Traumákat cipelve nincs felemelkedés
Feldolgozható-e a Trianon-trauma? – teszik fel rendszeresen a kérdést magyar körökben. Mostanság különösen joggal teszik, hiszen a genderlobbi állításaival ellentétben nem Pride-hónap, hanem Trianon-hónap van; ami sokkal, de tényleg nagyon-nagyon sokkal több embert érint. Csakhogy félrevezető a kérdés. Nem Trianon itt a probléma, hanem minden, ami belőle fakadt és eztán fakad majd. Amíg a traumáinkon nem tudunk úrrá lenni, addig nincs felemelkedés, önmagunkat húzzuk vissza.
Képzeljünk el, mondjuk, egy fiút, akit bántalmaz a nevelőapja, aztán intézetbe kerül, ahol rendszeresen megalázzák, megverik, egyszer még egy Lakatos Márk-féle gyermekmegrontó, szodomita lélekgyilkosnak is kiközvetíti pár órányi használatra a nevelő; felnőttkorára a teljes identitászavar narkófüggőségbe kergeti, emiatt lopásokra adja a fejét, és végül börtönbe jut, ahol szintén folyton megverik és porig alázzák. Amikor szabadul, megkérdezi tőle egy őszintén aggódó hang, hogy feldolgozható-e a börtön okozta trauma. Ő pedig a szemében látható kilátástalansággal legyint, hogy a kérdező semmit sem ért. Hát valahogy így néz ki a magyarság most. Nem Trianon-traumánk van, hanem történelem-traumánk. Trianon a kiindulópont, sőt ha jobban megnézzük, ez is sokkal korábban ered.
Trianon óta – ez már több, mint száz év – alig voltak olyan idők Magyarországon, amikor ne üldöztek volna valakiket pusztán azért, mert annak születtek, aminek, vagy legalábbis ne hátráltatták volna őket a meggyőződésük miatt.
Az idegen hatalmak alá kényszerített, külhonivá tett magyarok számára mindennapos lett, hogy másodrangú állampolgárként kezelik őket, amikor pedig rendesen megnyílhattak a gyűlöletcsapok, akkor akár tömeges gyilkosság, otthonukból elűzés, deportálás, kirablás és jogfosztás tarkította az ellenük elkövetett atrocitások sorát. A 30-as évek végétől a zsidókon volt fokozódó nyomás, majd 1944-ben tömegesen hurcolták el és gyilkolták meg őket. Pár évvel később erőszakkal kitelepítették a svábok többségét, helyükre pedig otthonukból erőszakkal kitelepített felvidéki magyarokat hoztak. Ekkorra már teljes gőzzel beindult a kommunista terror is, az osztályellenségnek bélyegzettek üldözésével, koncepciós perekkel, kivégzésekkel, bebörtönzésekkel, agyonverésekkel, ‘56 után még durvább tömeges megtorlással. Az elvileg megszelídülő Kádár-diktatúra alapja is a „rendszerellenségek” lejáratása, megosztása, ellehetetlenítése, elszigetelése volt.
A rendszerváltás óta elvileg minden csodálatosan szabad, csakhogy kizárólag politikai rendszerváltás történt – kulturális, oktatási és gazdasági nem. Ugyanazok tartották kezükben a hétköznapi életet, szabták a kereteket és hozták a döntéseket ‘90 után is, mint előtte. Még most, 15 év Fidesz-kormányzás után is látszik ezen körök ereje a szüntelen rikácsolásuk hangerejéből és a médialefedettségükből.
Még mindig jelentős befolyással vannak a magyarok életére, a nemzeti, konzervatív szellemiség még 15 év után is modus vivendit kénytelen találni a kommunista Hálózattal, ahelyett, hogy a diktatúrájuk végén kisöpörtük volna őket, mint macskát szarni.
1989 után után is nagyon sok nemzeti szellemiségű ember nem tudott érvényesülni, nagyon sok magyar központú gondolat, írás és film nem tudott megszületni vagy eljutni a nyilvánossághoz a Hálózat miatt. Ha rajtuk múlik, mindent blokkolnak, ami nemzeti, ami a magyar önbecsülést, hagyományt, szellemi fejlődést szolgálná.
Az örök ellenzék
A felsorolt traumák velejárója, hogy az állam vagy a háttérhatalom agyonnyomja az egyént, akinek ettől – így vagy úgy – tönkremegy az élete. Családok szétszakítása, apák és anyák meggyilkolása, bebörtönzése, családtagok megfigyelése, megalázása, fenyegetése, és amiben a Kádár-diktatúra vérprofi volt: pénzügyi és szellemi egzisztenciák megtörése, érvényesülési utak mesterséges elzárása, családtól, baráti körtől elszigetelés, lejáratás, alkoholizmusba, öngyilkosságba kergetés – ez mind-mind traumatizált embereket okoz. Az irányító hatalmaknak kitett ember traumáit sikertelen megküzdési módok kísérik, és ezek az életkudarcok rendre öröklődnek is nemzedékről nemzedékre.
https://rumble.com/embed/v4s8u4o/?pub=4
Amikor a magyarok elkeserítő öngyilkossági rátáját, alkoholizmusát, válási statisztikáit, kábítószerrel szembeni veszélyeztetettségét nézzük, akkor nem a magyar a szar, hanem mindaz, ami Trianon óta történt velünk. Sőt, mehetünk visszább is az időben, egészen a törökdúlásig, mert ott siklott ki minden.
A magyar Mohács óta azt tanulta meg, hogy a központi hatalom ellenség. Sumákolni kell, el kell csalni az adót, mert különben csak elveszik tőle és nemhogy nem őrá költik, hanem még az országból is kiviszik. Nincs kollektív érvényesülés, okosíts magadnak mindent, amit csak tudsz, azt gyorsan szerezd meg, ha lehetséges, gazdagodj meg öt perc alatt és ne törődj senki mással, mert azzal is csak a saját esélyedet csökkented! Ez a magyarok kollektív élménye – hosszabb-rövidebb megszakításokkal – félezer éve, így aztán nem meglepetés, hogy nem érnek minket lélekemelő kollektív sikerek. Akinek pedig nem sikerülnek ezek az okosítások – ők a többség –, azoknak marad az örökös panaszkodás. Minden kudarcról valaki más tehet, leginkább valami felsőbb hatalom, de mindenképpen olyan, akinek több befolyása van, mint a panaszkodónak. Ez amúgy, elnézve az utóbbi 100–200–500 évünket, nem biztos, hogy mindig teljesen alaptalan. Csak mire megyünk a folytonos emlegetésével?!
Ha megnézzük a tüntéseket az elmúlt másfél évtizedben, azt látjuk, hogy a magyarok bomlasztásában érdekelt Hálózat mindig megtalálja egymást a „minden mindegy, mindenki bassza meg” jellegű peremegzisztenciákkal, valamint a tanult tehetetlenségét hordozó panaszkodás népével.
Nem mindenki baloldali bomlasztó, aki tüntet, hanem kint vannak azok is, akiknek bűnbak kell, mert rossz a közérzetük, ahelyett, hogy rendbe raknák a saját életüket és környezetüket. Egy kormányváltás után, amikor az eufória után jönnének az első problémák, ők megint ugyanúgy kint tüntetnének.
Az nyer, aki lendülettel jön
Az utóbbi években mintha a szerbeken látszódna valami olyasmi, kilátástalan letargia és kiborultság, mint ami a magyarok körében nagyon régóta erősen jelen van. Hasonló élmények hasonló lelkiállapotot szülnek. Rajtuk már nem érződik az a magabiztosság, amely a kisantant államalakulatokat és népeket mindig jellemzi, főleg a magyarokkal szemben. Néha nagy népek is tehetetlenül végigasszisztálják a saját hanyatlásukat, néha pedig egészen pici magból jövő erők tudnak nagyon magasra jutni, mert lendülettel érkeznek. A babiloniak, asszírok, perzsák, rómaiak egy-egy városból indultak, a Szovjetunió egy pár tucat fős puccsista társaságból, az USA is egy viszonylag jelentéktelen, kevés lakosú gyarmatként kezdte. Hogy hozzunk egy közelebbi példát is: a Magyarországot 15 éve kormányzó erő egy kollégiumi folyosóról jön.
Az nyer, aki nagy lendülettel jön. Akinek pedig nincs lendülete, önbizalma, ötlete, elszántsága, az sosem emelkedik fel, és akkor is elbukhat, ha most még erős.
Az a nép, amely feloldatlan traumákat cipel magával kollektíven és az egyének szintjén, arra van kárhoztatva, hogy mindig ezekkel legyen elfoglalva, hogy ezek szabják meg a viselkedését. Ahelyett, hogy felgyűrné az ingujját, és megcsinálná mindazt, amire képes, rendszeresen elpanaszkodja, hogy mások nem hagyják neki megvalósítani azt, amit szeretne. A „pszichológust minden magyar mellé!” felkiáltás elég irreálisan hangzik, pedig valószínűleg jót tenne.
