Soha nem mondunk le a hazánkról!
Nincs olyan földi hatalom, mely arra kényszeríthetne minket, magyarokat, hogy örökre lemondjunk a hazánkról. Hogy végleg elveszettnek tekintsük azt a földet, ahol magyarok most is magyarul éneklik a Himnuszt. Aki ezt képzeli, ki kell ábrándítsam: mindig lesz itt, a Kárpát-medencében elegendő magyar, aki nem felejt, s alkalmas időben (tíz, ötven, száz év múlva), mikor kedvező lesz a csillagok állása, helyrebillenti a történelem kerekét.
Miért is mondanánk le arról, ami a miénk?
Ha maholnap egy csapat fölfegyverzett terrorista beront a tisztelt olvasó házába, kikergeti onnan, s túszul ejti a gyermekeit, anyját, apját – tudomásul venné? Beletörődne? Magáévá tenné akárcsak egyetlen pillanatig is a terroristák hivatkozását, miszerint a maga lakása és családja voltaképpen az övéké, mindig is az övéké volt? Aligha. Időlegesen tán elfogadná, hogy nincs fegyvere, amivel szembeszálljon a túlerő ellen, s a rendőröket sem hívhatja, mert azok a terroristákkal vannak. Ám soha, de soha nem mondana le véglegesen arról, hogy valamikor, majd egyszer kiszabadítsa a családját, visszavegye a saját házát. Még akkor sem, ha a homlokához fegyvert szorítva aláírattak önnel egy lemondó nyilatkozatot.
A polgári jogban a jóerkölcsbe ütköző szerződés semmis, és határidő nélkül benyújtható bírósági kereset a semmisség kikényszerítésére. A nemzetközi jogban ez nincs így, mivel a nemzetközi jog az erősebb kutya kufircol-elv mentén működik. A nemzetközi jog arról szól, hogy ha Németország megtámad egy országot, akkor kitör a világháború – ám ha az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió megtámad tíz országot, akkor nem történik semmi. (Legfeljebb „demokrácia-exportálás”, vagy „fölszabadítás”.) Az erős győz, és megírja áldozata történelemtankönyveit. A vesztes meg kushad a sarokban.
- Ám a kushadás nem jelenthet soha végleges beletörődést. Soha nem fogadható el örökös állapotnak egy ránk kényszerített gazság, egy embertelen rémtett. Egy ország területének egyharmadára zsugorítására nem is jó szó a „rémtett” – túl enyhe kifejezés. Megfelelő szó tán nincs is az ilyesmire.
Persze, a pillanatnyi erőviszonyokat tudomásul kell venni. Sok lúd disznőt győz. Két lábbal a földön állva, pragmatikusan kell Magyarország ügyeit intézni – ez a mindenkori magyar kormány dolga, kötelessége. Reálpolitikának nevezik az ilyesmit. Így is kell lennie. De nekünk, akik sem politikusok nem vagyunk, sem a mindenkori kormány nem vagyunk, a szívünkben őriznünk kell az igazságot, a lángot. Mi nem fogadhatjuk el soha, ami elfogadhatatlan. Aki így tesz: megtört, legyőzött ember.
Országunk csodálatos, s megszámolni is nehéz, hány nép akarta elfoglalni a történelem folyamán. Szép hely ez, csak kissé huzatos. Éppen a „nagyvadak” vonulási útjába esik. E nagyvadak egy része ránk kényszerítette Trianont. (Ugyanazok, akik világszerte, Afrikától Ázsiáig előszeretettel rajzolgatták mások határait.) Ám az idők változnak. Nagyvadak születnek s múlnak ki. Nem kizárt, mi ott állunk majd, mikor például a francia nagyvadat leeresztik a föld alá. Semmi sem állandó. Nincsenek kőbe vésett határok. Ami egyúttal azt is jelenti: akár rosszabb határaink is lehetnek ha megint egy Károlyi Mihály-szerű nemzetvesztő kerül hatalomra...
Ami igazság volt 1920-ban, igazság ma is. S ami alávaló becstelenség volt, alávaló becstelenség marad örökre. Azért sem mondhatunk le hazánk egyetlen, magyarok lakta rögéről sem, mert nincs rá fölhatalmazásunk. Előttünk magyar géniuszok ezrei éltek, alkottak és építették a Kárpát-hazát. Ugyan, mit szólnának, ha látnák, mivé lett az ország, amelyért vérüket, verejtéküket hullatták? Mit szólnának, ha önfeladó, legyőzött, megtört magyarokat látnának? Legyünk hát hűek hozzájuk! Legyen hitünk, elszántságunk! Gyarapodjunk!
A Kárpát-medence minden egyes talpalatnyi földje, ahol magyar emberek élnek s a Himnuszt éneklik: a miénk. És amíg ott magyarul beszélnek, a miénk is marad. Átnevezhetik, föllobogózhatják rusnya sárgával, parádézhatnak akár hetente is hősi halottaink sírjain: attól még magyar marad. Százegy esztendő nem a világ. Újra el fog jönni a mi időnk, készüljünk!
