A magyarozás az új zsidózás
Réges-régi politikai trükk a gumicsont: amikor valami nem úgy megy, ahogy szeretnéd, és el kéne terelni a figyelmet, akkor bedobsz egy teljesen más ügyet, amely felkorbácsolja az emberek fantáziáját és indulatait. A legegyszerűbb valami ellenséges népet keríteni, amelyre rá lehet uszítani a közvéleményt. Vannak, kik már gyakorlottak ennek a gesztusnak a fogadásában, nekünk viszont újszerű élmény.
Erdoğan izraelezése ugyan nem most kezdődött, hanem kicsit korábban, de most újult erővel szállt bele, és Allahot kérte a cionista állam elpusztítására. Az isztambuli főpolgármester letartóztatása óta komoly ellenzéki tüntetések vannak Törökországban, így nyilvánvalóan a belső közönségnek szólt az üzenet – az elnök megpróbálta elterelni a témát egy olyan üggyel, amely mögött alighanem jelentős népi rokonszenv áll a muzulmán országban. Azt most hagyjuk is, hogy a magyarországi baloldali tábor nem elhanyagolható része őszintén és erősen hisz abban, hogy mivel Erdoğan Orbán barátja, ez a bizonyítéka, hogy Orbán antiszemita. Az az Orbán, aki éppen Benjamin Netanjahut készül barátilag fogadni a napokban.
Kicsit össze is lehetünk zavarodva, mert miközben még mindig az elcsépelt antiszemitizmus-kártyával próbálnak ütni, évek óta azt látjuk a Fényességes Nyugaton, hogy a valódi, tettleges antiszemitizmus már teljesen elfogadott, sőt progresszív gondolat.
A woke legnagyobb fejlesztése, hogy az érzelem tény, és ez bármilyen távlatokat megnyit – ezt el kell ismerni. Egymásnak homlokegyenest ellentmondó meggyőződések és állítások is megférnek egy szájban, ha a száj gazdája így érzi. Amikor aztán cselekvésbe fordul át a történet, annak eléggé korlátozott a mozgástere az érzelmi kuszaság miatt, ennek az eredményét megfigyelhettük néhány éve, a Seattle-i ökoanarchista diákköztársaság gyors bukásánál. Na, de miközben Orbán Viktor a régi jó szövetségesét, Izrael miniszterelnökét várja – akit amúgy a Fényességes Nyugat le akarna tartóztatni –, a másik jó szövetségese, Donald Trump az USA-ban eddig szabadjára engedett antiszemitizmusnak csap oda. Az antiszemitizmus fogalma már régen különvált a kifejezés tartalmától, hiszen a helyi zsidóság elleni támadásokat nem gátoló, sőt intézményes formában is elnéző nyugati progresszív politika ezzel párhuzamosan rendszeresen leantiszemitázza a magyar miniszterelnököt.
Fontos viszont, hogy a náciveszély 1945-ös jelentéktelenre zsugorítása után, a közelmúltban olyan, új társadalmi tömegek bukkantak föl Nyugat-Európában, amelyek rendkívül fogékonyak a zsidóellenességre, és amelyeknek a szavazatát egyúttal szeretnék megszerezni a szélsőbaloldali, valamint a középen állónak nevezett baloldali pártok. A nyugati őslakosokat ezzel egyidőben jelentős mértékben sikerült átkondicionálni a magyarellenességre. Rendesen sikerült ellenünk fordítani a fősodorbeli közhangulatot, és egyáltalán nem kirívó eset a magyarok sértegetése. Eddig ilyesmit csak a korábbi Kisantant államokban lehetett rendszerszerűen tapasztalni, úgyhogy még szoknunk kell, hogy az örök példaképünknek kikiáltott megrablónk, Németország is hasonló útra lépett.
Hasonló retorikát és érzelmekre hatást láthatunk az elmúlt másfél évtizedben a magyarok ellen, mint ahogy annak idején a zsidóüldözést felvezették az 1933-tól különösen progresszív irányba állt Németországban. Miközben a német vezetésű EU-s elit teljes szívvel dolgozik a világ jobb tételéért, a magyarok gyakorlatilag tőrrel hátba döfték őket – ez történt szerintük.
Most, amikor az amúgy is egyre köhögősebb német ipar megkapta púpként a hátára még a megnövelt amerikai védővámokat is, bizony lesznek gondok. Ilyenkor jönne jól egy jó kis kristályéjszaka vagy valami hasonló, csak hát ehhez nincs elég magyar bolt Németországban, úgyhogy csak külpolitikai pengeváltásokkal tematizálhatnak. Fritz, az új kancellár nincs könnyű helyzetben. Megörökölt egy háborút, ahol kikaptak Kurszknál, közben pedig az amerikaiak is megnyitották a nyugati frontot, neki pedig ugyanaz az ötlete támadt, mint híres kancellárelődjének: a Margaréta hadművelet.
„A pénzük után vegyük el a magyaroktól a függetlenségüket is!”
A németek egyre feszültebbek a frontokon uralkodó helyzet miatt, ilyenkor szokták egyre szorosabbra vonni az ellenőrzést a szövetségeseik fölött. Most a minősített többséggel történő döntéshozatalt akarja átnyomni az EU-n, ami a magyarokon kívül többeknek nem fog ízleni, de ez a németet pont nem szokta érdekelni. Ha neki háborúzhatnékja van, akkor el szokott kezdeni háborúzni. Érdekes, hogy amint egy picit megdöccent az 1945 utáni politikai status quo, ráadásul csupán a volt Szovjetunió területén döccent meg, de máris nincs lelkesebb híve a háborúzásnak, mint Berlin. Ki hitte volna, hogy harmadszor is ez történik majd, nem igaz?
Mindenesetre a bármilyen magyarellenes nyugati ötletért önfeledt rajongásra hajlamos Belpestnek azért óvatosságot javaslok, mert a németek eddig még semmi jót nem csináltak Belpesten, csak gettót.
