Aczél György már 1983-ban „legalizálta” a Beszélőt – De akkor ki elől menekültek Demszkyék?
Kutatni, keresgélni jó. A héten olvasgattam régebbi forrásokat a szamizdatolásról, mármint a kiemelt szamizdatolásról, és akkor rábukkantam egy érdekes interjúra. Jó kis beszélgetés, Boros Károly kérdezgette Modor Ádámot, a néhai történészt és szamizdatost. Természetesen szóba kerültek Demszky Gáborék és a Beszélő, valamint az, hogy egyre nyilvánvalóbb – 2002-es a cikk –: Aczél György jóváhagyása mellett működött ez a fő-főkiadvány. „Köztudott volt, hogy a Beszélő köré csoportosuló emberek Lukács György tanítványai voltak, vagy ebből a körből kerültek ki, de Aczél szerepét elég nehéz lesz bizonyítani” – fogalmazott óvatosan Modor Ádám, mire Boros a kérdésében felvetette: „Simon János politológus egyszer publikált erre vonatkozó információt.”
A vadászösztön bekapcsolt: hol van ez a publikáció? Nem érdemlem meg a Pulícer fröccsöntött, rettegőknek és/vagy amerikai ügynököknek járó magyar változatát, de még egy nyavalyás Rózsa Ferenc-díszcsokrot sem kérek azért, mert „kiderítettem”. Egy okosabb majom is képes lenne erre: három klikk az Arcanumban és kitárult a tudás ajtaja. Egy réges-régi Aczél-interjúról volt szó.
Az említett Simon János szociológus-politológus találkozott a kádárizmus Cipollájával nem sokkal annak halála előtt. S hogy időben el tudjuk helyezni: „A magnófelvétel 1991. március 22-én készült Aczél György lakásán, ahol Bruszt László szociológus is jelen volt.”
Aczél december hatodikán már halott volt.
A félbeszakadt interjút nagyjából fél évvel ezután – 1992 közepén – leközölte a Köztársaság, amely egészen rövid ideig létezett, 1993-ban jelent meg az utolsó száma. A publikálásért is szabadkozniuk kellett:
„Sokan akartak lebeszélni az interjú közzétételéről, mondván, hogy még nem jött el az ideje az indulatoktól mentes számvetésnek, s hogy a szövegben szereplő személyek közül többen élő kortársaink. Mégis a publikálás mellett döntöttünk, mert úgy véljük, hogy ez az interjú talán hozzájárulhat a Kádár-korszak születésének és néhány kritikus időszakának megismeréséhez, bizonyos összefüggések megértéséhez.”
És ez mennyire igaz! De mitől is féltek?
Például attól, hogy „megsérül” az addig kizárólagosan terjesztett narratíva az SZDSZ lánglelkű lázadóiról, lelepleződik a maoistákból és új- és egyéb baloldaliakból lett neoliberálisok legendája, ha kiderül, hogy nem is volt semmiféle lázadás, legalábbis nem olyan, amit mi, antikommunista gondolkodók lázadásnak neveznénk, csak valamiféle szektás baromkodás, kommunista óvoda, fing a langymeleg kádban, sárdobálás és önfelmagasztalás a szétlopott és szétrohadt homokozó közepén. Színjáték. És még arra is rá lett ütve a pecsét. Éppen Aczél mesélte el.
„Nekem 1983-ban volt tárgyalásom a Donáthtal, ahol fölcsillant a lehetősége az ellenzékkel való megegyezésnek. Akkor gondolkodott is Kádár ezen – mesélte Aczél. – Aztán, hogy kik akadályozták meg? <…> Donáth azt kérte, hogy ötvenhattal kapcsolatban ne engedjük, hogy ez (minősítés) visszasüllyedjen visszasüllyedjen ellenforradalommá. Fogadják el – ők elfogadták első lépésként – a »nemzeti tragédiát«, de ettől valamennyire tovább (kívántak lépni).”
Szóval Aczél találkozott egy másik kommunistával, Donáth Ferenccel. Régi elvtársak voltak amúgy.
Donáth szorgalmasan építgette Rákosi Mátyásékkal a terrorgépezetet, egészen addig, amíg az egyik nagy belső leszámolás idején már őt is bezárták. Ugyanabban a koncepciós perben, amelyben egy bizonyos Kádár Jánost. Később Nagy Imre-kör, forradalom, Snagov, satöbbi, satöbbi. Az elvtársak szilárdan együttingadoztak a Párttal és a Történelemmel, hogy a Nagy Idők Hajnalán újra egy asztalhoz üljenek. Előttük két rózsaszín minyon, meg két konyak. Vagy két Márka-meggy. És beszélgettek.
„(Másodszor arról beszéltek, hogy (a) szamizdatot, megállapodás alapján, legalizálni kell. (És) Kádár gondoljon arra – mondta Donáth, aki híve volt –, hogy nem hallhatatlan
Kérdés: Ki volt még ott Donáthon kívül? Ki volt még jelen ezen a beszélgetésen?
Válasz: Újhelyi Szilárd, Újhelyi felesége. Ők emlékeznek erre.
Kérdés: Attól kezdve a Beszélőt nem is nagyon piszkálták mint szamizdat folyóiratot. Elnyerte a hallgatólagos legalitást
Válasz: Igen. Én akkor beszéltem Kádárral, és azt mondtam neki. »Nézd – és ő ezt el is fogadta –, (...) sohasem lett volna Rajk-ügy, ha (van) egy Beszélő«.
Szóval: az interjú szerint Aczél 1983-ban találkozott régi cimborájával, Donáth Ferenccel, aki annak a csoportnak az egyik szellemi vezetője volt, amely istenítette Lukács Györgyöt, de nem állt ki mondjuk Pákh Tibor mellett. És akkor szépen megegyeztek.
És akkor Aczél meggyőzte a vonalasabb, reakciósabb Kádárt is, hogy Beszélő kell, mert ha régen is lett volna Beszélő, akkor nincs „belső zavar”, akkor nincs Rajk-ügy.
És ha nincs Rajk-ügy, akkor Rajknét sem kell örökké hallgatni.
Mert ha nincs Rajk-ügy, akkor azt sem kéne nézni, hogy a kis Rajk hogyan szervezkedik, mert akkor talán már külügyminiszter elvtárs lenne és egyáltalán nem érne rá erre, vagy nem lenne semmi sem, csak Rajk elvtárs elkényeztetett fia, aki medvékre lődöz a Havasokban.
De ha már így esett, hogy akkor még nem volt Beszélő, csak Szabad Nép, és hát mégis kinyírtuk a Rajkot, akkor legalább a fia hadd szervezkedjen, meg a kis Bauer, meg a kis Eörsi, meg a többiek, az a sok ELTE-s ingyenélő bölcsész, meg a marxos közgazdászok, meg a „filozófusok”
Szervezkedtek, de hagytak. És közben utazgattak, terjesztették a saját legendájukat, menekültek önmaguk elől, talán még önmagukat is ütötték, akár a Harcosok klubjában: az idegbeteg Demszky saját hasadt BM-es öklétől kapta a pofonokat és előtte saját rendőr-önmagát rúgta tökön. Vagy ez már hagymázas lázálom-kép? Legyen.
A lényeg, hogy itt minden hazugság volt. Az SZDSZ, a vezetők antikommunizmusa, az egész „lázadás”. Áporodott fingszag egy senki által el nem olvasott marxista zsebkönyv két lapja közül előszivárogva.
És ebben a sakkjátszmában az MDF győzelme csak egy pillanatnyi – de messze nem végzetes – hiba volt. Javítható, helyrehozható.
És akkor értjük, hogy nem véletlenül nem változik itt semmi sem. Mert nem csak kis Rajk lett, de lett kis Donáth is. Meg lett unoka is. És ő is ország- és világjobbító! Miért, mert jár neki ez a szerep. A nagypapi meg az Aczél bácsi megegyeztek. Bejött? Bejött.
Hogyan is mondta pár hete nekem a telefonba a korábbi állambiztonsági tiszt annyi cinizmussal? „Mit mondjak el Önnek, annyi mindent összehordtak rólunk. Mondjam el, hogy a nyolcvanas években az volt a legkeményebb feladatunk, hogy előbb tegyük le a másolatokat Aczél asztalára, mint ahogy a szamizdatosok beviszik az eredetit? Ritkán sikerült.”
Most már azt is látni véljük, miért.
Végülis, ha így nézzük, eljutottak Gyuri bácsitól Gyuri bácsiig. Olyan igaz vicc ez, amin ismét csak sírva röhöghetünk.
