Miért látványosan alkalmatlan jelöltekkel indult neki az ellenzék az önkormányzati választásoknak?
Amikor a választások előtt alapvetően kétségbe vontuk jó pár ellenzéki polgármester-jelölt alkalmasságát, akkor nem a vágyainkat fejeztük ki vagy propagandát folytattunk, hanem pusztán a keserű felismeréssel kampányoltunk. Jogos akkor a kérdés, hogy miért választott ilyen jelölteket az ellenzék? Erre csak részben válasz a káderhiány vagy a pártközi egyeztetések és megegyezések gyakorlatilag véletlenszerű következménye. Téves az ebből levont következtetésünk is, hogy nem számítottak igazából a győzelmeikre, például arra, hogy megszerzik a budapesti közgyűlésben a többséget. Valójában a saját szemszögükből és a kampányuk szempontjából megfelelő jelölteket választottak, a kormányzás alatt meg teljesen mást értenek, mint mi. A számunkra fontos kérdés viszont az, hogy a választók miért voltak hajlandók ilyen jelöltekre szavazni?
Medgyessy Péterhez, a száznapos fosztogatás miniszterelnökéhez két politikai effektus fűződik névadóként. Egyrészt azé a kommunikációs machinációé, hogy miként sikerült egy alkalmatlan hülyét szimpatikusabbnak mutatni egy kompetens, alkalmas, már bizonyított jelöltnél és így megválasztatni, másrészt azé, hogy az így megválasztott személy tevékenysége hogyan vezet katasztrófához – nemcsak az ország, hanem az őt támogató politikai oldal összeomlásához is. Bizonyos értelemben persze Medgyessy jelölését egy „nulladik”, szintén a nevéhez köthető jelenség is megelőzte. Egy olyan széleskörű politikai koalícióban, mint amilyen a szocialista párt 2001-ben volt és amilyen az ellenzék most, hatalmas veszélyekkel jár a különböző erőcsoportokra (platformokra, vezéraspiránsokra), ha egy erős és kompetens vezetőt olyan helyzetbe hoznak, hogy választási sikert érhet el. Ezért nem hoznak senkit abba a helyzetbe szívesen, hogy erős lehessen.
Ha pedig nem érzik úgy, hogy komoly nyerési esélyeik lehetnek, akkor pedig értelemszerűen balekot jelölnek. 2002-ben Medgyessy győzelme meglepte a baloldalt, és 2019-ben sem számítottak arra, amikor Karácsonyt jelölték főpolgármesternek, hogy megnyerheti. És nem nyerte volna meg, ha a jobboldali kampány nem követi el a már szokásosnak mondható „2002-es” hibákat, és nem lép be a modern kampánytechnikákat naprakészen használó, gyakorlatilag külföldről vezérelt párbeszédes és momentumos csapat.
A kerületi polgármester-jelöltek közül azok, akik a meglepetésgyőzelmeket aratták, egyenként és látványosan alkalmatlanok egy kerület vezetésére. De nem az új ellenzéki szubkultúra és nem a Facebookon kondicionált szavazók számára. Az egyszerűség kedvéért az ellenzéki kampány minden, az interneten zajló elemét a Facebookkal azonosítom, mert az érintettek, a szavazók nem tudják, hogy az eléjük bukkanó tartalmak mögött milyen technológiák, platformok, programok, hálózatok és pénzek állnak. És a jobboldal nem reagálta le ezeket az új eszközöket, módszereket, hanem csak a jelöltekre és a látható kampányra koncentrált.
A magyar politikai élet kettészakadása sokféleképpen megragadható, de Karácsony és néhány nagyvárosi ellenzéki polgármester győzelme mögött egy újfajta kettészakadás áll. A totális média korában minden demokrácia médiademokráciává változott. A szavazókat a média által definiált valóságértelmezés mozgatta, legalábbis azokat a szavazókat, a bizonytalanokat, akiknek nem volt szilárd politikai vagy ideológiai meggyőződése a választási magatartása mögött. A hagyományos média (újság, tévé, rádió) szentháromsága ehhez idomult; a politikai erők már a XX. század elejére felfalták a független médiát, majd a médiaelitek és az abba beszivárgó ideológiai csoportok kezdték el dominálni a politikai erőket, közös játéktérré alakítva a politikát és a nyilvánosságot. Az, hogy egy adott helyen és időben a média propagandaeszköz vagy valódi tükre a valóságnak, és az, hogy erről éppen miként vélekednek az emberek, egy dinamikus folyamat végeredménye.
1989 előtt Magyarországon szinte mindenki pontosan tudta, hogy a sajtó a párt propagandaeszköze és gyakorlatilag semmi köze a valósághoz. A baloldali sajtóelitnek a nyugati médiatulajdonosok végtelenül aljas támogatásával mégis sikerült egy-két év alatt a szinte teljesen a baloldali ügynökújságírók által írt sajtót hitelessé tenni az emberek szemében, és lehetetlenné tenni nemcsak az elszámoltatást, hanem a jobboldali hatalomgyakorlást is. A 2002-es vereségben is oroszlánrésze volt a 95 százalékos baloldali-liberális sajtófölénynek. 2006-ig a liberális sajtó valóságértelmezése kikezdhetetlen volt.
De a kilencvenes évek végére létrejött egy olyan társadalmi csoport, amely tisztába került a saját jobboldali, konzervatív meggyőződésével, és csak a saját sajtójának és főleg a saját szemének hitt. A teljesen liberálissá konvertálódott sajtófölény mérséklődött, 2010 után a közösségi médiarobbanás előtt már csak 70 százalékos volt. Ezzel egyidejűleg sikerült a 2002 után tovább erodálódott és csak fokozatosan visszaálló választói valóságérzékelést a csúcsra járatni. Az emberek egy rövid ideig újra a mindennapi tapasztalataik, az életminőségük alapján kezdték el megítélni a kormányzatok politikai teljesítményét. Ez a lendület kitartott 2018 tavaszáig, és ez vezetett a Fidesz sorozatos választási győzelmeihez.
A bizonytalan szavazókat a Fidesz kampányai elérték, néhány választás erejéig még Budapesten és a nagyvárosokban is, és miután a mindennapi valóság is támogatta ezt a döntést, hajlandóak voltak a Fideszre szavazni az akkor is óriási liberális médianyomás mellett is. De mostanra a Gyurcsány-korszak és a Demszky-éra csak nekünk a közelmúlt része; a szavazók jelentős része nem emlékszik már, vagy nem is hallott róla, mert túl fiatal hozzá.
Mindeközben azonban a liberálisok a saját tereikben, az interneten, az egyetemeken, az MTA-n, a kultúrában és a kereskedelmi médiában sikeresen megvédték a saját véleménybuborékjukat, és olyan hangulati elemeket kezdtek el „kikísérletezni”, amelyekkel sikeresen meg lehet újra szólítani a bizonytalanokat és be lehet rántani őket újra a baloldali véleménytérbe, függetlenül attól, hogy milyen a kormányzás valós minősége és relevanciája. A valós problémák köré sikerrel építettek hisztériakampányokat és tartották fenn azokat, miközben sikeresen bagatellizálták az eredményeket. Sőt, az utolsó időkben már azt is el tudták érni, hogy a jobboldali választók körében is megjelenjen a fanyalgás. Minden kormányzat hibázik, de mindig az összkép számít. Most azonban kezdjük elveszíteni ezt az "összképet". Tömegesen tudtak behatolni a jobboldali és semleges választók véleménybuborékjaiba, példátlan „hírfertőzést” érve el a saját témáikban, hazugságaikban még a mi Facebook-felületeinken is.
Elképesztő hazugságokat sikerült cáfolatlanul és cáfolhatatlanul köztudomásúvá tenni. És mi nem érünk el az ő választóik jelentős részéhez. Nem azért, mert megszólíthatatlanok, vagy ne fontolnának meg esetleg érveket, hanem azért, mert technológiailag meg tudják akadályozni, hogy elérjük őket. Az újításuk az, hogy a bizonytalan választók egy jelentős részéhez egyszerűen nem is engedik oda a mi kampányunkat.
Erre alapozva, a megvalósítás minden esélye nélkül, új és sokkal jobb hangulatú összképet kezdtek el ígérni, ami a bizonytalan és eddig az önkormányzati választásokon nem aktív szavazókat vitt el rájuk szavazni. A magyar – vagy inkább a budapesti – néplélek alapvető félreismerése volt az, hogy az alkalmasság kérdését próbáltuk meg a központba állítani.
Ezek a választók hangulatszavazók, nem racionális választók; nem alkalmas jelöltet keresnek, hanem olyat, aki megfelel az általuk vágyott "életérzésnek".
De a legnagyobb hiba az – és ez nemcsak tartalmi, hanem technológiai is –, hogy a mi kampányunk gyakorlatilag nem érte el azokat a bizonytalan szavazókat, akiket az övék telibetalált. Az ellenzék sikeresen választott ehhez látványjelölteket, akikkel ez a választói réteg tudott azonosulni. Korunk divatjának nem a kompetens szakember felel meg, hanem az, aki kifejezi az aktuális trendet. Az ilyen módon generált szavazatnövekmény repítette őket a győzelembe, miközben elmondható, hogy a mi hagyományos kampányunk sem volt sikertelen, hiszen elérte, akit kellett és elvitte őket szavazni.
Az aktuális trend pedig nem nekünk, konzervatívoknak, normálisoknak, valóságfüggőknek szól, hanem a különlegesnek, egyedinek hívott különöseknek, a furcsáknak, és azoknak az átlagosaknak, akikkel már elhitették, hogy jó furcsának lenni. Véletlenül, félig tudatosan vagy tán teljesen, ennek az igénynek a kielégítésére választották a liberálisok a jelöltjeiket.
A legnagyobb hibát akkor követtük el – újságírók, kampányszakértők, közvélemény-kutatók, jobboldali politikusok és döntéshozók –, amikor hittünk a szemünknek és annak láttuk az ellenzék jelöltjeit, amik. A nagyvárosi, véleménybuborékban élő, hangulatorientált bizonytalan választók szemével nem tudtuk látni őket. Pedig azoknak ezek az emberek trendik, szimpatikusak, önmegvalósítók, egy pozitív életérzés kifejezői, sikerre ítéltettek.
Bizony, csetlő-botló akcionisták, inkompetens furák győztek le bennünket, igaz, külföldi támogatással, elképesztő mennyiségű, a Facebookba pumpált pénzzel és hipermodern technológiával. De sikerült nekik, mert nem ugyanabban a világban élünk, a szó legszorosabb értelmében.
Szinte bizonyosan iszonyú károkat fognak okozni, de sokkal nehezebben fogják elveszíteni a szavazói támogatásukat, mint mi azt most remélni szeretnénk, mert nem a mi valóságunkban szavaztak rájuk, hanem egy másikban, egy olyanban, amit mi nem is látunk. És egy olyanban is maradnak, egészen addig, amíg a valódi valóság nagyon durván be nem kopogtat hozzájuk. A "Facebook-világ" már annyira beszippantotta őket, hogy sokuknak a 2006-os, 2008-as sokknál nagyobb pofon kell majd az ébredéshez.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula
