„Ez az otthonom, megtanulok magyarul” – Rossi kivezetheti a válogatottat a 2020-as Európa-bajnokságra
Szív, tűz, tudás, világos taktikai elképzelések, lojalitás Magyarországhoz – Marco Rossi kinevezése nagy húzás lehet a válogatottnál. Ha minden jól alakul, az olasz mester segítségével 2020-ban Budapesten játszhat Európa-bajnoki meccset a nemzeti csapat. Irtózatosan nehéz dolga lesz, álljunk végre egyszer az életben türelemmel, bizalommal a szövetségi kapitány mögé.
Amilyen rossz döntésnek tűnt (és az is volt) Georges Leekens kinevezése az MLSZ részéről, annyira dicsérhetjük a szövetséget most, hogy leszerződtették Marco Rossit. Gyakorlatilag közkívánatra. Rossi nem tartozik a világ legjobb edzői közé, de egyrészt ők nem is jönnének Magyarországra, másrészt nem is erre van szükségünk.
Koncepcióra, stílusváltásra, tartásra van szükségünk.
Ha valaki végignézte a 2016/17-es idény magyar bajnokának, a Budapest Honvédnek a meccseit, akkor több dolog feltűnhetett neki. Egy: a kispesti együttes mindig világos, egyszerű taktikával lépett pályára, de azt végig, következetesen betartotta. Nem játszott „szépen” (bár sokan még mindig nem értik, hogy ez teljesen üres fogalom a futballban), amiért meg is kapta a magáét a kommentátoroktól, ellenben eredményes volt. Két magyar szinten jó támadóra (Lanzafame/Eppel – vö.: Dzsudzsák/Szalai), rakkolós, melós középpályára és egy ötvédős rendszerre építve szépen behúzogatta a meccseket. Rossi nem akarta megváltani a világot, egyszerűen kihozta a legtöbbet a csapatból, amely a magyar bajnokság egyik lesajnált klubjaként meg tudta nyerni a bajnokságot a jóval erősebb játékoskeretű Ferencváros és Videoton előtt. (Amelyet egyébként szintén nem kutyaütő edzők irányítottak).
Rossiról előtte is tudták, de akkor is kiderült, hogy érzelmes,szimpatikus figura. Felejthetetlen közös ünneplése a szurkolókkal, ahogyan az is jelzésértékű, hogy most nyáron visszajött egy kocsmai találkozóra, ahol beszélgetett egyet az ultrákkal. Nem ez a megszokott hozzáállás. Ő nem fog olyan flegmán álldogálni csodás szemüvegében, ahogyan Leekens tette. (Akit lemondott a végkielégítéséről, ezt a javára írjuk).
A tűz nem fog hiányozni.
Rossi nem ostoba, nem szédítette el a siker. Tudta, hogy a Honvéddal megnyert bajnoki cím egyszeri csoda. Jól ismerte a klub okos, racionális, de nem a nagy igazolásairól, következetes csapaterősítéséről híres tulajdonososát, az egyszerre bosszantó és kedvelhető George F. Hemingwayt, így inkább otthagyta a Honvédot. A Dunaszerdahelyhez igazolt, ahol az óriási sikert nem sikerült megismételnie, de az Európa Liga-selejtező elérésével azért teljesítette feladatát.
Hogy a Honvédnál mennyire hiányzott, akkor derült ki, amikor leigazolták holland utódját, akinek nevét most már feledje jótékony homály. Teljesen mást, valamiféle totális futballt akart játszatni a csapattal, ami persze egyáltalán nem sikerült, ekkor is kiderült, hogy általában jó, ha az edző a játékosokhoz igazítja a taktikát. Nem a saját elképzeléseihez az együttest.
Magyarországon különösen, itt aztán tényleg kicsi a merítés.
Megint a padlóról kellene felállni
Félre értés ne essék, Rossi élete legnehezebb feladata előtt áll. A magyar válogatott a 2016-os Európa-bajnokság után romokban áll. Hitelét nagyjából elvesztette a szurkolók előtt, legjobbjaink közül többen is visszavonultak, és kevesen kopogtatnak az ajtón.
A cél viszont még sohasem volt ilyen világos. A 2020-as Európa-bajnokságnak Budapest az egyik házigazdája, ez azt jelenti, hogy történelme során először játszhatna itthon kontinenstornán a nemzeti csapat. Ennél nagyobb motiváció nem kell.
Ahogyan a Gera, Dzsudzsák, Juhász, Király-féle válogatott legendássá érett pusztán a csoportkör megnyerésével (ami utólag egyre hihetetlenebbnek tűnik), úgy ez az együttes is bekerülne a magyar futballtörténelembe.
Az olasz edzőnek ezzel együtt egy európai szinten közepesnek is csak optimistán nevezhető keretből kéne kihoznia a legtöbbet. Olyan játékosokból, akik elvétve futballoznak komoly bajnokságokban. Olyan nemzeti csapatból, amelynek jelenleg nincs igazi vezéregyénisége. Nem lesz könnyű dolga.
Most komolyan, Lanzafame?
Nem véletlen, hogy egyre többen Lanzafame honosításáról suttognak. A kispestiek olasz játékosa fiatalon megbukott egy bundaügyben, ezután otthon, Olaszországban már képtelen volt befutni, de ő minden idők egyik, hanem a legjobb Magyarországon futballozó légiósa. (A régi időkre, az aranykorszakokra most nem visszatekintve). Ebben a szezonban 18 gólig és tizenkét gólpasszig jutott a tavalyi önmagára egyáltalán nem emlékeztető Honvédban, de nem is az igazán lényeges, hanem a hozzáállása.
Lanzafame igazi csapatkapitány. Minden meccsen, sokszor csak egy-két ezer néző előtt is odateszi magát, küzd, belép, melózik, biztatja, korholja a többieket, ahogyan azt egy vezérnek kell. Nem eresztett le, nem nőtt Hold méretűvé az arca, legjobbként mutatja az utat a saját csapatában.
Válogatott szereplése persze inkább csak vágyálom (elvileg öt éve kellene Magyarországon élnie, külön engedély kellene hozzá), és nem is oldja meg minden gondunkat. Viszont talán reményt adhatna az Eb-szereplésre.
A magyar stílus a cél, de addig görögként kéne futballoznunk
Magyarország mindig büszke volt a hagyományaira, de mára azért bebizonyosodott, hogy a futballban muszáj másoktól tanulnunk. Így volt ez a kezdet-kezdetén (Jimmy Hogan), és így van most is.
Ha egyszer valóban tömegével futballoznak majd a tehetségek a pályákon, akkor lehet visszatérni a magyar, avagy dunai stílushoz. Amit eltanult tőlünk a világ, mi meg elfelejtettünk. Addig viszont kiscsapatként kell játszanunk. Ha kell bekkelve, ha kell támadva, de mindig szervezetten, megszenvedve minden egyes gólért, pontért, döntetlenért, győzelemért.
Reméljük, Rossi türelmet kap, és valahogy teljesíti az álmunkat. Ha így lesz, és kijutunk az Eb-re, már készülhet is a szobor a számára.
Lábjegyzetként, de cseppet sem mellékesen. Rossi a közösségi hálón fejezte ki a kinevezéssel kapcsolatos örömét.
„Nehéz kifejeznem, mekkora örömmel tölt el és mennyire büszke vagyok arra, hogy annak a válogatottnak a kispadjára ülhetek le, amelyet egykor Aranycsapatnak neveztek. Büszke vagyok, hogy azt az országot képviselhetem, amely befogadott és jobban megbecsül, mint ahogy azt megérdemlem.
Amikor megérkeztem, azt mondtam, megtanulok magyarul. Most már nincs is más választásom! Köszönöm Magyarországnak, az otthonomnak. Hajrá magyarok!”
Fotó: MTI