A régi iPod Shuffle-nek és az unalomnak rengeteg köze van az életveszélyes politikai döntésekhez
Ahogy az ember öregszik, úgy kezd egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítani régi kütyüknek, amik annak idején örömet okoztak. Éppen ezért tölt el boldogsággal, amikor az én koromban azt látom, hogy Amerikában a Z generáció életében újra divat a klasszikus iPod Shuffle, amiért kapkodnak a fiatalok, pedig már nem is gyártják. Tudják, arról a kütyüről beszélek, aminek még nem volt érintőképernyője, csak egy pici kontrollpanel az elején, és akkora, mint egy öngyújtó, rá lehet csíptetni az övre. Ja, természetesen csak bedugós fülhallgatóval használható. Ez látszólag teljesen jelentéktelen téma, de ha meg akarjuk érteni, hogy miért van, hogy jólétben unatkozó emberek valamiért le akarnak számolni a biztonságot jelentő civilizációjukkal, vagy hogy miért akarnak mindenképpen háborút Oroszországgal, akkor mégis érdemes gondolkozni az iPod Shuffle-ön, és ezen a jelenségen.
Szóval ez a kütyü végtelenül egyszerű: az ember feltöltötte egy kábel segítségével laptopról a kedvenc dalait, és onnantól kezdve sosem tudtad, hogy mi jön következőnek. Nem volt képernyő, nem volt böngészés — csak a gomb, amit megnyomtál, és a következő hangélményre bíztad magad.
Ez az egyszerű, mégis zseniális koncepció tette az iPod Shuffle-t különlegessé: a saját zenéid mindig frissnek, újnak tűntek, az ember nem unta meg őket, mert nem számított rájuk, nem kereste őket, mert nem tudott választani, csak jött, amelyik épp jött.
Szerintem sokan megértették, hogy miről beszélek, olyanok, akik ugyanazt a 20 dalt hallgatják újra és újra, és úgy érzik, hogy ezek a dalok már nem is jók. Nem okoznak örömet, izgalmat, nem keltenek érzéseket az emberben, pedig ez lenne a “dolguk”. Pedig az a helyzet, hogy ezek a dalok még mindig nagyon jók, és nem szabadna elfelejtenünk, hogy egyszer ezek a dalok milyen sokat jelentettek. De sajnos elfelejtjük.
És akkor itt jön be a politika, bár messziről indultunk, de végül is megérkeztünk.
Valami rendkívül hasonló dolog történik, amikor egyesek a nekik biztonságot, szabadságot és jólétet adó nyugati civilizációt épp le akarják rombolni, amikor bizonyos körök olyan mentális zavarokkal kísérleteznek – és emelik azokat az átlag hétköznapok fölé –, mint az LMBTQ, és/vagy támogatják a tömeges migrációt, illetve soha nem látott módon háborúznának Oroszországgal, hogy egy kicsit “felpezsdítsék” az unalmas hétköznapjaikat. És ilyenek egyébként azok is, akik annyira unatkoznak, hogy akár egy Tisza-kormánnyal is kísérleteznének, hiszen mi baj lehet abból, ha egy olyannak adjuk a hatalmat, aki börtönbe akarja zárni azokat, akiknek ő nem szimpatikus.
Valljuk be, csak valami ilyesmi lehet az oka ennek a fajta önsorsrontásnak: az unalom.
Márpedig az a helyzet, hogy a nyugati civilizáció még mindig prosperál, a gazdasági nehézségek ellenére is. Az ember bemegy a boltba, bármit megkap, nincs olyan, hogy valami nincsen, csak ki kell találnia, hogy aznap mit szeretne enni. Vagy éppen abban a pillanatban.
És milyen furcsa, hogy ez is mindennapi alapvetésnek, apróságnak tűnik. De mondhatnánk bármilyen példát: egyetlen kattintással bármit elérhetünk, megvehetünk, bármilyen információ birtokába juthatunk, sőt, bármit eldobhatunk. Meg persze azt a filmet nézzük, és azt a dalt hallgatjuk, amelyiket akarjuk.
Alapvetően ezeknek a dolgoknak az lenne a lényege, hogy jobbá tegyék az életünket, egyesek esetében mégis arról van szó, hogy a bőség által teremtett unalomban már unják a törvényt, ami védelmet ad, unják a rendet, ami biztonságot teremt, és unják a békét is. Pont amiatt, ami miatt unják a kedvenc dalaikat.
Pedig ezek a dalok még mindig jók, ahogy a béke és a biztonság is jó dolgok. A helyzet az, hogy bizonyos emberekkel van a baj.
