Magyar Péter az új Jakab Péter, mert kis ország vagyunk és tényleg csak egy csőcselékünk van
Ha valaki nem emlékezne, volt a Jobbiknak egy Jakab Péter nevű elnöke, aki a 20 százalék és a jelenlegi 0 (nulla) százalék közötti zuhanás utolsó harmadában “vezette” Volna Gábor hagyatékát. 2022-ben kitették a pártból, hogy aztán mostanában Gyurcsány Ferenc valamelyik kevéssé használt zsebében leljen otthonra, új értelmet adva a zsebpiszok kifejezésnek. És nem, nem dehumanizálom Jakab Pétert, ezt megoldotta ő maga. Nyilasok és bolsevisták, mindig a régi nóta.
Szóval ez a Jobbik Péter nevű versenyző volt az, aki a 2022-es választásokon elintézte, hogy az ellenzéki összefogásból hiányozzon szinte a teljes egykori jobbikos szavazótábor. Nagyjából ugye a 2018-as jobbikosok tizede a Fideszre, 30 százaléka a Mi Hazánkra szavazott a maradék 60 százalék meg elenyészett azokkal az ellenzéki szavazókkal együtt, akiket nem nyűgözött le MZP intellektusa és az ellenzéki összefogás példás egysége. A közös programjukról nem is szólva.
Akkor, ha máskor nem is, kiderült, hogy a Jobbik szavazóinak zöme nem integrálható a balliberális-woke közeget megtestesítő O1G-koalícióba, olyan erősek a pszichológiai különbségek. A jobbikos szavazó általában hiába antikapitalista, azt komolyan is gondolja, nem úgy, mint a látványbaloldal véleményvezérei, akik kiszolgálnak minden olyan multit és hálózatot, amit az átlag jobbikos úri huncutságnak, céges rablásnak érez. Nem csak gondol, hanem érez is. A jobbikos szavazók jelentős része nem jobboldali, leszámítva talán a nemzeti maszlag köreikben divatos látványelemeit, például a rasszizmust, hanem elsősorban a nyilasromantika öntudatlan fogyasztója.
Ebben benne van az erős vezető iránti igény és más erős vezetők heveny elutasítása, a lokális, megszemélyesített ellenségkép, cigányok, zsidók, vendégmunkások, gazdagok, sikeresek és különösen az elégedettek. A nyilasok az 1945 előtt mindig is erőtlen baloldal helyén növekedtek nagyra, nem fasiszták voltak, hanem szinte teljesen nácik, negligálva azt a tényt, hogy német példaképeik szerint a magyarok alig jobbak, mint a kiirtandó szlávok, ha egyáltalán. A nácik és a nyilasok közötti pszichológiai azonosság, amely az etnocentrizmusban nyilvánult meg, egy valós igényt talált meg, egyszerre adta meg az okát annak, hogy miért is mennek rosszul a dolgok, másrészt jól átélhető közvetlenül átélhető gyűlöletélményt nyújtott az arra fogékonyaknak. Sose feledjük, hogy a nyilasok ugyanolyan eszelősen gyűlölték az úri középosztályt és az elitet, mint a zsidókat. A hagyományos magyar társadalom elitjét jelentő tisztviselő, munkát végző, önálló egzisztenciaként létező úri és polgári középosztály kinyírását a nyilasok kezdték meg, a kommunisták csak befejezték.
Sose feledjük, hogy a negyvenes években a kommunisták és a nyilasok csak a lényegtelennek tűnő színválasztásukban különböztek, a nyilasok csak azért zöldek, mert zöld színű anyagot tudtak leértékelve szerezni az egyéningjeikhez. Ez ugyanaz a pszichológiai állapot, ugyanaz a reménytelenség és boldogtalanság, és ugyanaz az ellenségképzés, csak az ellenség fő tulajdonsága különbözik időnként. Minket mindig megtéveszt, hogy az egyébként magyargyűlölő SZDSZ képviselte nálunk a bolsevizmust, de ez egyedi eset, hiszen kinek jutna bárhol másutt eszébe a saját államalkotó nemzete elleni hergelésre és gyűlölködésre alapozni egy politikai programot? A Jobbikban és az SZDSZ-ben megnyilvánuló közös gyökerű gyűlölködést ez tette összebékíthetetlenné a 2010-es évek végéig, ugyanis a zsidó származásúkkal visszaélő, de a nemzeti érzést zsidóban, magyarban egyaránt gyűlölő liberális véleményvezéreknek már csak egyetlen üzenete maradt, az antiszemitizmus.
Amikor a nyugati és a magyar liberális oldal is feladta az addigi és egyébként is csak látszatnak szánt filoszemitizmusát, az iszlám európai térhódításával párhuzamosan, láthatólag az utolsó akadály is elhárult a nyilas és a kommunista baloldal érzelmi újraegyesítése elől.
Magyar Péter ugyanis most egy ilyen programot próbál meg végrehajtani. Pszichológiai értelemben megfordítja a dolgot, nem a balliberális oldalba integrálja a nyilasokat, hanem egy sokkal inkább érzelmi és látszólag ideológia nélkül létező nyilas indulatokra alapozó mozgalomba az O1G-koalíció reményvesztett tömegeit. Neki is van “nagy” szövetségese, Manfred Weber EPP-je és azon keresztül az EU, és teljesen világos ellenségképe, mindenki, aki jól járt a Fidesz elmúlt 15 évével. Ez egy nagyon korszerű és végtelenül egyszerű politikai projekt, ehhez képest a bolsevizmus vagy a nácizmus helyi leágazásai is bonyolultabb és cizellált gondolkodásmódot igényeltek, a nyilas uralom hála istennek nem jutott el a konszolidációig, de a kommunisták már Rákosi 1953-as meggyengülése után is kifinomultabb ellenségképet rajzoltak fel.
Magyar Péter projektje és mindegyik poszt-posztmodern haladó, woke, liberális projekt arra alapoz, hogy a jelenlegi fezintegrált világban tömegeknek van olyan egzisztenciális szorongása, amellyel nem tudnak mit kezdeni. A destabilizációs projektnek csak annyi a dolga, hogy ezt az általános szorongást (háború, Covid, mesterséges intelligencia /MI/, anómia érzés, stb.) egyetlen okra visszavezethető szituációs neurózisnak láttassa, éreztesse az arra fogékonyakkal. Ez a projekt nem más, mint az indulatok becsatornázása, csak sokkal erőteljesebb technikai eszközökkel (közösségi média, MI), mint a történelemben bármikor.
Valószínűleg az emberi társadalmakban az ilyesmire fogékony személyiségtípusok aránya nagyjából állandó. A városias tömegtársadalmakban azonban a más a többség kisebbség viszonya, mint korábban a történelemben, a komplex infrastruktúrák és állami alrendszerek sokkal könnyebben dezintegrálhatóak, vagyis sokkal érzékenyebbek a külső behatásokra.
Teljesen lényegtelen, hogy Magyar Péter a saját egoján kívül bárminek is a tudatában van-e, tudja-e hogy ki és milyen célból kontrollálja a környezetét, sejti-e, ha sikerült valamiféle “forradalmi” helyzetet generálnia, akkor milyen külföldi szereplők telepszenek majd rá a válságra. Ez lényegtelen is a mi számunkra, Magyar Péter ugyanúgy csak egy névadója az európai társadalmak technológiai mocsarában és társadalmi hanyatlásában tenyésző, részben természetes, részben mesterséges folyamatoknak, pont úgy Soros György.
Az ország jelenlegi állapota, természetesen az összes ismert, eltúlzott, elhallgatott problémájával együtt akár egy kellemes életigenlő hangulatot is simán megalapozhatna. De rengetegen képtelenek reálisan érzékelni a helyzetet, nem a lokális és megoldható problémák kezelésében érdekeltek, hanem a rombolás katarzisára vágynak, mert azt hiszik, hogy a romok alatt azonnal előbukkan egy tökéletes, számukra kedvező rend.
A Fidesz 2002-ben egy ugyanilyen társadalmi hangulat miatt vesztett, és 2010 óta mindig egy ilyen ellenzéki hangulati projekttel kerül szembe. Ez most a technológiai robbanás miatt is más, valamint azért is, mert ha nem is fenyegetően, de lényeges lehetőségként sejlik fel egy kommunista-nyilas koalíció a láthatáron, a szavazók szintjén. Magyar Péter persze nem nyilas és nem kommunista, hanem még az sem. Körülötte és mögötte, a homályban lélek nélküli technokraták vannak, akik nem csak a “neresek” által felhalmozott javakat akarják, hanem mindazt is, amit az ország, az állam visszaszerzett az elmúlt 15 évben. Az pedig legalább a százszorosa az előbbieknek.
A rendszerváltás utáni összeomlásba leölné vissza az országot, ha a régi szdsz-es elitek és a külföldi gazdáik újra hozzájutnának a rendelkezési jogokhoz.
