Heti Válasz, Magyar Hang, Új Világ Néppárt és társaik – Gerinctelen árulók, vagy kényszerpályára került idealisták?

A G-Nap után, amikor Simicska Lajos einstandolta, és saját személyes bosszújának szolgálatába állította a HV-t, az MN-t és a Lánchíd Rádiót, valamint az azóta visszaszerzett HírTV-t, a munkatársak komoly dilemmában, döntési helyzetben találták magukat. Néhányan azonnal el tudtak helyezkedni valamelyik másik, a kormánnyal szimpatizáló médiumnál, de nem volt túl sok ezekből. A legtöbbek számára az egyik opció a felmondás és az ezzel járó egzisztenciális bizonytalanság volt, legfeljebb a remény, esetleg némi ígérettel megspékelve, hogy majd valamikor, valami lehetőség azért fog adódni. Például az akkor még felfejlesztés előtt álló és még „szélesgábori” szinten működő Echo TV-nél, vagy a korábbi formátuma helyett a Heti Válasz helyére belépni kívánó, megújított Figyelőnél.

Biztosra akartak menni

A másik opció a maradás volt, a biztos megélhetés, az anyagi stabilitás. Simicska Lajosnak ugyanis volt pénze bőven, és nem titkolta, hogy nemigen van olyan ár, amit ne érne meg neki, ha bosszút állhat, de legalábbis borsot törhet Orbán Viktor orra alá. Így az általa birtokolt sajtóorgánumoknál maradóknak nemhogy nem kellett a létbizonytalansággal szembenézni, hanem még fizetésemelést is kaptak. Olyannyira vonzó volt ez az opció, hogy Borókai Gábor főszerkesztő állítólag visszautasította a Figyelő főszerkesztésére kapott igen jó ajánlatot, mert Simicska ráígérte a négyszeresét abban az esetben, ha marad a Válasznál. Simicska még valamit ígért: írói, szerkesztői szabadságot. És ezt gyönyörű bülbülszavakkal adta elő, ügyesen meglegyezgetve az érintettek hiúságát. Hű, én itt aztán írhatok bármit! – maga a megvalósult újságírói álom. Nem mintha korábban nem írhattak volna bármit, de nyilván volt egy alapvető elköteleződés, ami arról szólt, hogy nem támadják hátba azt a kormányt, amelyik folyamatos küzdelmet vív az óriási túlerőben lévő posztkommunista-globalista hálózatokkal, a gazdaság terén továbbra is meghatározó erejű, a politikában is igen aktív vörös polippal szemben. Hű, de marha nagy felszabadultság érzést okozhatott ettől a „béklyótól” megszabadulni, és csúsztatásokkal, féligazságokkal teli kormánykritikus cikkek dömpingjével segíteni azt a baloldalt, amellyel szemben állítólag meghatározza magát egy konzervatív.

Gyengék és árulók

Voltak természetesen nagyon gyenge képességű figurák is, a ZA-k, akik korábban teljes mellbedobással, óriási seggnyalások közepette, behízelgő modorban nyomultak, kuncsorogtak lehetőségért, műsorért a TV-ben, rádióban. Nekik mindegy volt, kit szolgálnak. Ők lettek a leghangosabb, legfröcsögőbb kormányellenesek. Akik minden toposzt, lózungot, frázist előszeretettel pufogtatnak. Akik Bali szigetén nyaralva posztolnak a Facebookra – nyilván megbízásból, pénzért – lázító szövegeket a magyarországi szegénységről. Ezeknek a figuráknak egy része nagyjából a helyére került – például a Jobbik házi tévéjébe vagy propagandalapjába –, bár önreflexióra ez sem késztette őket. Akik pedig a Válasz Online, vagy a Magyar Hang munkatársaként továbbra is a mainstreamben maradhattak, azok végképp önmaguk hatása alá kerültek. Részben saját tehetségük fényében fürödve – némelyikük valóban tehetséges –, részben a kognitív disszonanciával szembeni küzdelem jegyében, úgynevezett énvédő mechanizmusok segítségével győzik meg magukat, hogy ők bizony az igazság letéteményesei, ők képviselik a morált és a tiszta eszmét. Ők kifejezetten harcolnak a jobboldali kormány ellen, állítólagos jobboldaliként. Persze nemcsak magukat győzködik; az ellenfél, a baloldal is ügyesen manipulálja őket, segít a „meggyőzésben”. Elkezdtek például nekik is osztogatni azokból a különféle sajtódíjakból, amelyeket addig csak egymásnak adogattak nagy vállveregetések közepette, a teljes baloldali médiában mindig megfuttatva az „elismeréseket” és az ezeket elnyerő kollégákat. Ilyen például a Troppauer Hümér Díj a Még Minőségibb Újságírásért – bocsánat, pontosítok: Gőbölyös Soma Díj a Minőségi Újságírásért –, vagy a Budapest Főpolgármestere által kiosztott sajtódíj, amivel idén Válasz online-os újságírókat is megdobták. Amit ők aztán újabb kormánylejárató cikkekkel honorálnak. A kör bezárul…

Idealisták?

Van azonban egy alapvető dolog, amit az önmagukat az eszme valódi képviselőinek tartó, eltartott kisujjú „igazikonzervatívok” nem értenek, sem az újságírók, sem az expolitikusok, sem a békepapok ebben a körben. Nevezetesen azt, hogy a politika nem a babaházak, Lego vasutak terepe. Nem az ideák, eszmék világa. Hanem a kőkemény harcé. Ahol a szép szavak, a hangzatos szlogenek mögött mindig hatalmi érdekek, szempontok, célok állnak, és ahol ezek a szavak sokszor a legkevésbé sem elegáns cselekedeteket palástolnak, egészen a legkegyetlenebb politikai leszámolásokig. Ebben a közegben nem lehet finomkodni; aki ezt teszi, kudarcra van ítélve, lásd Antall József és az MDF-kormány tragikus példáját. Milyen érdekes, hogy időnként a morállófasz-lóbáló igazikonzik is tisztában vannak bizonyos alapvető dolgokkal, de az ezekből következő valóságot már nem képesek, vagy nem hajlandók tudomásul venni. Például a friss Hümér-díjas Bódis András is megírta egyik legfrissebb kormánylejárató cikkében, hogy: „A bebetonozott ’komcsi’ világgal a Fidesz is szembesült, sőt a polgári kormány 2002-es bukása után az a Kövér Lászlónak tulajdonított szállóige kezdett terjedni, hogy ’kormányon voltunk, nem hatalmon’”.

Pontosan: ezért kell nem csak de jure kormányon lenni, hanem valós, de facto hatalmat is kell szerezni. Hogy egy-egy csodával határos jobboldali választás győzelem ne „béna kacsa” kormányzást jelentsen – és szükségszerű vereséget a következő választáson –, kiszolgáltatott helyzetben, a baloldal továbbra is fennálló, masszív struktúráival szemben, hanem valóban GYŐZNI kell. Az meg nem megy eltartott kisujjú, polgári morállófasz-lóbálással, hanem csakis harccal. Ahol csöpög a vér és van egy csomó áldozat. Köztük olyan vesztesek, akik nem tudták fölvenni a ritmust, nem akartak részt venni a valós politikai küzdelmekben, esetleg idealista módon továbbra is hittek a nemzetközi diplomácia szlogenjeinek, álságos nyelvezetének, majd pedig sértett emberré váltak, miután a kormányzat nem fogadta meg „bölcs” tanácsaikat.

Akiknek sosem jött szembe a valóság

Az első Orbán-kormány, ha nem is annyira finoman és kesztyűs kézzel bánt a posztkommunista hálózatokkal, ahogy az Antall-kormány tette – természetesen nagyon nehéz helyzetben, hatalmas túlerővel szemben álltak fel mindketten –, de még mindig bőven voltak benne olyan, önmaguktól élvező pöcsverők, akik inkább az uralkodó, nemzetközi kánonnak akartak megfelelni, mint hogy a valós nemzeti érdekekért felvállaljanak számos konfliktust, és valóban megtörjék a baloldali hegemóniát. Ráadásul 1998-2002 között a Fidesz még csupasz seggel, széllel szemben pisált a de jure államhatalmon kívül szinte minden hatalommal – gazdaság, erőszakszervezetek, média – továbbra is rendelkező MSZP-SZDSZ neobolsevik konglomerátum ellenében. Utóbbiak 2010 óta érzik, hogy most ténylegesen elveszik tőlük a hatalmat, ezért is vinnyognak minden eddiginél hangosabban. Ezért is álltak össze gond nélkül azokkal is, akiket korábban prüszkölve náciztak. Most először állnak vesztésre a csatában, mert egyre több saját erőforrása van a jobboldalnak, amivel újabb csatákat lehet felvállalni.

Az „igazikonzik” ugyanúgy felsőbbrendűnek érzik magukat

Mivel ezeket a csatákat nem az „igazikonzervatívok” nemes(nek vélt) eszközeivel vívjuk – nem is lehetne ezekkel vívni –, ők átálltak az ellenfélhez, hiszen az is ugyanezeket az eszközöket kéri számon rajtunk. A baloldal is folyton – végtelenül álságosan – a keresztény értékekről papol, az általa helyesnek tartott – vagyis: behódoló, harcképtelen – konzervatív erényeket várja el a jobboldaltól. Így a balosok és a „cuckok”, vagyis a behódoló igazikonzik máris ugyanazon a morális platón tanyáznak. Ahonnan együtt nézhetnek le ránk, „mucsai populistákra”. Persze valahol megértem, és meg is lehet érteni őket. Nem könnyű szembenézni azzal hogy egyrészt nyilvánosan árulókká lettek, és önmagukat is szembeköpve állnak ki az ellen, aminek a fölépüléséért dolgoztak. Másrészt azzal sem, hogy rossz döntést hoztak, aminek a következményeit egzisztenciálisan is viselniük kell. Ami negyven fölött komoly szembesülés, főleg ha maguknak köszönhetik. A szembenézések helyett is sokkal megnyugtatóbb, a kognitív disszonanciával szemben is megvédi az énképet, ha még tovább, még többet, még jobban, még hangosabban fröcsögnek. Ha önigazolásként újabb és újabb – vélt vagy valós – hibákat tárnak fel a kormányzat működésében. Ráadásul az irigység is tombol bennük, hogy ők már nem részei a sikereknek, hogy a jobboldal nélkülük is épül, és hogy a médiában, a kommunikációban helyettük, megkérdőjelezhetetlen őstehetségek helyett mindenféle „jöttment” figurák írnak cikkeket, jelennek meg a képernyőn, szólalnak meg az éterben…

Mindannyian gyarlók vagyunk, tökéletlenek és hibákkal telik. A tehetségesebbek is. No, de ne csak elsősorban a válaszosokról legyen végig szó. A középszerű emberek kisstílűségét végképp sosem szabad alábecsülni – hogy a legvégén a Magyar Hang stábja is kapjon némi megérdemelt méltatást.

Fotó: PS-montázs