Undor, semmi más: a perverz Marton László rendezhet, Kenderesit és a pólósokat meg ok nélkül kicsinálták
Lejárattak két vízilabdást, mire kiderült, valójában nem történt semmi. Szétszedték Kenderesi Tamást, mire lenyilatkozták, hogy valamelyik hírügynökség "rosszul fogalmazta meg" a hírt. Ki kér bocsánatot tőlük? Meddig tart még ez a boszorkányüldözés? Hány embert fognak kicsinálni? Miért nincs egy minimum a sajtóban, hogy esetleg megvárjuk a bizonyítékokat, mielőtt ítélkeznénk? Vezércikk.
„Mi, a Magyar Újságírók Országos Szervezetének Erkölcsi Tagozata (MÚOSZET) követeljük Menyhárt Jenő énekes-dalszerző utólagos perbe fogását. Menyhárt a régi szép időkben, amikor még rend, boldogság és egyenlőség volt az országban, szóval a vidám nyolcvanas években írta le a következő felháborító sorokat: >Gyönyörű autók, gyönyörű nők, / éjszakai dühöngők, / egy halvány, utolsó emlék: / megfogtam egy pincérnő mellét<.
Menyhárt Jenő uszító, perverz soraival elismerte, hogy illuminált állapotban szexuálisan zaklatott egy védtelen nőt, és nem elég, hogy megtette, még el is büszkélkedett vele. Mi, a MÚOSZET nem azért mentettük át magunkat, vagyonunkat és tisztességünket a demokráciába, hogy eltűrjük az ilyen dolgokat. Tagjaink leszögezik, hogy sohasem hallgattunk Európa Kiadót, sem más förmedvényeket, hanem – a nép elégedett többségével egyetemben – a Neoton, a Dolly Roll, Koncz Zsuzsa és Bródy János volt a kedvencünk. Követeljük a miniszterelnöktől, hogy soron kívül állítsa elő és hallgassa ki Menyhárt Jenőt!”
A fenti sorokban semmi vicces nincs, előbb-utóbb valóban megtörténhet. Teljesen elmebeteg világban élünk. Tavaly robbant a bomba, hogy két ismert vízilabdázó – egyikük olimpiai bajnok – „megerőszakolt” egy fiatal lányt. Közellenségek lettek, boldog-boldogtalan nekik esett, portálunk azok közé tartozott, akik nem: munkatársunk jól ismerte őket, azt állította, hogy ez egyszerűen nem fordulhat elő velük. Kétkedtünk, de azért óvatosan fogalmaztunk, inkább megvártuk az ügy végét, amely minket igazolt.
A rendőrség megszüntette a nyomozást, kiderült, hogy a lány (feltehetően alattomos családja felbujtására) egyszerűen hazudott.
A médiában persze lehozták ezt a hírt is, pár napig élt a hatása, de ha megpróbálnánk párhuzamba állítani azzal a száz-ezer cikkel, amely a bűnösségükről, annak részleteiről megjelent, akkor a mérleg csörömpölve zuhanna a padlóra. „Bocsánat, mégsem vagytok bűnözök” – írhatták volna a lapok, de persze nem kért elnézést senki. Nem, nem véletlenül nem írom le a két sportoló nevét, korábban kijelentették, hogy nem várnak se biztatást, se támogatást, se semmit. Csak hagyják őket békén.
Az újságírók jelentős része persze hiéna. Jól tudták, hogy mi történt a két sportolóval, látták ezt az egész mocskot, részt is vettek benne, bármiféle bizonyíték nélkül. Ettől függetlenül egy pillanatig sem vártak ki, amikor július végén megjött a hatalmas szenzáció Kenderesi Tamás ügyéről. Nem sokkal azután, hogy kiderült, semmi sem volt igaz az előzőből. Nem, azonnal megírta mindenki – sajnos itt is átvették, mert a hír az hír, de szerencsére legalább nem a sportrovatba került –, és nem is lenne igazán perverz a helyzet, ha a 444 nem a következő képpel rakta volna ki a cikket:
Nézzék meg a sportoló arcát. Gondolom, még véletlenül sem lehetett jobb, visszafogottabb képet kirakni.
Pedig nem egy romlott politikusról, nem egy korrupt üzletemberről, hanem egy olyan sportolóról beszélünk, akinek korábban nem volt még semmiféle ügye. Nem a Soros- vagy a Fidesz-elleni propagandáról van szó, hanem egy olimpiai bronzérmesről, egy szimpatikus, fiatal élversenyzőről.
Akinek úgy néz ki, ezúttal sem volt semmiféle ügye. Legalábbis semmi, ami túlmutatna egy táncosnő fenékének a megfogásán. Sem több, sem kevesebb. Wladár Sándor, az úszószövetség elnöke vette a fáradtságot, és belenézett a rendőrségi jegyzőkönyvbe: kiderült, hogy szó sem volt „szexuális zaklatásról”.
Azt nyilatkozta, hogy a Reuters – vagyis, ahogyan látom a koreai hírügynökség – „rosszul fogalmazta meg” a hírt, amit „szerencsétlenül” vett át a magyar média. Értem Wladár óvatosságát, nem fogalmazhat nyíltan. Én viszont igen: a Reuters – vagy inkább a koreai hírügynökség – „rossz megfogalmazásával” hozzájárult egy sportoló, egy ártatlan fiatalember elleni hadjárathoz, amiben a magyar média jelentős része kéjes örömmel részt vett. És nem mehetünk el emellett szó nélkül.
Az összes előre ítélkező újságírónak, az összes névtelen kommentelőnek és trollnak, gyalázkodónak és olcsójánosnak bocsánatot kellene kérnie Kenderesi Tamástól, oda kellene mennie hozzá, és megvárnia a reakcióját. Elfogadja-e a kezüket, esetleg felteszi a logikus „fej vagy gyomor?” kérdést.
Mert pontosan tudják, hogy az elmúlt esztendőkben túlpörgették a témát. Azt is, hogy az évekig lapító koreai hatóságok most igyekeznek túlteljesíteni. Azt is, hogy nagy eséllyel semmi különös nem történt. De azért megírták. A vadállatokat gyaláznám meg, ha a hiénákhoz hasonlítanám őket.
Ideje lenne most már leállni a boszorkányüldözéssel, a kulákveréssel, ezzel az ultraliberális inkvizícióval (bármilyen értelmetlen ez a szókapcsolat). Mert ez már egészen undorító. A szexuális zaklatás fontos téma. Jó, hogy egyre többet beszélünk erről, főleg itt, Magyarországon, ahol amúgy is a szőnyeg alá söprünk mindent. Nem arról van szó, hogy nem visszataszító Marton László esete, akit tízen, tucatnyian vádoltak meg molesztálással, és ezután is rendezhet Veszprémben. A posztkomcsi rendező az amúgy állítólag „fideszes” színházban. Írtam már erről eleget.
De, ez, ami Kenderesiék ügyében történt, ez egészen gusztustalan és felháborító, főleg, hogy Marton rendezése ellen néhány újságírón kívül senki sem szólalt fel.
Ennek a Martonnak, akit nem egy ismeretlen koreai vagy egy befolyásolható kislány „mártott be”, hanem egymás után több, felnőtt nő, szóval ennek a Martonnak nemhogy rendeznie nem lenne szabad, de már az is érthetetlen, miért nem indult ellene rendőrségi nyomozás, miért nem ül előzetesben vagy valahol kiközösítve a világ végén.
Elnézést, ha nem hajlandó mindenki cinkos röhögéssel összekacsintani a színházi világ „Kicsi bácsijának” történetén. Bocsánat, ha nem hajlandó mindenki összezárni.
Szóval nem a valós ügyekről, a szennyes kibeszéléséről van szó, hanem arról az undorító szokásról, erről a posztmodern moslékáradatról, amely azonnal az ember fejére löttyen, ha éppen célpontnak jelöli ki valaki. Kérdés és vélelmezés, kétkedés és védekezés nélkül.
Ki fog bocsánatot kérni Kenderesi Tamástól? Mi történik, ha esetleg érzékenyebb, megtörhetőbb ember, és összeroppan? Bepereli az úszószövetség a koreai hírügynökséget vagy a Reuterst? Mikor tudja Kenderesi lemosni magáról ezt a vádat, amiről kiderült, hogy egy nagy semmi?
Kérdések, amire megadom a válaszokat: senki; tönkremegy; nem; gyaníthatóan soha.
Mit tehet az átlagos, normális ember? Szurkol Kenderesinek az olimpián, és sohasem téved le a veszprémi színházba. És a legfontosabb: nem ül fel a gyűlöletvonatra, hanem higgadtan kivár, amíg kiderül, ha kiderül az igazság.
Fotó: MTI
