Ferenc lesz a következő szent pápa?

Valóban kellett az idő, az a 12 év, hogy egy Szent II. János Pál pápa (a lengyel Wojtyla) és egy XVI. Benedek pápa (a német Ratzinger) után az emberek megszeressék az argentin-olasz származású pápát, Francescot. Amikor az európai migránsválság (2015) idején Ferenc pápa megmosta az illegális migránsok lábát és pápai üzenetében a menekültek befogadását fogalmazta meg, akkor a magyarok többségének az jutott eszébe, hogy mi van, ha a különböző kultúrájú, vallású, színű, fajú milliók elözönlik Magyarországot? Mi lesz az alig tíz millió magyar identitásával, a több mint ezeréves keresztény államiságával, hagyományaival, kultúrájával? Igen, féltünk, hogy elsöpör bennünket a migránsinvázió, a keresztény civilizációnkkal együtt. De idővel el kellett elfogadnunk, hogy Ferenc pápa, a Szentatya szolgálatot teljesített, a kétezer éves, sokszor üldözött kereszténység védelmének küldetését vallotta magáénak, a szeretetet, a megbocsátás, a gyűlölködés felszámolását. Számára az üldözöttek, a kitaszítottak, a fogyatékosok ugyanazt jelentették, mint a szegények, a megnyomorítottak, a megszomorítottak vagy az életfogytiglani elítéltek, bűnözök. Ferenc pápa szolgálatát a megbocsátás szelleme járta át. Nem politizált, de szavai súlyával kiállt a béke mellett, elítélte a háborút, a kegyetlenséget, az ártatlan milliók, gyerekek, anyák, öregek, nők, férfiak elpusztítását. Féltette az emberiséget. Nem véletlen, hogy ez a szellemi, kulturális, humánus magatartás hozta össze Ferenc pápát Magyarországgal, a magyar néppel, azzal a magyar nemzeti politikai közösséggel, akik megértették a pápa szándékát. S a pápa is megértett bennünket. Nem véletlen, hogy háromszor járt a magyarok között, Erdélyben a Csíksomlyói zarándoklaton és Budapesten kétszer is.

Megértettük, hogy a béke pápája nem öncélúan mosta a migránsok lábát, a koldusokét vagy a börtönben élő elítéltekét és megértettük, hogy miért öleli magához a gyermekeket, a gyengéket, miért csókolja meg a kezét egy idős magyar papnak, aki kerekesszékben ült a pápa magyarországi látogatásakor: s mindez szeretetből és alázatból történt. Mi is megszerettük Ferenc pápát, hiszen a mi pápánk is volt. Pedig a legjobban tőle tartottunk. Azt hittük, hogy kezdetben a számunkra túlságosan liberális szemlélete, a nemzetben gondolkodó államoknak okoz majd károkat. Az ellenkezője volt az igaz. A Szentatya volt az, aki az előző pápákhoz képest a legtöbbet tett a sokat bántott magyarokért. Gondoljunk csak arra, hogy II. János Pál pápa, aki lengyel volt nem ment tovább a lengyel-magyar barátság megerősítésén túl. Valóban megható volt, amikor 1991. augusztus 16-án (Szent István király liturgikus ünnepnapján) II. János Pál pápa repülőgépe Krakkóból a Ferihegyi repülőtérre érkezett. Lejőve a gépről, a pápa megcsókolta a magyar földet, és többek között a következőket mondta:

„Tudok osztozni hagyományaitokban és jelenlegi közös erőfeszítéseitekben, hogy boldogabb és emberibb jövőt építsetek, mert a lengyel nemzet fia vagyok, amelynek olyan sok közös vonása van a magyar történelemmel. Én is Európának ebből a térségéből származom, amely most egy új korszak küszöbén áll, és reméli, hogy hozzá tud járulni egy békés közösség kialakításához, amelynek nemzetei szolidárisak egymással. Magyarország fiai és leányai! Aki szól hozzátok, honfitársatoknak tekinti magát, részt vesz a ti sorsotokban”. Igaz, amikor II. János Pál pápa Romániába látogatott 1999. május 9-én, akkor nem ment el Székelyföldre, nem nyújtott lelki vigaszt elnyomott keresztény testvéreinek, hanem inkább Bukarestbe ment, ahol az Izvor parkban celebrált szentmisét. Engedett a román, a francia, egyáltalán a nyugati országok, magyarokkal szembeni gyanakvó politikának. Holott az erdélyi és magyar katolikus egyházi körökben próbálták rávenni a pápát, hogy erdélyi magyarokkal is találkozzon. A lengyel pápa tudta, hogy a szétszaggatott Magyarország kisebbségei milyen fizikai, szellemi, kulturális elnyomás alatt élnek Erdélyben, Szlovákiában, Ukrajnában, s a Délvidéken. Ma már nem tudnának lengyelek százezrei Magyarországra menekülni a pusztító háború elől, mint 1939-ben, hiszen hol van már a lengyel-magyar közös határ? Pedig a lengyelek igaz barátja máig a magyarok, akikre mindig számíthatnak, független attól, hogy mostanság magyarellenes, globalista politikát is folytatnak. Mindenesetre II. Szent János Pál pápáról rosszat nem kívánok mondani, csak véleményemet akartam elmondani a kisebbségben élő magyarok fájdalmairól. Ugyanakkor az is tény, hogy ő valósította meg az utazó pápa elnevezést, mert több mint kétszáz országba zarándokolt a katolikus egyház több mint 1 milliárd hívéhez és adott lelki vigaszt.

De azt is el kell mondani, hogy az argentin pápa is nagy utazó volt, de ennél tovább lépett. Húsz évvel később, 2019. május 28-án a román állam és a gyulafehérvári egyház meghívására ellátogatott a Csíksomlyói búcsúra. Bár a románok mindent elkövettek, akadályokat görgettek, hogy Ferenc pápa ne látogasson el a székelyekhez, de Francesco- ahogyan a nép nevezte - makacsul ragaszkodott elképzeléseihez. Nem mondta ki nyíltan, de magatartásában, prédikációjában egyértelmű volt, hogy az üldözött székelyekkel, az Erdélyben kisebbségben élő magyarokkal sorsközösséget vállal. Arany rózsával érkezett, amit a Szűzanya iránti tisztelet jeléül ajándékozott a Csíksomlyói templom Mária kegyhelyének. Ez nekünk, magyaroknak azért is volt jelképes, mert Szent István királyunk Szűzanya oltalmába ajánlotta Magyarországot. Bár zuhogott az eső, sár volt mindenütt, mégis több mint százezer ember volt kíváncsi a csíksomlyói dombokon, az oltárnál elhangzott üzenetekre. Ferenc pápa az általa pontifikált szentmise prédikációjában a zarándoklat jelentőségéről, a kegyhelyek fontosságáról, az együvé tartozásról, a jövő építéséről és a kiengesztelődés ösvényein való járásról beszélt. Ferenc pápa Csíksomlyón ünnepi prédikációjában kifejezte: „Ti minden évben pünkösd szombatján elzarándokoltok ide, hogy eleget tegyetek őseitek fogadalmának, megerősödjetek az Istenbe vetett hitben és a Szűzanya iránti tiszteletben” – emelte ki a fogadalmi búcsú jelentőségét Jézus Krisztus földi helytartója. Mint fogalmazott, ez az éves zarándoklat Erdély öröksége, azonban egyúttal tiszteletben tartja a román és magyar vallási szokásokat is. Ezen a zarándoklaton más keresztény felekezetek hívei is részt vesznek, ami a párbeszéd, az egység és a testvériség jele. Ugyanakkor felhívás az életté vált hit és a reménnyé lett élet bizonyosságának a helyreállítására” – hívta fel a figyelmet prédikációjában a Szentatya. A pápai szentmise pedig a pápai, magyar és székely himnuszok eléneklésével zárult. A csíksomlyói nyereg elhagyása után százhúsz mozgássérült személlyel találkozott Ferenc pápa a kegytemplom szomszédságában, akik a Kárpát-medence számos helyszínéről érkeztek Csíkszeredába, hogy részesei lehessenek a történelmi eseménynek. A helyi tudósítások szerint bár a pápalátogatás incidensek és mindenféle nehézségek nélkül zajlott le, a magyar közösségnek keserű maradt szájíze, mivel a román hatóságok magyarellenes lépéseket tettek. Utólag derült ki, hogy a román kormányőrség (SPP) illetékeseinek határozott felszólítása nyomán kellett letakarni Ferenc pápa csíksomlyói miseruháján a magyar feliratot, a „Járjunk együtt” jelmondatot.

Talán emiatt is áll hozzánk közel a béke, az üldözöttek, a hajléktalanok pápája, aki megértette az évszázadokon át kereszténységet védő magyarok gondját. Mi a keresztény világnak a tatár s a török elleni harcainkkal, küzdelmeinkkel Európa védelméért, több mint ezer év óta csak adtunk és alig kaptunk valamit vissza. A muszlim migráns invázió ellen most is mi védjük leghatározottabban az európai kereszténységet, civilizációt. Visszatérve Csíksomlyóra. Az erdélyi magyarság a II. világháború után ismét az életéért küzdött. A románok magyarok elleni gyűlölete ekkor a csúcspontján járt, a fizikai megtorlás, a gyilkosságok napirenden voltak. Márton Áron Gyulafehérvár püspöke ebben a feszült helyzetben a bátorságáról adott példát. Az atya 1946-ban mondta el pünkösdi beszédét a Csíksomlyói kegyhelynél:,,...Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert ehhez Isten adta jogunk van. Kicsiny nép vagyunk, de kicsinységünk ellenére is a tartós békére vágyakozunk és az új rend felépítésére készülő népek családjának hasznos tagjai kívánunk lenni. A múltkori békeszerződésnél (Trianoni békediktátum- a szerk.) az önrendelkezés jogán számos népnek tették lehetővé, hogy fajtestvéreivel együtt és egy államban éljen, tőlünk akkor ezt a jogot megtagadták. Igazságunk tudatában és a változatlan természeti és isteni törvények alapján kérjük azokat, akiknek fölöttünk hatalma van- minden hatalom onnan felülről adott! - ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel a régi keresztre."

Ezt nevezhetjük igazi keresztényi magatartásnak. Ez egy katolikus pap küldetése. A jó pásztor a nyáját nem engedi el, nem engedi szétszóratni. Ahogyan Márton Áron püspök az életét kockáztatva, évtizednél is több börtönt, kínzásokat, megaláztatásokat vállalva, kiállt népéért, az erdélyi magyarokért. Igen, valami ilyet tett Ferenc pápa az argentin katonai diktatúra idején, amikor népe mellé állt és Buenos Aires érsekeként szembeszállt a hatalommal.

Ennek tükrében szinte minden adott, hogy Ferenc pápa szent lehessen. Mégis nem tehetem meg, hogy ne utaljak vissza Mindszenty Józsefre, Magyarország hercegprímására, bíborosára Esztergom érsekére. Hiszen már régen boldoggá, sőt szentté lehetett volna avatni a mi egyházfőnket, akinél kevesebbet sem szenvedett a nyilasoktól és a Rákosi-Kádár-féle kommunista diktatúrától. Megkínozták, megalázták, koncepciós perbe fogták. Mondhatnám, hogy Mindszenty rosszkor volt rossz helyen. De nem, ő igazi szentéletű pap volt, aki a nyilas időkben az üldözött zsidók mellé állt, védelmébe vette őket, mint ahogy a kommunista diktatúra idejében a Péter Gábor ávéhásai elől menekítette az üldözötteket és nyilvánosan elítélte a kommunista diktatúra rémtetteit. A kínzások, a börtön, az amerikai nagykövetségen történő elzártság az esztergomi érseket nem törte meg. Végül 1971. szeptember 28-án diplomáciai huzavona után elhagyta az amerikai nagykövetséget és Magyarországot is. Az utolsó hercegprímás számkivetettségbe került. A Nyugat meghajolt a bolsevisták előtt, kiegyezett velük és elárulta a magyar katolikus egyház fejét, mártírját. Mindszenty Emlékiratait 1974. húsvét vasárnapján fejezte be Bécsben. Tanulságos az a néhány mondat, amit a könyv előszavában írt: ,,...azért tanúskodom, hogy a világ újra tudomásul vegye, mit cselekszik a bolsevista rendszer az alája rendelt emberi életekkel és sorsokkal. A magyar Egyház fejének keresztjét emelem fel a világ előtt: emlékeztetni akarom magyar népem roppant szenvedéseire. Ugyanakkor fel szeretném hívni figyelmét azokra a veszélyekre, amelyek a ma még megmaradt szabad társadalmakat elpusztítással fenyegetik."

Milyen érdekes. Mindszenty József nem tudhatta, hogy ma már nem keletről, a nem létező bolsevizmus volt fészkéből fenyeget a veszedelem, hanem Nyugat-Európából. Amelynek politikusai éppen a keresztény Európát készülnek felszámolni.

A kérdés, kérdés marad. Vajon egy ilyen főpap, aki mindent elszenvedett, eltűrt népéért, miért nem érdemli meg, hogy legalább boldoggá avassák?

Vezető kép: MTI/EPA/AFP pool/Anthony Wallace