Orbán Viktor Szent István nyomdokain?
A jelenlegi magyar miniszterelnökről gyakran mondják, hogy megosztó személyiség, akivel kapcsolatban végletesen polarizált a magyar társadalom. Ráadásul a nemzetközi porondon is hasonló vehemenciával vélekednek róla. István királyunknak pedig a történelmi megítélése ellentmondásos. Bár a hivatalos történetírás szerint ő az államalapító, neki köszönhetjük, hogy létrejött, Európához csatlakozott és fennmaradt a magyar államiság, ám ezzel szemben él egy olyan vélekedés is, hogy elpusztította az ősi magyar hagyományokat, és külföldi hatalmaknak vetette alá magát és az országot.
Utóbbira könnyen és előszeretettel mondja azt az önmaga vállát folyton veregető városi értelmiség, hogy ezek fantaszták és vidéki bunkók képzelgései. Ugyanakkor István érdemeit tagadni, kétségbe vonni is egy felületes divat mostanában. A két oldal természetesen meg sem akarja hallani egymás érveit. A „Koppány-rajongók” végtelenül dacosak, a mainstream álláspontot képviselők (tehát akik Istvánt pozitívan ítélik meg) pedig végtelenül lekezelőek. Önmagukat és álláspontjukat nagyon tudományosnak tartják, miközben amit képviselnek, az valójában pusztán egy doktrína. Merthogy István lépései helyesek voltak-e, az nem történelmi-tudományos kérdés... hanem egy vélelem. Sem bizonyíték, sem cáfolat nincs rá. Vannak történelmi tények, de ezekből még nem következik, hogy helyesen döntött István, amikor Magyarország európai integrációját választotta.
Ez történt ugyanis. Az addig kalandozó, portyázó, háborúzgató, erősen önjáró magyarok „lehiggadtak” és államot alapítottak. Felvették a diplomáciai kapcsolatokat. A pápával és a Német-Római birodalommal való viszony különösen fontos prioritást élvezett. És bár nincs rá bizonyíték, hogy ez volt a jó választás, mégsem tapogatózunk azért teljesen a sötétben. Európa akkoriban ugyanis felemelkedőben volt. Sőt, nem csak felemelkedőben. Hanem egy paradigmaváltás is lezajlott. A Római Birodalom kettészakadását, majd Róma elestét követő kaotikus évszázadok, a különböző, államszerveződést nem ismerő ázsiai népek betörései, közben Bizánc lassú hanyatlása közepette Nyugat-Európában valami történt. Nem tudjuk, hogy pontosan mi. Nem csak a sci-fi, de a modern fizika is használja és kvantumugrásnak nevezi az ilyet; amikor hirtelen valami olyan fundamentális változás, előrelépés történik, ami nem követi az addigi, lineáris fejlődést, nem jelezhető előre. A kerék, a gőzgép, a relativitáselmélet, az atombomba felfedezése... sőt, maga a kvantumfizika is ilyen; utóbbinál az elnevezés sem véletlen.
Egy ilyen „kvantumugrás”, paradigmaváltás zajlott időszámításunk szerint 1000 környékén, ami nagyjából az elkövetkező ezer évet határozta meg előre. Akkor még csak csírájában persze. István (illetve már Géza fejedelem is) ezt láthatta meg. Azt, hogy a következő évezred Európáé lesz. Hogy ez a kontinens fel fog emelkedni, óriási fejlődésen megy keresztül, a mezőgazdaságtól eljut az iparig, közben óriási tudományos előrelépések, művészeti alkotások születnek majd. Nyilván nem egy kristálygömbben látta a jövőt, hanem egyfajta intuitív tudás (vagy lehet, hogy isteni üzenet, isteni „szikra”) születhetett meg István fejében. Amit a kortársai nem láttak, nem éreztek. Volt, aki hitt neki és vele tartott (őszintén vagy érdekből), és volt, aki szembeszállt vele (irigységből, bosszúvágyból, sértettségből.) De ezzel a bizonyos „intuitív tudással” csak ő rendelkezett. Európa tehát emelkedő pályára állt, és ez ezer éven át így is maradt. Még két világháború sem tudta megtörni. De aztán valami igen. Erről sem tudjuk, hogy pontosan micsoda. Annak ellenére, hogy ez most a saját szemünk előtt történik. De ide mindjárt visszatérünk...
Az ezer évvel ezelőtti paradigmaváltás, Európa óriási „kvantumugrása” közepette Magyarország számára is a jövő, sőt, a puszta fennmaradás záloga volt, hogy integrálódjon ebbe a világba. Nyilván az integráció akkor még nem közös pénzt és bürokráciát jelentett, sőt, bőséges csatározásokat is egymással. De mindenképp egyfajta közös kulturális alapot, gondolkodásmódot, egyfajta „európai archetípust”. Ereje akkora volt, hogy esélyünk nem lett volna szembehelyezkedni. Tehát a németek beengedése, sőt, István bajor felesége nem a behódolást jelentette, hanem épp a fennmaradást garantálta. A későbbi királyaink is rendre választottak feleséget más népek hercegnői közül, de az utódaik mind magyarok lettek. És rendre telepítettek is be más népeket – de mindig csak annyit, hogy a már itt élő, stabilizálódott magyarság képes legyen „megemészteni”, integrálni őket. Ebben a török hódítás és az azt követő újranépesítés jelentette a törést; az ezt követő betelepülés már olyan mértéket öltött, hogy néhány száz év alatt a nemzetiségi öntudat megerősödéséhez, túlcsordulásához, és ezáltal a történelmi Magyarország bukásához vezetett. És nagyjából száz évvel ezután, Európát is utolérte a szétesés.
Most is zajlik egy paradigmaváltás. Európa, és különösen annak nyugati fele hanyatlik. Bár a korábban említett, nagyképű értelmiség ezt is szereti kinevetni, de ezzel magukat csapják be. Európa elgyengült, immunrendszere felmondta a szolgálatot. Nem harcol, nem küzd. Helyette pótcselekszik. A rátörő külső ellenséggel szemben nincs ereje, akarata fellépni, ezért inkább önmagát győzi meg róla, hogy a jövevények békések, sőt, hasznosak számára. És ostorozza magát, ha nem fogadja őket kellő lelkesedéssel. De a külső ellenség mellett önmagát is pusztítja. Nem szül elég gyereket, azaz nem reprodukálja saját magát. A védekezés és az önfenntartás helyett megtörten fejet hajt és hedonizmusba, devianciákba, virtuális valóságokba menekül. A tudatmódosító szerek, szexuális abnormalitások, valóságtagadások nemhogy mindennapossá, de menővé, sőt, szakrálissá is válnak. És az válik hangos megvetés tárgyává, azt nevezik elmaradottnak (meg persze illetik mindenféle további divatos címkével a rasszistától a homofóbon át az autokratáig), aki a természetest, az Istennel való összhangot, a normalitást képviseli.
A magyarság megmaradásának záloga ezer éven át az Európához való tartozás volt. A jövő az önjáróság felől az integráció irányába mutatott. Ezt ismerte fel Szent István, és állította Magyarországot emelkedő pályára. Ma viszont a jövő, a fennmaradás záloga az Európát sújtó fertőzésből való kimaradás.A jövő ma az integráció felől a szuverenitás felé mutat. Ez természetesen nem az EU-ból való azonnali kilépést kell, hogy jelentse. De a mostani, túlbürokratizált, az innovációt nemhogy nem serkentő, hanem épp mindent – beleértve, sőt legfőképpen a gondolkodást is! – uniformizálni akaró Európai Unió totális zsákutca, és saját magát szakítja szét. Már a migráció rossz kezelésével is nagyban ezt tette, az ukrán háborúra adott önsorsrontó, pszichotikus válaszokkal pedig végképp.
Nem arról van szó, hogy nekünk Keletre kell tartanunk. Lehet, hogy Közép-Európa valóban egyfajta hidat képezhet Kelet és Nyugat között. Magyarországnak ehhez önmagában nincs elég ereje, de ha a lengyeleknek az ukrán kaland után visszajön az józan esze, a szlovákok és a csehek elzavarják az ügynökkormányaikat, Olaszországban Salvini alakítja a következő kormányt, akkor ez a térség valóban képes lehet az európai kultúrát megőrizve is tényező maradni a kelet mellett. Mert tény, hogy amint ezer évvel ezelőtt Európában, úgy mostanában a Távol-Keleten történt valami. Valami, ami azt vetíti előre, hogy a következő ezer év a kelet „kvantumugrásos” előretörését hozza. Ennek jelei ma már nagyon egyértelműek. Ezt ismerte fel Orbán Viktor. És fohászkodjunk az Úrhoz, hogy neki is sikerüljön, Istvánhoz hasonlóan, de épp egy ellentétes irányú paradigmaváltás közepette Magyarországot emelkedő pályára állítani, a legutóbbi száz év többé-kevésbé stagnálása után.
Hogy az irány pontosan merre lesz, azt nem tudjuk. De bízzuk magunkat az Úrra. Ő tudja. És reméljük, elmondta Orbán Viktornak is.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
