Két dolog, amit minden pillanatban észben kell tartanunk
Úgy felbolydult a nemzetközi politika, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket a váratlan fordulatok után. Abban szekértáborokon átívelő közmegegyezés van, hogy átalakul a második világháború befejezése óta érvényes világrend, ám azt senki sem tudja, hogy mivé. Jósolgatni elég bátor dolog, sokszor még utólag megérteni sem egyszerű az okokat és összefüggéseket. Ezért kellenek nagyon erős, megingathatatlan kapaszkodók, olyan szilárd pontok, amelyeken megvethetjük a lábunkat a világ továbbgondolásához. Ha leszögezünk bizonyos megcáfolhatatlan tényeket, akkor több esélyünk van eligazodni a bizonytalan dolgokban is. Két ilyen megcáfolhatatlan tény jön most.
1/ Donald Trumpot meg akarták gyilkolni az ellenségei
Ugyanúgy teátrálisan szét akarták lövetni a fejét a nyilvánosság előtt, ahogy Kennedynek. Utóbbiból a XX. század leghíresebb politikai gyilkossága lett, szóval itt nem jelentéktelen apróságokról beszélünk. Még az sem zárható ki, hogy van valamilyen kapcsolat, esetleg folytonosság a két merénylet megrendelői közt.
Természetesen minden rendes politikai merényletet egy félhülye „magányos elkövető” csinál, aki aztán maga is gyorsan meghal a merénylet után, így semmilyen használható információt nem tud hosszasan megvallani a rendőrségnek. Itt is ez a forgatókönyv érvényesült, sőt a biztonsági személyzet is gyanús, hogy nem törték magukat a helyszín kielégítő biztosításáért, vagy legalábbis úgy válogatták ki őket, nehogy meghiúsuljon rajtuk ennek a szerencsétlen őrültnek a lövöldözése.
Az csak az isteni szerencse, a Deus ex machina eredménye, hogy Trump pont abban a pillanatban csinálta azt a jellemző fejbiccentését magyarázás közben, amikor a golyó már úton volt a halántéka felé.
Gondoljunk bele bátran abba a látványba, hogy Trump kampánybeszédet mond Butler városában, és egy váratlan pillanatban szétrobban a feje, a pulpitus környékét beteríti a vér és az agyvelő! Nem olcsó hatásvadászat a célom, hanem a tények rögzítése: az ellenségei ezt akarták, ezt tervezték, ezt szervezték neki. A szándékon és az elvetemültségen nem változtat, hogy nem sikerült. És aztán szeptemberben újra megpróbálták! Mondjuk, az első másfél hónap deep state vesszőfutása tükrében érthetőbb, miért akarták ennyire meggyilkolni.
Hogyan tekintenénk most Trumpra, a tevékenységére, az életművére, az első elnöki ciklusára, Amerikára, mindenre, ha a második elnöki ciklusa el sem kezdődött volna, mert 2024. július 13-án meghal?
A történelembe bevonuló merénylet lett volna – ezért ott a helye az emlékezetben így is, hogy meghiúsult. Ismételjük meg: az ellenségei a nyilvánosság szeme láttára szét akarták lövetni a fejét! Meg akarták gyilkolni. Trump ellenségei ilyen figurák, akik simán képesek ilyenre. Ez egy egészen ördögi társaság. Amikor Trumpot látjuk beszédet mondani, más politikusokkal tárgyalni, csoportképeken mosolyogni, úgy általában bárhol, akkor mindig jusson eszünkbe, hogy ennek az embernek az ellenségei igyekezete szerint már nyolc hónapja halottnak kéne lennie! ezt sose felejtsük el egy pillanatra sem, ezzel együtt tekintsünk mindenre, amit csinál! Egy 78 évesen újjászületett ember az amerikai elnök, akinek az ellenségei mindenre képesek.
2/ Magyarország minden szuperhatalommal jóban van
Magyarország sosem volt hajlandó arra a destruktív, surmó stílusra az oroszokkal szemben, amelyet az Európai Unió már jóval a nyílt háború kitörése előtt is alkalmazott, és amelyet Magyarországtól is elvárt volna. Szankciózás, diktátorozás (mintha az oroszok éltek volna valaha is a történelem folyamán nem tekintélyuralmi rendszerben), és az egyre tahóbb hangnem, amit a Fejlett Nyugat megengedett magának, aztán ezen felbátorodva, az oroszokat történelmi okokból joggal utáló lengyelek és balti népek is ugyanezt kezdték el. A legszebb angolszász világháborús propagandát idézi a civil életet is maga alá temető, elburjánzó ruszofóbia, csak most a németek helyére az oroszok kerültek, más nem változott. Orbán Viktor és a magyar külpolitika ebben a suttyóságversenyben nem volt hajlandó részt venni, még a suttyók által keltett, igencsak erős ellenszélben sem. Ez nem volt kötelező, besorolhattunk volna mi is a fő áramlatba, úgy lett volna egyszerűbb.
Az ukránok azon verték a tamtamot a mi állítólagos oroszpártiságunkat és ukránellenességünket hangoztatva, hogy nem rohantunk hanyatt-homlok mindenünket odaadni nekik, és nem rohantunk minden alkalommal körüludvarolni, csodálni, imádni a kárpátaljai magyarokat folyamatosan fenyegető, vegzáló Ukrajnát.
Mi viszont nem háborúzunk senkivel, nem vagyunk felkenve nemzetközi morális ítéletek meghozására se, így egy ilyen balhé során a legésszerűbb lépés a távolságtartás az egésztől. Ezt a következetességet pedig minden bizonnyal jó néven vette Oroszország és Putyin, akire már korábban is jó hatást tett Gyurcsány nyeglesége és megbízhatatlansága után, hogy amiben megállapodik Orbánnal, az úgy is történik. Nem volt kötelező, sőt helyenként kimondottan nehezített pálya volt kulturáltnak maradnunk az oroszokkal szemben, és ezt ők is tudják.
Az amerikai viszonyt nem kell különösebben részletezni, itt nem az oroszokkal fenntartott, kölcsönös tiszteletre épülő korrekt viszonyról beszélhetünk, hanem hatalmas cimboraság tört ki az elmúlt néhány évben, és ez most még tovább eszkalálódott az amerikai választás után. Trump már a kampányában (amikor agyon akarták lövetni az ellenségei) is többször főnöknek nevezte Orbán Viktort, a magyar családtámogatási rendszer és bevándorlásellenes intézkedések mintául szolgálnak a jelenlegi elnöki adminisztrációnak.
Ha Orbán és Szijjártó amerikai tárgyalásai mellett a telefonbeszélgetéseket is beleszámítjuk, akkor tulajdonképpen sülve-főve együtt van a magyar és az amerikai vezetés; a sok megbeszélnivaló mellett láthatóan élvezik is egymás társaságát, kiváló a hangulat, azonos az értékrend, jó vibe-ok cikáznak.
Kína az Egyesült Államok legkomolyabb vetélytársa, és Oroszország szövetségese jelenleg, de most már ki merné megjósolni, mivé fog átalakulni a szuperhatalmak körül örvénylő világpolitikai keretrendszer? Bármi lesz a szuperhatalmak között, az biztos, hogy nem a mi feladatunk igazságot tenni az ő ügyeikben. Kína viszont talán legjobb európai kereskedelmi partnereként tekint Magyarországra, ahol nemcsak üzletelni tud, de a mi félázsiai mentalitásunkkal könnyebben szót is ért, mint az ázsiai szemmel jóval ridegebb Nyugat-Európával. Nem véletlenül szemelte ki Magyarországot a nyugatra irányuló exportja fontos logisztikai elosztóközpontjának. A kínai–magyar üzlet növekszik, a kölcsönös tiszteletadás rendben van.
Hogy miért fontos mindez így együtt? Hát azért, mert mondjunk olyan időszakot, amikor Magyarország az összes meghatározó nagyhatalommal kimondottan jó, baráti viszonyt ápolt!
Az a helyzet, hogy eljött a szüret ideje, 15 évnyi, többnyire ellenszélben folytatott magyar külpolitika után most beérik a termés, és a gyengeségbe, tehetetlenségbe süppedő, velünk is bunkózó európai szövetségeseink mellett (helyett?) jóban vagyunk a világpolitika igazi nagyágyúival, velük ülhetünk asztalhoz. Ez nem mindenkinek sikerül. A magyarokkal elhitették a XX. században, hogy mindig a vesztes oldalon állnak, most viszont a higgadt és tudatos építkezés eredményeként csupa győztes kapcsolat és lehetőség körvonalazódik előttünk. Ez történelmi távlatban is példátlan. Persze sorban érkeznek a kibicek, legutóbb például a közép-európai történelemben híresen tájékozatlan Közép-Európa-szakértő, Anne Applebaum hazudta, hogy Magyarországnak most kéne még szorosabbra fűznie kapcsolatát az európai szövetségeseivel (értsd: a németekkel és a franciákkal).
Hiszen a történelmünk pont arról tanúskodik, hogy amikor háborúvá éleződik a helyzet, akkor érdemes teljesen elszegődnünk valamelyik erőközponthoz – valóban, milyen jól bejött már ez a nyomasztó szövetségesi kapcsolat Németországgal az első és a második világháborúban is…
Végre úgy úszkálhatunk a világpolitika tengerén, hogy figyelhetjük az áramlatokat, és nem vagyunk hozzáláncolva valamelyik hajóhoz. Történelmi ritkaság, történelmi lehetőség ez!
