Pápáról jót vagy semmit?
Nem lehet elégszer elmondani, leírni. Én is már vagy háromszor meg tettem itt, a PS-en is, és még vagy harmincszor meg is fogom. Oly mélyen van gyökerezve a kollektív társadalmi tudatban... és rosszul.
Méghozzá az, hogy „halottról jót, vagy semmit”. Ilyen régi mondás ugyanis nincs. Az eredeti latin „de mortuis nil, nisi bene” nem ezt jelenti. Hanem azt. Hogy halottakról JÓL vagy semmit. Azaz az elhunytakról helyesen kell beszélni, az igazságot kell elmondani. Ha pedig ez nem megy, akkor kussolni. Hát, bocsánat, én most nem az utóbbit teszem.
Természetesen a kegyelet mindenkinek jár. Még egy pápának is – kívánkozik ki a kissé abszurd irónia az emberből. De tényleg. Isten nyugosztalja Ferenc pápát.
Aki egyáltalán nem volt rossz ember. Csak szar pápa. Bocsánat megint – de halottakról JÓL, vagy semmit. Sok hasonló esetet tudunk a közel-, s régmúlt történelméből. Rendes ember, de szar elnök volt Jimmy Carter. Jó ember, de uralkodóként minimum naiv és gyenge volt IV. Károly, az utolsó magyar király. (Mondjuk, nem sok esélye volt, és fogalmunk sincs mit tett volna békeidőben; a világháború eleve megpecsételte a Monarchia sorsát. De ez egy másik írás témája lehetne…)
Ferenc pápa tényleg csapnivaló volt a katolikus egyház fejeként. Hajlamosak lennénk akár még erősebb jelzőket is használni, a kártékonytól a katasztrofálisig. Eric Sammons, az amerikai katolikus lap, a Crisis Magazine főszerkesztője a “szörnyű” szót használta rá “Meghalt a pápa, éljen a Pápaság!” című írásában. Amikor ezek a szavak, gondolatok elhangzanak, természetesen óriási a hápogás-hüppögés katolikus körökben. Nem csak a régi latin mondás téves ismerete miatt. Hanem mert keresztényként fokozott kegyelettel viseltetünk halottaink iránt, katolikusként pedig aztán végképp nemigen ildomos kritizálni a pápa személyét. Sem életében sem halálában.
A kegyelet kérdése nem kérdés. De a feltétlen lojalitás helytelen megközelítés. Papoknál ez természetesen máshogy működik, hiszen számukra a pápa nem csak főnök, hanem szakrális személyiség is. De egy világi katolikus ember, legyen bármilyen hithű is, nyugodtan kritizálhatja a pápát. Még akár a halála után is. Főleg a tevékenységét, közéleti szerepvállalását illetően. Evangélikusként keresztelt, gyakorló neoprotestánsként pedig végképp megtehetem – hahaha.
Nem vitás, voltak a pápának üdvözlendő megnyilvánulásai is. Az abortusz elleni kiállása mindenképp ilyen. Az egyházon belüli gyermekbántalmazásokkal szembeni határozott fellépése is; bár ez már sikamlósabb pálya. Nem vitás, hogy az egyházon belül is – sajnos – létező pedofiliával szemben zéró toleranciát kell hirdetni. De a katolikus egyház (és általában a kereszténység) legelvetelmültebb ellenségeinek egyik kedvenc toposza ez, és imádják azt a hamis toposzt terjeszteni, mintha ez egy általános jellemző lenne, mintha minden pap pedoil volna. Az egyház teljességét tekintve marginális a jelenség, de természetesen egy is túl sok. Egy pápának alapvető kötelessége, hogy megtisztítsa tőle az egyházát. De fontos, hogy ezt ne a sátánista progresszíveknek való túlbuzgó megfeleléskényszerből tegye.
Utóbbi ugyanis visszatérő jellemzője volt Ferenc pápának. A migrációval kapcsolatos számos kijelentése, különösen az elhíresült lábmosós jelenete végképp ezt mutatja. Számunkra pedig azt, hogy tényleg egy nagyon rossz, a világpolitikai realitásokat nem értő, ezáltal a katolikus egyházra is veszélyt jelentő pápa volt. A pápa ugyanis nem csak Isten földi helytartója, Szent Péter örököse, teológiai tekintély… hanem nagyon is politikus is. És mint ilyennek, értenie kell a világot, és benne a kereszténység helyzetét. És igen, irgalom, felebarát, emberségesség, könyörület, stb. – ezek fontos szavak. De a kereszténység megmaradása legalább ilyen fontos kérdés. És mind a külső hódítással (iszlám), mind pedig a belső vírussal (woke, ateizmus) szemben épp a pápa legfőbb kötelessége, hogy megvédje.
Én tényleg jóhiszeműséget gondolok róla. Szerintem tényleg azt hitte, hogy ha nyit a progresszív gondolatok felé, akkor azzal újabb híveket szerezhet. Csakhogy mint ahogy számos más kérdésben, úgy ebben is hiányzott a realitásérzéke. Egy mai fiatal ugyanis, ha érdeklődik a kereszténység iránt, az nem azért lesz, mert ott ugyanazt a színes-szagos, szivárványos, multikulturális maszlagot kapja, amit a világban, csak egy kis “krisztus-porral” meghintve. Nem. Hanem épp kőkemény következetességet, erőt, hitet keres, és ezt találja meg a kereszténységben. Kifejezetten a világban ma látható tendenciákkal szemben. Nem véletlenül mutatják az amerikai felmérések, hogy az elmúlt évtizedek generációi közül a Z-generáció messze a legkonzervatívabb. Mélységet, megélést, szakralitást akarnak. Elegük van a nihilből, az ürességből, a hitetlenségből, az embert nyáladzó idióta fogyasztóvá degradáló progresszióból.
Tegyük hozzá, a progresszív gondolatok eleve nem álltak messze Ferenc pápától; a latin amerikai katolikus vezetőkre általánosan jellemző egyfajta (neo)marxista gondolkodás, a világ felosztása áldozatokra és kizsákmányolókra. És ez keveredik náluk azzal a jogos törekvéssel, a kereszténység alapvető tanításával, hogy segíteni kell az elesetteken.
Csakhogy az a felosztás, amit az identitáspolitikában utazó, mindezt globalista hatalmi célokra felhasználó progresszív – mondjuk ki: sátánista – elit, és az őket öntudatlanul kiszolgáló, buta szélbalos értelmiségi közeg erőltet, miszerint az elnyomók a fehér keresztények, és minden színesbőrű, nem keresztény pedig áldozat, ez a lehető legtávolabb áll a valóságtól. A keresztény vallás és a keresztény kultúra egyaránt támadás alatt áll, és épp hogy határozottan ki kell állni a külső nyomással szemben. A sors furcsa fintora, hogy épp az afrikai, fekete keresztények azok, élükön Robert Sarah guineai püspökkel, akik ezt világosan látják. Nem véletlenül ő is “papabile”, azaz a pápaság egyik lehetséges várományosa.
De azért mi még jobban örülünk, ha Erdő Péterre esik a választás. És akkor megvalósulhat az, amit 500 évvel ezelőtt Hunyadi János szeretett volna: hogy egyszerre legyen magyar Európa világi vezére (Mátyás király) és a pápa (Bakócz Tamás) is.
