Zelenszkij bukó spiráljában is tízezreket visz a halálba
Ez az egész még az első öbölháború idején történt. Remek, ezzel a nyitással elveszítettem a potenciális olvasók felét, de hát előfordul az ilyesmi. Mikor kockáztassa ezt meg az ember, ha nem a nyári, legnagyobb meleg közepette, az évszak közepén, amikor hellyel-közzel immár tényleg leállt minden, ami a közéleti frontot illeti és még a fű sem nő.
No, szóval az első öbölháború napjait éltük, annak is befejező szakaszát. Teljesen világos volt már, hogy ha és amennyiben az amerikaiak teljes valójukban bevonulnak Irakba, akkor Szaddám Huszeinnek befellegzett. Pont úgy, mint ahogy azt láthattuk egy évtizeddel később, amikor ugyanennek az elnöknek a fia, ha már az apja képtelen volt elvégezni a feladatot, és ha már ő is előszeretettel játszotta a világ csendőrét, tetszik vagy sem, de a maguk szemszögéből sikeresen véghezvitte az akciót és az amerikaiak ezúttal bevették Bagdadot.
(Zárójeles megjegyzés, de emlékeznek még az iraki – talán – hírközlési vagy valamilyen hasonló miniszterre? Aki minden egyes nap elmondta a kamerák előtt, hogy ugyan, semmi probléma sincs, semmitől sem kell tartani, a Köztársasági Gárda, ők aztán tényleg nagyon fasza gyerekek, őrzik minimum is a fővárosi régiót, nincs itt semmi látnivaló. Még akkor is ugyanezeket szajkózta, amikor már bárhogyan is állították be a kamerákat és a mikroportokat, látni és hallani lehetett a fegyverropogást és az egyre közelebb érő amerikaiakat. Aztán egyszer csak nem láttuk őt többé. Majd talán 1–2 év múlva, lehet, még hamarabb is megtalálták, valahol bujkálva, galambőszen, tán egy pincében. Fene sem tudja, mi lett vele, de azt hiszem, a közéletet már akkor is figyelő generációmban, illetve az idősebbekbe beleégett ez a megelevenedett Patyomkin-falu.)
Visszatérve az első öbölháborúhoz, idősebb Bush-ék az iraki ellenzéket és az iraki nemzeti kisebbségeket, főleg a kurdokat is fellelkesítették, mondván, jövünk, most már mindjárt ott vagyunk, egyet se féljetek – aztán nem jöttek. Igaz, hogy addigra már mindenki dekonspirálta magát, kiderült, hogy kik is az illegalitásban működő ellenzék prominens tagjai, de hol érdekelte ez akkor Amerikát? Nagyhatalmai érdekei akkor azt kívánták, hogy átvágjon a térségben mindenkit, akik aztán megismerték a kénsavas kádakat vagy éppen a vegyi tömegpusztító fegyvereket. Az Egyesült Államok leírta őket veszteségként.
Aztán baromira csodálkoztak, hogy 10 évvel később fele olyan lelkesedéssel és bizalommal sem fogadták őket, nem beszélve arról, hogy lehetett akármilyen szar Huszein alatt, de legalább viszonylagos közbiztonság volt és közmegegyezés a szabályokról. Félni jó volt, ám tudtad, kitől kell – és itt most utalhatunk a többi, az arab tavasz során anarchiába hullt államra. Diktatúrában nem kellemes élni, de kiszámíthatatlan interregnumban, ahol bárki, bármikor, bármiért megölhet, sokkal rosszabb.
A CIA ezt is elintézte, hurrá!
Miről jutott mindez eszembe? A vilniusi EU-csúcsról. Ahol persze éljenezték, csinnadrattával fogadták Zelenszkijt, de valójában nem kapott semmi pluszt sem azon kívül, mint amiket már hónapokkal vagy talán korábban is megígértek neki. És nézzék, azt fontos tisztázni, hogy nem hamar, leginkább soha nem fog eljönni az a nap, amikor megsajnálom azt a Zelenszkijt, akinek a rendszere élen jár abban, hogy magyarokat nyomjanak el, a határainktól csak pár kilométerre. Mivel magyar vagyok, ez érdekel főleg és ez érdekel a leginkább. Mindenki, aki épelméjű, a sajátjaira önző, mert ha nem így tesz, más önzése lebírja. Senkit sem érdekelnek egy bizonyos szinten túl az érzelgős, jóemberkedő szavak, csak azokat, akiknek senkijük sincs, se nemzetük, se családjuk, ezért olcsón játszhatják el ezt a szart. Nyilván, nekik nincs mit veszíteni.
Az ukrán népet ellenben nagyon sajnálom. Minden egyes háborúban töltött nap az ő szenvedéseikhez tesz hozzá, ami borzalmas. Márpedig a helyzet egészen egyszerűen az, hogy a NATO egy szalmaszállal sem fog többet keresztbe tenni azon túl, mint amikről eddig is biztosította Zelenszkijt. Nem lesz tagság, nem lesz semmi sem, legalábbis belátható időn belül. Objektíven nézve ez persze nekünk előny, hiszen nem rángatják bele a szövetségi rendszert semmi helyrehozhatatlanba sem, de itt megint a nyugati, lenéző gondolkozásnak egy újabb példáját látjuk. Mert nem az lett volna a legjobb Európa népeinek – igen, az ukránoknak is –, ha nem tör ki a háború? Muszáj volt eddig elmérgesíteni a helyzetet? Muszáj volt belelovalni az ukrán vezetést annak biztos tudatába, hogy dehogynem, majd lesznek itt még az eddigieknél is sokkal komolyabb segítségnyújtások? Nem, nem volt muszáj. Lehetett volna másfél éve is máshogy gondolkoznia az USA-nak, csak éppen nem állt érdekében. Nem állt érdekében, mert nekik az sem annyira rossz, hát még a fegyveriparuknak, ha Ukrajnából pufferzóna lesz. Ők aztán az utolsó ukrán katonáig hősiesen harcolnak az oroszok ellen.
Ezért kell hát a dollármédiának most mentegetnie az ukrán offenzívát olyan szavakkal, hogy hát, nem úgy sikerült, mint arra számítottak, de azért nincs nagy baj. Ezért kell előre megágyazni a háborús bűnök mentegetésének, mert hát a kazettás bombák persze veszélyesek a civilekre, de segíthetnek az oroszok ellen. Ezt megint a nyugat intézte el, mint annyiszor az elmúlt évszázadban. És nem a nyugatból lesz senki földje, nem a nyugaton haltak meg talán már százezrével férfiak, hanem Ukrajnában, nem a nyugat szűnhet meg országként létezni, hanem Ukrajna.
Zelenszkij bukása remek hírnek bizonyul majd, de a szenvedő ukránoknak ettől semmivel sem lesz jobb.
Vezető kép: Volodimir Zelenszkij ukrán elnök a NATO–Ukrajna Tanács ülésén a NATO vilniusi csúcstalálkozójának második napján, 2023. július 12-én. Fotó: MTI/EPA/Filip Singer
