A rendszer nem váltás melankóliája

Állunk a ravatal mellett. Szitál az eső, fúj a szél. A koporsóban Csengey Dénes. A koporsóban Krassó György. A koporsóban Magyarország. Az égen mintha összeállnának a felhők, ritmustalanul, mégis élesen kiírva – ennyit: nem lehet.

Sokan vannak a temetésen. A tömegben egy csokornyakkendős amerikai. Az arca szenvtelen. Azért próbál szomorúnak látszani. Tőle balra egy szovjet kém. Az ország tévésként ismeri. Lesajnálóan nézi a letakart koporsót. Hátul párttitkárokból lett üzletemberek sugdolóznak.

Csöpörög az eső, bele egyenesen a szívünkbe, átszivárog a zakókon, kalapokon, esernyőkön át. Mocskos a víz, szaga van. Nincs megtisztulás.

Valaki szónokol. „Nem állt mellette senki” – mondja, s tudja, ő sem állt mellette, senki sem állt mellette, élvezték a fényét, vibráló lényét, végignézték, ahogyan elégeti magát. Értünk. Értünk.

Sokat ivott. A cigaretta. A kávé. A cukor. Jönnek a magyarázatok. Hát igen. De holnap is van nap! Mennünk kell! Kár, hogy csak ennyien! Lassan szétszéled mindenki. Vissza a médiaháborúba. Vissza a szürkeségbe. Nem ezt álmodtuk.

Az álmodozókat törik meg először. Aztán megmagyarázzák. Nem volt realista, nem látta reálisan, hiszen a realizmus, a nemzetközi helyzet, Amerika és a Szovjetunió, egyáltalán mit akartak? Izgágák, rendbontók, van egy cigid?

Igyunk egy unikumot, a világfájdalom csak a másnappal érkezik el. Az unikumos-hordó mellett sok vigasztalan lélek összegyűl. Itt nem számít, ki az MDF-es, ki az SZDSZ-es, együtt isznak. Kísérőnek sör vagy laza fröccs. A hányás és a fejfájás is közös. Csak a párna nem.

Már nem jelentenek egymásról. Nevetgélnek.

Közben ránk ereszkedik a felhő. A távolból a Szabad Európa Rádió recseg. Régen hazugnak mondták, most mi halljuk hazugnak. Mi történt? Amerika hangja: legyetek békések, már meg van terítve az asztal. Már minden meg van beszélve. „Nem, Krassókám, te nem oda ülsz, a te helyed a hokedlin van”. Szép, csinos hokedli, ragacsos a ráfolyt kínai levestől. De már nem a meggymárkától.

Nem csodálatos a változás?

Nyugszik a beteg, nyugszik a Csengey, nyugszik a Krassó. Elnyugszik, ha nem nyugszik. Örökre. Nyugodjatok meg, a csokornyakkendős úr már nem amerikai nagykövet, hanem befektető. Jót akar! Értünk teszi, értünk jött vissza Róna úrral, Sarlós úrral, Soros úrral, a bankárokkal és befektetőkkel, és csak azért, hogy segítsenek.

Eddig is segítettek, csak a távolból, lélekben, a távolból mosolyogva, ahogyan Göncz Árpád szilveszterkor, a tévében, mert egy mosolyból mind táplálkozhatunk. Egymás szívét melengetve, ugyebár. Talán a börtön fordítóirodájában tanulta ezt a mosolygást. Vagy talán Kovács Béla titkáraként, amikor csak Kovácsot, őt valamiért nem vitték el a szovjetek. Valamiért. Kovács Béla Városközpontról szó sem lehet. Még csak az kéne, egy meg nem alkuvóról!

Vége. Sem Kovács Béla, sem Krassó, sem Csengey, senki. Csak egy mosoly. Ettől a békétől a '90-ben illegalitásba vonult káderek is megnyugszanak. Boldogan horgásznak a gödöllői tónál. Várják az időt. Addig is privatizálnak nagy hévvel, mintha egy régi PB-ülésen gyúrnák a semmit.

Teljes lenne a béke és a békés átmenet, csak hát jönnek a fasiszták. Mindig akkor, amikor kell. Antall-bőrbe öltözött Horthy menetel fehér lován. Indul a rettegés. Az öreg és fiatalabb agitátorok együtt keresik meg a régi lemezt, minden lelkiismeret-furdalás nélkül felteszik, hadd szóljon!

Felveszik a hangerőt, hogy eljusson Nyugatra is. Hadd lássák, mi történik itt! Hogy milyen jó is volt az a békés Kádár-diktatúra! Koncz és Bródy közben egymást túlüvöltve énekel, előveszik a régi békedalokat, egy-két szót kihúznak, de talán nem is kell. Rendszerváltozás-szabatos nóták mindig akadnak. Az egyik mögött a volt após, Boldizsár elvtárs bólogat, a másik mögött meg a rokonság, egy sereg kommunista külkeres. Persze csak szellemek. És persze a KISZ. Annál jól feküdtek.

De most már SZDSZ, nem Béketanács, hanem SZDSZ, tiszta szívvel! Ha én munkásőr lennék, jól közétek lőnék. Erről persze eszünkbe jut a Rajk. Nem az ifjabb, az idősebb.

Közben Bors Jenő vállalkozó lesz. Ha támadják, nyíltan antiszemitizmust emleget. Leantiszemitázza Galla Miklóst. Most már lehet, most már ez kell. Felhúzzák a hangerőt – hadd hallja a Nyugat. Retkes bőgatyás banda. Nyilasok voltak ezek mindig is.

Minket, az SZDSZ-t viszont csak a béke. És a szeretet. Ugyebár. Tégy a gyűlölet ellen! Szeressük egymást! Szolidaritás! Demokratikus Charta. Meg még egy!

Pincér, egy újabb tüntetés rendel!

És a tüntetést a KISZ agitproposai vezénylik. A táblákat kicserélték. Taxisblokád, jöhet? Jöhet. A hét törpe helyett már a heti hetes menetel.

A túlélés sikerül, de ebbe bele lehet halni. Már az ellenség is nehezen megfogható. Régen vörös volt. Régen szabályokról, ötéves tervekről, irányelvekről és árulókról ordibált. De ma már a szabadságról. Egyenlőség, testvériség és a többi.

Szónokol a sztálinista újságíró a sztálinista Nagy Imréről és közben könnyezik az ország. Hát igen, Nagy Imre. Nagy Gáspár verse már szabadon terjeszthető. Szegény Nagy Gáspár, ha átlátta volna, kiről verselt. Kiért lázadt. Mindegy, már úgysem ismerik.

Morgod a tükörnek reggel, hogy ha felébredsz az átverésből, abba bele lehet halni. Ha nem hagynak felébredni, abba is. Ha látod, hogy minden változik és közben semmi sem változik, abba először beleszörnyed az ember. Kapálózik, harcol és próbálkozik. Aztán belenyugszik. Mint az őrült, ki letépte dögcéduláját.

Nyugszik a Krassó, nyugszik a Csengey, az asztal megterítve, a maradékból majd a magyaroknak is jut. Ha valaki kapkod, rácsapnak a kezére. Hamburgertől maszatos az orosz medve mancsa.

József Attila-idézetek szállnak a levegőben. Miért legyek én tisztességes? Persze csak az első felét tanulták meg. Van második is? Csak ezt ismerik: miért legyek én tisztességes? Már röhögnek az aranyozott tükörbe. Miért is lennének?

Közben közgazdászok magyarázzák a tévében, a rádióban és az újságban, hogy a privatizáció az nagyon jó! Az nagyon jó dolog ám! Erre tart most a világ, régen lejárt nagy nevek röpködnek idehaza, a most már elismert nyugati szakértők, akik csak kint számítanak elavultnak, itt félistenek.

Taki bácsi és a Nagy Fehér egymást túlüvöltve magyarázzák a Szomszédokban, hogy most mindent el kell adni, mert az rossz, ami állami, azért rossz, mert állami, és akkor jó lesz, ha eladjuk a külföldieknek, akkor minden jó lesz. Az ellentmondó Böhm bácsit a föld alól felbukkanó skinheadekkel veretik agyon.

A Nagy Testvér most már azt mondja, a privatizáció előrevezet! Csak elsőre furcsa, hogy mindent szétvernek, mintha direkt leépítenének, majd ez is jó lesz, minden jó lesz, mondja a sok Marx Károlyon végzett KISZ-káder, kórusban zsongják, hogy a piacé a jövő! Eltűnnek a gumigyárak, a cukorgyárak, a mindenféle gyárak és az éves Forbes-listán születnek újjá. Ez a csoda!

Jó lesz.

Jó lesz, mondogatod magadnak, nézed a poharat, a rárakódott zsírral, mintha az örök Kádár-kor lenne rátelepedve, ez a mindenhová beszivárgó savanyú szag.

A kifliből kilopták a kiflit, már csak egy üres héj, de ráírtuk, hogy szabadság, de ráírtuk, hogy demokrácia. Beletörik a fogunk és közben az égre nézünk, ahol kárpótlási jegyek szállnak már-már felhőkké összeállva.

Csitt, csitulj el.

Nyughass, vagy lázadj, a vége ugyanaz, vagy így, vagy úgy fogsz belehalni. De megírta ezt más, sokkal szebben: „Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni”.

Szóval.

Állunk a temetésen, szemerkél az eső. Benézek a koporsóba. Ott fekszik Magyarország. Borzas, ősz haja van. Loboncos, barna haja van. Egy hajszálat hirtelen felkap a szellő. Mintha vinné messze, ebből a szürkeségből. Száll felfelé. Megcsillan rajta a nap, benne ezer álmunk.

Vezető kép: Fortepan