Andy Vajna forog a sírjában...
...de az is lehet, hogy szivarozgatva szarik odaföntről az egészre. De tényleg, vajon mi a f*szt képzelnek ezek a hülyegyerekek? Elgondolkodtató... Törjük hát át a barikádot, és próbáljunk meg behatolni a Színház- és Filmművészeti Főiskola növendékeinek agyába. Öveket becsatolni, jön a John Malkovich-menet!
Tanítanék! – hirdette meg vagy öt évvel ezelőtt szegény Pukli István. (Emlékszünk még rá? Nem, mi? Valóban, jól eltűnt...) Az idei nyár elején pedig a „#zenélnénk” hashtag alatt jelezték a magyar zenészek, DJ-k és általában a zeneipar szereplői, hogy szeretnék, ha véget érnének a rendezvényeket a járvány miatt sújtó korlátozások, és végezhetnék a munkájukat, a zenélést. Az előbbi egy erősen politikai célú törekvés volt, a politikamentesség hamis jelszavával. Az utóbbival viszont magam is szimpatizáltam, lévén, hogy valóban politikai felhangoktól mentesen, tényleg az érintettek megélhetéséről szólt.
Hiányolom is egy kicsit ennek mintájára a „#színészkednénk” szlogent. Helyette pont az ellenkezőjét kapjuk: a színészek (illetve ezúttal a színésznövendékek) politizálnak. Persze, ők azt mondják, hogy nem politizálnak, sőt, épp a politikát akarják távol tartani (pont, mint a Tanítanék!) de őszintén, ki a tököm hiszi ezt el nekik? Meg hát a tüntetéseiken sorra jelennek meg nemcsak az ismert ellenzéki celebek, aktivisták, de a politikusok is, élükön Gyurcsánnyal. Aki mellesleg az ellene tüntetőknek kilövette a szemét, miközben a most demonstráló diákoknak nem kell semmi ilyesmivel szembenéznie.
De egyáltalán, kit érdekelnek ők igazából? Merthogy nézzünk szembe a valósággal: a magyar színészek szerepe, jelentősége, társadalmi befolyása marginális. A lakosság elenyésző része, talán ha 10%-a jár bármikor is színházba, és nekik is csak töredékük rendszeresen. Moziba persze többen, de főleg hollywoodi filmekre. A magyar színészeket maximum a kereskedelmi tévékből ismerik, vagy valamelyik sorozatból, vagy amikor egy főzőműsorban kotyvasztanak, esetleg egy trashreality-vetélkedőben bogarakat esznek.
Kétségtelen, az ilyen műsorokban százezrek, milliók nézik őket, de ha ezek a láthatóan menő, jólétben élő celebek elkezdik sajnáltatni magukat, sem a Békés megyei hagymaszedők, sem az Aldi-pénztárosok, de még a budapesti buszvezetők sem fognak együttérezni velük. Hanem inkább azt mondják: menjetek ti a k*rva anyátokba! Ugyanezt mondják például az indexeseknek is, amikor tarhálnak, vagy a sajtószabadságot temetik, miközben elmagyarázzák a kis videóikban, hogy azért imádnak ott dolgozni, mert strandpapucsban mehetnek be a céghez, és ők választhatják meg a főnököt. Hát hol van olyan, hogy a pincérek döntik el, ki legyen a főszakács? De még a többi egyetemen sem a diákok választják meg a rektort! Miért gondolják a színészpalánták, hogy ők valamilyen kivételezett kaszt lennének?
Amikor egy feszített munkarendben dolgozó, rendre valós problémákkal szembesülő hétköznapi ember azt látja, hogy ezek a mindenféle csepűrágók (és tökmindegy, hogy ismert, tévés celeb, vagy színművészetis növendék – számukra egy kategória) vagy firkászok mindenféle absztrakt dolgokon rinyálnak, és szimpátiát szeretnének maguk iránt generálni, az totálisan kontraproduktív.
De kontraproduktív a színészek hisztije egy másik szempontból is. Épp az előbbiből eredően (ti. hogy nagyon kevesen járnak színházba) a színházak működése önmagában abszolút veszteséges. Ez egyébként a világon mindenütt így van; csakis a legnagyobb, a legpopulárisabb darabokat játszó intézmények képesek állami támogatás nélkül működni. Annyi talán a különbség, hogy míg itthon az állam folyamatosan önti a pénzt a színházakba, addig a nyugati országokban csak egy-egy negyedévre kapnak támogatást, aztán újabb erőfeszítéseket kell tenni, hogy sikerüljön valahonnan pénzt szerezni, és előbb-utóbb minden csap elzáródik. Nem véletlenül kullognak szép csendben haza a legnagyobb arcú, „bezzeghollandiában”-ozó színházcsinálóink is; vissza az itthoni tutiba, ahol az állam emlőjén csüngve vég nélkül szidhatják... az államot.
Hasonlót láthattunk a Magyar Tudományos Akadémia, és általában a tudomány az oktatás területén is. „El a kezekkel a tudománytól”, „Követeljük az oktatás szabadságát”, stb. – de pénDzt azé’ adjááá!!! Mert bizonyos területeken a mai napig működnek a több évtizedes, kommunista struktúrák, a bebetonozott érdekcsoportok, jól bejáratott pénzszivattyúk; egymás vállának veregetése és a fingreszelés. Amikor pedig valaki reformokat szeretne végrehajtani, indul a sipákolás, a jajveszékelés, a demokráciatemetés. Egy kis tüntike, egy kis árulkodás Brüsszelben, cikkek a Spiegelben és a Guardianben a művészetet, az oktatást, a szabadságot romba döntő galád magyar kormányról.
A „reform” szó jelentése önmagában hordozza a problémát. Ha ugyanis az érintettek maguk hajtanák végre a szükséges reformokat, azzal implicite elismerték, hogy korábban nem jól végezték a munkájukat, feladataikat. Ezzel lemondanának megszokott kényelmes helyzetükről, előjogaikról, anyagi jólétükről. Nyilván hülyék lennének... Reformokat végrehajtani tehát kizárólag kívülről, új szereplők által, kényszerrel, erőszakkal lehet. Ez a világ természetes rendje. Ezért gyűlölik Palkovicsot az MTA-ban, és ezért gyűlölik most Vidnyánszkyt a Színművészetin.
És ezért gyűlölték sokáig Andy Vajnát is. Mert a magyar filmiparban betokosodott struktúrákat, összefonódásokat, érdekeket szétverte, és a helyükön felépített valami újat. Amivel Magyarországot súlyosan felrakta a nemzetközi filmgyártás térképére. Több szempontból is, amelyek közül az egyik, hogy azóta egy rakás nézhető, sikeres magyar film készült. Tegyük hozzá, viszonylag kevés színművészetissel; az ezekben dolgozó színészek és stábok jelentős része alternatív intézményekben, sok esetben külföldön tanult. Az SZFE – a budapesti színházak jelentős részével összefonódva – viszont egy másik, zárt világ, amely eddig marha jól elvolt az állami lóvéból. Ezért is idióták ezek a hülyegyerekek, akik most cirkuszolnak. Ők is kicsit olyanok, mint a felmondott indexesek jelentős része; a saját szemétdombjuk táplálkozási piramisában náluk magasabb szinten lévők hatalmi-pénzügyi játszmáiban ők csak feláldozható gyalogok, eldobható eszközök. De annyira elhitték ezek is saját magukat, annyira önmaguk hatása alá kerültek, hogy most forradalmárt játszanak.
De mondom, kontraproduktív a hiszti, mert a tárgyalási pozícióik nem erősödnek, hanem gyengülnek. És feladják nemcsak a korábbi kényelmes helyzetüket, hanem azt is, hogy ebből legalább valamennyit megőrizzenek. A valóság ugyanis azt mutatja – és ezt a járvány alatt elég jól láthattuk is –, hogy az emberek marha jól megvannak mindenféle alternatív, lakás- és egyéb színházak nélkül. Az állam simán dönthet úgy, hogy na jó, akkor lesz 4-5 nagy színház Budapesten, oda mehet a lóvé, a többiek meg megélhetnek a „szent piacról”. Elvégre elégszer hallhattuk baloldali kormányok idején, hogy ha a jobboldal szeretne médiát magának, akkor vegyen. Hát vett. A baloldal pedig, ha szeretne színházat magának, akkor vegyen, nem? Vidnyánszky hajlandó tárgyalni az SZFE vezetésével, de ők nem tárgyalnak, inkább fellázítják a diákjaikat, akik meg elbarikádozzák az épületet. Ezek után kinél is van a morális előny, az ütőkártya? Ki az, aki elmondhatja, hogy ő nyitott a megoldásra, de a másik fél hallani sem akar róla?
És a Békés megyei hagymaszedő, az Aldi-pénztáros meg a buszsofőr ebből csak annyit lát, hogy a kormány tárgyalna, de ezek itt nem hajlandóak. Hát gyerekek, ebből így nem lesz országos forradalom. Ebből sem.
De ne legyünk igazságtalanok, és lássuk be: mindig vannak, akiket fel tudnak lázítani, maguk mellé tudnak állítani az ép aktuálisan tüntikéző mikrocsoportok. A belpesti éttermiségi fiatalokat, a multiknál robotoló alkalmazottakat – egészen fel a középvezetői szintig – be lehet hülyíteni mindenféle szolidaritási megmozdulásokkal. Őket simán rá lehet venni a melegek, a menekültek melletti, vagy épp a stadionokkal szembeni kiállásra – a nagyfőnökeik remekül rájátszanak erre, még ösztönzik is. Amíg ugyanis van másik ellenségkép (a kormányzat), addig az alkalmazottaknak nem jut eszébe a saját cégük, az őket gátlástalanul kiszipolyozó globalista vállalat ténykedéseit akár csak megkérdőjelezni, nemhogy az ellen lázadni. Cirkuszt és kenyeret, mondta Caesar. De a kommunisták is nagyon jól tudták, hogy a frusztrált népnek szelepek kellenek, ahol kiereszthetik a gőzt. Ezt a célt szolgálta Hofi, vagy a '60-as évektől engedélyezett beatkoncertek. A budapesti irodistáknak ugyanez a szelep a tüntike. Egy páran most ott vannak a színművészetisek mellett. Ahogy a CEU mellett is nagyon ott voltak. És mégsem bukott meg a zorbán. Nem győzött a dicsőséges, kulturális forradalom. A szabolcsi almatermelők – és persze a Békés megyei hagymaszedők is – ugyanis mind-mind leszarják.
És asszem, valójában Andy Vajna is.
Vezető kép: MTI/Komka Péter
