Én is „náci” vagyok
Megint kezdik. Előbb az új Nemzeti alaptantervet (Nat) nevezték fasiszta, nacionalista irománynak, csak mert egyes balliberális politikusaink ízlésének nem megfelelő, hazájukat szerető írók kapták meg benne az őket megillető helyet. Utóbb pedig a Budapest szovjetek általi elfoglalására emlékező honpolgárokat vették egy kalap alá a nácikkal és a nyilasokkal. A Nat-ba bekerült két leginkább kifogásolt író, Wass Albert és Nyirő József, ha más európai államok szülöttei lettek volna, például románok vagy franciák, akkor ezekben az országokban bizonyosan tanítanák őket az ifjúságnak. A mi balliberálisaink azonban valamiféle kényszeres, perverz önfelszámoló ösztönnek engedve acsarognak és jajveszékelnek amiatt, hogy az Egri csillagok mellett esetleg A funtineli boszorkányt is el kell majd olvasniuk a magyar diákoknak.
Most, hogy Budapestet ismét megkaparintották, vállt vállnak vetve nácizik Karácsony Gergely, Kunhalmi Ágnes, Sermer Ádám és az ellenzék nagyrésze. A Demszky-klón főpolgármester rövid ideig tartó bojkottot hirdetett a Hír TV ellen, mivel Karácsony szerint relativizálták a náci bűnöket azzal, hogy a kitörésnapi megemlékezésekről és a megemlékezőkről nem kizárólag elítélő hangnemben készítettek híradós anyagot. A liberális Sermer Ádám még tovább ment: ő mindenkit nácinak, nyilasnak bélyegzett, aki részt vett ezeken az eseményeken.
A mi fájdalmunk, a mi mártírjaink nem fontosak nekik
Ezzel az ellenzék hatalmasat rúgott azokba a magyar családokba, amelyek megemlékeztek azon szeretteikről, rokonaikról, akik a „dicsőséges”, „felszabadító” Vörös Hadsereg áldozatai lettek Budapest ostromakor és az azt követő időszakban. Ugyanis ők is emlékeztek, nemcsak a szélsőjobbos hagyományőrző csoportok. Az ő könnyeik, az ő fájdalmuk azonban nem olyan fontos Karácsony Gergelyék számára. Csak az a lényeg, hogy szinte hetente felvonuljanak A német megszállás áldozatainak emlékműve előtt és onnan üvöltsék felénk, hogy a szobor, amelyet a Fidesz-kormány emelt, viszonylagossá teszi a nyilasok bűneit. Minket, a társadalom jelentős részét pedig fasisztának neveznek, amiért nem állunk oda tüntetni mi is. Úgy viselkednek, mintha a jobboldali gondolkodású emberek közül többen is naponta nyíltan megkérdőjeleznék, vagy tagadnák a holokausztot. Mintha legtöbbünk ne ítélné el a zsidó honfitársaink ellen elkövetett bűnöket.
Hiába teszünk azonban bármit is, ha elmegyünk emlékezni például a Kitörés napján a halottainkra, az áldozatainkra, akkor szerintük menthetetlenül nácik vagyunk. Nekik persze nem nagyon számítanak a mi fájdalmaink, a családi tragédiáink, csak az a fontos, hogy adott helyzetben politikailag kifizetődőnek tűnhet minket lenácizni. Hátha lesz belőle egy ütős New York Times-cikk és lehet egy újabb frontot nyitni a magyar jobboldal ellen külföldön is. Arról viszont a liberálisok nem nagyon cikkeznek sem külföldön, sem itthon, hogy a Budapestet elfoglaló szovjet katonák minimum egy-két hónapig tartó hajszát indítottak a magyar asszonyok, nők, lányok ellen. Kamaszlányokat is meggyaláztak, hogy megmutassák, ki az úr a házban. Nagyon sok családot érintett ez. A szívemnek kedves, idős szomszéd néninket, aki oly sokat foglalkozott velem kiskoromban, szintén megerőszakolták. A Nagyanyám csak azért úszta meg, mert a Dédapám az orosz hadifogságban jól megtanult oroszul, ismerte őket és tudta, hogy rettegnek a betegektől, ezért a 16 éves lánya fejét betekerte fehér gézzel és azt mondta a ruszki katonáknak, hogy fertőző agyhártyagyulladása van. Mégis, ezen szörnyűségek ellenére, Kunhalmiék szerint ha rájuk emlékezem, például a Kitörés-emléknapon – mert miért ne tehetném –, akkor náci vagyok.
És azokról a magyarokról még nem is beszéltünk, akiket a szovjet megszállást követő rendszer tett tönkre. Akiket osztályidegen származásuk miatt vágtak el a továbbtanulás lehetőségétől. A Nagybátyám maximumpontos egyetemi felvételit írt, mégis elutasították a templomba járó Apja és a polgári származása miatt. A jól ismert tömör választ kapta: felvételi kérelme elutasítva világnézeti okok miatt. Vagy ott vannak paraszti származású barátaim, akiket kuláknak bélyegeztek és elvették a földjüket. Szüleiket és rokonaikat alkoholizmusba és depresszióba kergette ezzel az embernyomorító kommunista rendszer. Hány és hány ilyen család él Magyarországon?! Értük mégsem vonul fel, nem tüntet az ellenzék. De ha ők elmennek megemlékezni, akkor a liberálisok lefasisztázzák őket.
A politikailag nem korrekt Nyirő József és Wass Albert
Miután a szocializmus „felkent” irodalomtörténészei már eképpen ítéltek felettük, az ellenzék lenácizza most Wass Albertet és Nyirő Józsefet is. Az internacionalizmus, újkori nevén liberalizmus szellemiségével ugyanis nem férnek össze olyan írók, alkotók, akik képesek voltak megindítóan írni a hazaszeretetről, az életet jelentő anyaföld iránti elkötelezettségről. Ez, kérem szépen, tömény nacionalizmus, tehát az ő értelmezésükben fasizmus.
Nyirő József Halhatatlan élet című regényében van egy gyönyörűszép epizód. A főhős, Bojzás Küs Dani feleséget keres magának. Kint dolgozik a földeken és mustrálgatja az eladósorban lévő lányokat. Megpillantja Anikót, aki nemcsak csinos, hanem alázattal és serényen végzi a nehéz fizikai munkát is. Bizony ez utóbbi felismerés is szerepet játszik abban, hogy Dani végül őt választja. Nyilván ma ez politikailag nem korrekt. Micsoda egy hímsovinizmus ez, hogy anno egy nő fontos értékmérője volt, hogy mennyire viszonyul alázattal a munkához. Nyirő szép képpel, szinte vallásos áhítattal festi meg, ahogy a két fiatal később egymásé lesz ott, az anyaföldön, a tölgyfa alatt. A szerelem és az anyaföld iránti rajongás egy jelenetben egyesül. Ez a motívum Wass Albert és Szabó Dezső írásaiban is nagyon erőteljesen jelen van.
Nyilván Kunhalmi Ágnesnek és társainak az a baja, hogy az új Nemzeti alaptanterv egyfajta rendszerváltást jelent az oktatásban és a kultúrában. Nehogy már ezeket az írókat is megismerje, netán megszeresse az ifjúság Esterházy Péter és Kertész Imre mellett. Ez a beteges irtózás mindentől, ami nemzeti, ami a hazaszeretetről szól, ez egy hungarikum.
Van a románoknak egy nagy nemzeti költője, úgy hívják: Mihai Eminescu. Lényegében ő a románok „Wass Albertje”. Szárnyaszegett géniusz című művében Wass Alberthez hasonló szenvedéllyel ír a saját narratívájában arról, hogy az erdélyi románoknak mi mindent kellett elszenvedniük, amikor az 1848/1849-es szabadságharc idején a magyar csapatok román falvakban portyáztak. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy természetesen egyetlen román politikusnak sem jut eszébe, hogy Eminescunak ne lenne helye a román irodalmi panteonban. Csak a mi balliberálisaink ilyenek; képesek a saját népük húsába marni, csak hogy megfeleljenek külföldi megbízóik elvárásainak és szellemi elődeik örökségének. Egyikük, Károlyi Mihály annak idején térden csúszva járult a francia tábornok, Franchet D’Espérey elé elárulni a hazáját. Önfeladó, behódoló gesztusait még az ellenség katonája is méla undorral és megvetéssel fogadta. A következmény viszont jól ismert: Trianon. Ez van, ezt várhatjuk tőlük. Erre kell készülni!
Fotó: MTI
