Legyünk realisták: nem fordulópont, hanem a totalitárius állam érkezik meg éppen Angliába
Illetlenség cinikusan röhögni ilyenkor, de csak nem akar ez összejönni a haladó baloldal első számú prófétájának, Marx elvtársnak. Hiába jósolta meg csirkebélből, hiába tapogatta ki az jósgömbjéből, a kommunizmus (és annak valamelyik permutációja) sosem a legfejlettebb ipari társadalomban valósul meg elsőként; Oroszország egy elmaradott, feudális agrárország volt hajdanán, az idő tájt, amikor Lenin a szifilisz mellett az elméletet is magáévá tette, Anglia meg ma már mindennek nevezhető, csak ipari nagyhatalomnak nem.
Tény, illetve tényellenőrzött, megerősített tény, hogy nem a teljes brit társadalom, hanem csak a legalsóbb rétegei, köztük a munkásosztály, illetve az erőszakot amúgy sem ab ovo elutasító focihuligánok pocsékolják éppen az üzleteket és pofozzák a rendőröket Nagy-Britannia-szerte. De ez nem jelenti azt, hogy amúgy minden rendben van, és elég kivezényelni a karhatalmat, aztán az érintettek megunják és hazamennek, mint a korábbi felfordulásoknál; a problémák, a zavargásokat kiváltó okok továbbra is fennállnak. A frissen hivatalba lépett szélsőbaloldali kormánynak mindent máshogy kell(ene) csinálnia, mint a korábbi, torykból felállt középbal kormánynak, hogy megelőzzék a legrosszabbat, a valódi polgárháborút, a káoszt, az anarchiát, az „ember embernek farkasa” állapotot. Ehelyett inkább etetik a „Leviathánt”.
Azt üzenik, hogy az állam megvéd, ha engedelmes vagy, ha nem posztolsz, nem beszélsz és nincs saját véleményed a hazád jövőjét alapvetően meghatározó folyamatokról!
Mindent meg kell tenni, minden eszközt be kell vetni, csak béke legyen! – szakadt ki a sóhaj a fősodratú média lelkes képviselőinek mellkasából. Egy emberként kérik az államot, hogy sújtson le az elégedetlenkedőkre, mindazokra, akik szerint a multikulturalizmus nem egy ünneplendő csoda, hanem Anglia végállomása. Egyesíteni akarják a „nemzetet” egy nagy és mély kussolásban, az érted is bármikor eljöhet az a bizonyos lefüggönyözött autó hangulatában.
Cselekedhettek volna másképp is, ha nem a totalitárius állam igényét akarták volna kipréselni a társadalomból. Mert a jó diktatúra olyan, mint a '90-ben is unalmas nyári sláger a rádióban – a betelefonálók kértek. Az első dolog, amivel kezdeniük kellett volna, az az őszinteség. Ez nem túl bonyolult, elhatározzák magukat, és másnap úgy kelnek fel, hogy nem hazudnak. Viszonylag könnyen kivitelezhető, nem is kell rögtön igazat mondani, nehéz teljesen átállítani a bioritmust. Elég ha rajtaütésszerűen nem kezdik rögtön az ellenkezőjét mondani annak, ami a valóság. De a brit elitek már itt elbuktak, a sajtó önfeledten, turbófokozatba kapcsolva hazudik, a politikusok pedig könnyed élvezettel tapicskolnak a kedvükért legyártott szimulákrumban.
A hazudozásra kiváló példa, amikor egyazon újság vádolja meg az oroszokat azzal, hogy az általuk terjesztett dezinformációk miatt törtek ki a zavargások, majd ugyanezzel Elon Muskot, a harmadik másodpercben pedig arról írnak, hogy Tommy Robinson áll az egész mögött, aki a Moszad muszlim-ellenes felforgató ügynöke, végül megnevezik tettesként a már nem is létező English Defence League-t. Mert miért ne? Csak azt ne kelljen leírni, hogy kár volt beengedni több millió idegent, illetve,
hogy elkúrtuk, Európában ilyen böszmeséget csak a franciák, a hollandok, a belgák és a németek követtek el.
Nemcsak a rendőrséget, hanem a teljes brit intézményrendszert kisajátította a woke progresszió, és most kiélvezik az erőszak monopóliumukat. Odadörgölik az állampolgár orra alá a nyilvánvalót, hogy igen, tényleg engedték pl. a palesztinpárti csőcseléket erőszakosan zavarogni, tényleg hagyták az Amerikában is nehezen értelmezhető BLM-mozgalmat tombolni, miközben hasonló cselekményekért, tényállásokért és alakzatokért súlyos börtönéveket kapnak azok, akik szembemennek a hivatalos állami ideológiával. Lehet kiabálni, hogy a rendőrségnek nem az lenne a feladata, hogy egy ideológiát segítsen győzelemre, annak az elvei mentén végezze a feladatát, de ez egyrészt a kutyát sem érdekli, másrészt a rendőrkutyát meg igen.
Évente mintegy 50 ezer késeléses ügymenet történik Angliában, több ezer fiatalkorú lányt erőszakolnak meg a különböző etnikai alapon szerveződött migránsbandák, a külvárosok lepattant és undorító hányingerkeltetők, az állami szolgáltatások túlterheltek, lakáshoz és normális munkához jutni lehetetlen a középosztálytól lefelé. És mindez azért, mert évente beengednek egy olyan, a lakosság egy-két százalékának megfelelő embertömeget, akiknek az égadta világon semmi hasznuk, csak a baj van velük. Mert a lengyel vízvezetékszerelővel szemben a moldáv koldus és a nyolcfeleséges, harmincgyerekes bangladesi hitszónok teljesen értelmezhetetlen egy modern civilizációban, hiába lesznek ettől a közösségek színesek és izgalmasak. (Jó, izgalmasak tényleg.)
Ám mivel ezt nem mondhatják ki, mert ezek a tények ellentmondanak mindennek, amit hisznek a világról, amit tanultak az egyetemen és amit a fejükbe vertek az amerikai ösztöndíj alatt, nem maradt más ötletük a társadalmi elégedetlenség lefojtására, mint a totális elnyomás, a cenzúra, a rendőrállam. Kézenfekvő trükk a bevándorlás-ellenesség egybemosása a nácizmussal, a fasizmussal, az pedig nemcsak azért hasznos, mert könnyen kriminalizálható, hanem azért is, mert kiválóan lehet uszítani az antifától kezdve a leghülyébb, legindoktrináltabb jóemberkedő idiótákat, hogy végül közösen turbulens jeleneteket adjanak elő botokkal és felgyújtott üzletekkel közterületen.
És mi történik akkor, ha sikerült az bevándorlók és az őshonosok közötti konfliktust a jó és a rossz között folyó harccá átfesteni? Bizony, jönnie kell az államnak, hatalmas erővel, mindent lebíró akarattal. Csak béke legyen végre! Kölcsönös tisztelet és a megértés a gumibotok árnyékában – ahogy III. Károly is megfogalmazta minap kissé zavarosan.
