Végig hitegettek minket a vezetők – Növényi Norbertnek máig fáj, hogy nem tudott duplázni Los Angelesben
Növényi Norbertet bajnoknak ismertük meg, az a kép maradt meg bennünk, amikor 1980-ban önfeledten ugrált a szőnyegen, miután legyőzte ellenfelét az olimpiai döntőben. Az ikonikus jelenet utáni években színészkedett, diszkót vezetett, ringben bunyózott, és nyugodtan mondjuk ki: nagyon menő arc lett. Azonban az élet nevű játékban sokszor állt a vesztes oldalon. Sportolóként vagy vállalkozóként sem bánt vele mindig kesztyűs kézzel az élet. Máig nem tudja elfelejteni, hogy 1984-ben a többiekkel együtt őt is átverték és végül nem mehetett az olimpiára, Barcelonában pedig hiába készült, hatvan fokos buszba zárták a meccse előtt.
Nagyon vártam már, hogy találkozzak a bajnokkal és végre egy jót sztorizzunk együtt. Pont abban az évben születtem, amikor 1980-ban olimpiai bajnok lett kilencven kilogrammban, kötöttfogásban, a moszkvai olimpián. Később persze az akciófilmeken felnőtt nemzedék nemcsak ezért bálványozta: ezer oka volt annak, hogy nagyon menőnek tartottuk Növényi Norbertet. Szerepelt a Vörös zsaruban, kick boksz-világbajnok lett, bohóckodott a Szeszélyes évszakokban. A fene se gondolta volna akkor, hogy az élet vagy a Jóisten – hogy is fogalmazzunk finoman – meglehetősen szeszélyes életet szánt Növényinek.
Olimpiai bajnok vagy, mégis, mióta beszélgetünk, sokkal több szó esik a meg nem szerzett érmekről. Ekkora hiányérzet van benned?
Igen, mert három világbajnokságon szúrtak ki velem, az olimpiákról nem is beszélve. A sportdiplomáciai egyeztetéseken valahogy mindig az én nevem csúszott el. Sokszor éreztem azt, hogy otthagytak a szarban és nem foglalkoznak velem, miközben én mindent megtettem a sikerért.
Barcelonában is esélyesnek tartottad magad?
Abszolút, de nem feltétlen a címre, hanem arra, hogy ott álljak a dobogón. Megvertem itthon a kétszeres világbajnoki ezüstérmes Major Sanyit, aki kiváló birkózó volt és sokáig ő uralta itthon a száz kilogrammos mezőnyt. Már csak azért is éreztem magamban erőt, lehetőséget arra, hogy 1980 után, ’92-ben is éremmel jöjjek haza egy olimpiáról, de nem így történt.
Nem sok olyan ember van a világon, aki az olimpiák történetének legkommunistább eseményén, Moszkvában, majd egy modern játékokon is részt vett sportolóként. Mennyiben volt más a kettő?
Nekem a barcelonai ilyen tekintetben egy kaotikus verseny volt. Moszkvában, az első olimpiámon nem szervezési gondjaink voltak, hanem a piszok erős mezőny jelentett nehézséget. A birkózásban az erős országok mind a szovjet tagállamok voltak, illetve azok az országok, amelyek nem bojkottálták az eseményt. Nem jelentett előnyt, hogy néhány ország nem indult, sőt, a mi sportágunkban inkább hátrány volt. Ugyanakkor Barcelonában, a nagy modern világban a meccsem előtt bezártak egy hatvan fokos buszba véletlenül. Ez elég kemény jelenet volt. A birkózócsarnokból vissza szerettem volna menni a táborba, a szobámba. Úgy éreztem, kicsit még pihenek. Két ázsiai sportoló volt egy buszban a csarnok előtt, gondoltam, behuppanok, mindjárt indul. Ehhez képest, miközben néztem ki az ablakon, egyszer csak jön a sofőr, becsapja az ajtót és elmegy. Észre se vettük hirtelen, hogy bezárt minket. Kint negyven fok volt, a buszban pillanatok alatt hatvan lett, a másik két sráccal az ülések között üldögéltünk a busz kis folyosóján, menekülve a nap elől. Mire kiszabadítottak minket, hallottam, hogy az én nevemet mondják bent a csarnokban, készülnöm kellett a meccsre. Elképzelheted, milyen állapotban mentem fel a szőnyegre. Ez az egész rumli nekem a dobogómba került akkor, erről meg vagyok győződve, úgyhogy személy szerint nekem sokkal rosszabb élmény volt Barcelona, mint Moszkva.
De gondolom, a legrosszabb élményt úgy hívják: Los Angeles, 1984.
Ez így van. A hetvenes évek végétől kicsit lazult a kommunizmus, persze sosem volt jó abban élni, de most miért hazudjak: nem voltak nagy gondjaink, leszámítva a világbajnokságokat, ahonnan érem nélkül jöttem haza, csalódottan. ’83-ban jól ment a birkózás, nagy kedvvel edzettünk az olimpiai játékokra. Szóval hiába tombolt az úgynevezett gulyáskommunizmus, nagyon kupán csaptak minket azzal, hogy nem mehettünk ki Los Angelesbe. Túl azon, hogy lett volna esélyem a duplázásra, a legrosszabb az volt, hogy végig hitegettek minket, alig láttam az akkor született lányomat a sok edzőtábor miatt. Sírva fakadt, ha meglátott, mert idegen voltam neki. Ezt nehezen tudtam feldolgozni.
Annyira jó fejek voltak az akkori vezetők, hogy két héttel az indulás előtt még azt mondták: megyünk, minden rendben! Erre azt hiszem, kettőt, ha aludtunk, amikor egy francia edzőtáborozás során lejöttek, és a mi biztonságunkra hivatkozva lemondták az utazást. A legviccesebb az volt, hogy persze a komcsi sportvezetők kiutaztak repülővel, mintha indulnánk, arra hivatkozva, hogy építeni kell a sportdiplomáciai kapcsolatokat.
Amikor megtudtuk, hogy vége, nem megyünk, bánatunkban szétvertük az edzőtábort, és hazamentünk. Elképesztő fájdalom volt ez, nem szeretek már beszélni róla.
Keveredjünk egy kicsit a jelenbe. Beszélgessünk egy kicsit a nagyszerű fiadról, aki nemrég a Bellator nevű szervezet milánói gáláján nyert és továbbra is veretlen MMA-versenyző. Milyen jövője lehet ebben a kemény szabályrendszerben?
Norbi hat éve kint él Angliában és ott készül a meccsekre. Sajnos nem tudom magamhoz ölelni minden nap, de az internet segítségével tartjuk a kapcsolatot. Profi szemléletű, de ettől függetlenül mindent megbeszélünk egymással, nagyon hallgat rám, mert kilencven százalékban azt mondom, amit az edzője. Most már elkezdett egy kicsit okoskodni, de nem baj, legyen csak véleménye. Nagyon sokat edz, áldozatokat is szép számmal hozott, de ebben a sportágban még nagyon fiatal, úgyhogy izgulok érte, nagyon.
Növényiről még lehet írni, kérdezgetni, említhetném a nagybani piacot, a számlázásokról szóló híreket, a büntetőügyet, ami tíz éve tart és ami miatt elvették tőle az olimpiai életjáradékot, de ezt meghagyom az oknyomozó újságíróknak. Jómagam nem vagyok az, viszont jólesett beszélgetni a megtépázott bajnokkal, gyerekkori bálványommal. Persze rögtön megjegyzem, nekem az is marad: bajnok és bálvány.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
