Beneš-dekrétumok: Szlovákia a létéért küzd(?)
Persze valójában nem, de érzelmileg mindenképpen. A Beneš-dekrétumok piszkálása valami hasonló, sőt jóval húsba vágóbb a szlovák identitás számára, mintha nekünk Szent István életművét kaparásznák negatív előjellel. Valóigaz, hogy Szent István törvénykönyveinek közvetlen kárvallottjai kevés eséllyel fognak felbukkanni manapság, de hát ilyen ez a történelem – ezt az ezredévet nem a verebek hordták össze nekünk, hanem rendesen megdolgoztunk érte, hogy túléljük. A szlovákoknak ez a hosszú történelmi tapasztalat és megélés még hátra van, de nem könnyíti meg a dolgok menetét, hogy igencsak karcos, sőt vállalhatatlan dologra építették fel az állami identitásukat. Ebből voltak, vannak és még lesznek is problémák.
Sokan talán nem értik Magyarországon, mire fel megint ez a szlovák nemzeti nekibuzdulás, a hebehurgya törvénykezés, a kapásból hatósági erőszakkal fenyegetőzés a magyarokkal szemben – hogy egyetlen hanyag mozdulattal felrúgják az évek alatt, tojáshéjon lépkedve felépített, jó magyar–szlovák viszonyt. Észszerűséget fölösleges keresni ebben a történetben, hiszen ez már az a szféra, ahol „nyitva van a szem, mozog a száj, de agy pajtás már rég elmenekült”.
A Beneš-dekrétumok előkerülése esetén az értelem helyett az érzelmek veszik át az irányítást a szlovákok fölött, mert ilyenkor a nemzeti létükben érzik magukat fenyegetve.
A kormánypárti–ellenzéki csörte ITT tekinthető meg.
Miért ezen múlik a szlovák nemzeti lét?
Nem ezen múlik, de ők meg vannak győződve róla. Vagyis, hát még az sem biztos, hogy nem ezen múlik. A szlovák nemzeti öntudat rövid történetét mindvégig jellemzi, hogy a magyarok mint ellenséges fél nélkül gyakorlatilag értelmezhetetlen. Alakulgat persze, dolgoznak is rajta, hogy ne ilyen egypólusú történet legyen ez, de mindig, újra és újra kibukik, hogy még mindig az.
- Kibukott a Beneš-dekrétumok szentségének első megerősítésekor 2007-ben.
- Kibukott Malina Hedvig megverésénél és az ügy eltussolásánál.
- Kibukott a 2008-as dunaszerdahelyi szurkolóverésnél és a rendőrterror eltussolásánál.
- Kibukott a magyar állampolgárságot gyorsítva felvevő felvidékiek szlovák állampolgárságuktól megfosztásánál.
- Kibukott a hirtelenjében összetákolt, debil törvényhez foggal-körömmel ragaszkodásnál a nemzetközi fórumokon is, kormányokon át.
- Kibukott a magyar nyelvhasználat korlátozásának kísérleténél idén év elején.
- Kibukott a magyar kisiskolák kinyírásának most folyamatban lévő kísérleténél.
- Kibukott a Beneš-dekrétumok szentségének újbóli parlamenti megerősítésénél, amikor fél év börtönnel fenyegetik azokat, akik bírálni merészelik a magyarok elleni 1945–48 közti jogtiprást.
És kibukik teljesen átlagos hétköznapok egyéni vagy kollektív magyarellenes lépésekben. Hát így épül náluk a nemzettudat. Csípi a szemüket a magyarok jelenléte, nem bírnak ezzel a valósággal fejben megbirkózni, és ezt a kisebb-nagyobb, provokatív magyarellenes akciók során rendszeresen tudtunkra is adják. Aztán ha a magyarok egy varázsütésre eltűnnének Szlovákia területéről, akkor szegény szlovákok csak állnának ott ugyanolyan tétován, mint a jamaikaiak, amikor elfogy a fű. Csak ők nem azt kérdeznék, hogy „mi ez a szar zene?”, hanem azt, hogy „mi ez a furcsa ország?”.
Miért ellenségesek a szlovákok a magyarokkal?
A szlovák értelmiséget már a XIX. századtól, majd 1918-tól már az egész népet a magyargyűlöletre szocializálták – célzottan, programszerűen. A náci német engedéllyel létrejött Tiso-féle Szlovákia aztán olyan fasiszta állam volt már 1939-től, mint a németek által megszállt Magyarország 1944. október 15-től. Szlovákia így nemcsak a zsidókat üldözte, fosztogatta, deportálta, sőt már 1941-től gyilkolta óriási önszorgalommal, hanem a Zoboralján és Pozsonyban a területén maradt magyarokkal is nagyon mostohán bánt.
Ez a Szlovákia azonban a nácik hű szövetségese volt, Németország társa már Lengyelország megtámadásában is, majd utolsó csatlósa a végső pillanatig.
Ez így nyilván vállalhatatlan a háború utáni időkben, a szlovákok jelentős része mégis nosztalgiával tekint rá. Mégiscsak az államiságuk kezdete volt ez, ráadásul milyen magabiztosan léptek fel a belső ellenségekkel szemben! Nagy idők voltak, nem igaz?! Ugyanakkor rosszul venné ki magát egy fasiszta államra hivatkozás, úgyhogy Tiso Szlovákiája nagyjából úgy járt, mint az SS-jelvények és egyenruhák Németországban: elzárva a pince csendjébe, ahol néha titokban fel lehet ölteni, és ki tudja, egyszer talán újra nyilvánosan is…
A szlovákok ezért 1945-ben úgy tettek, mintha a Tiso-féle Szlovákia nem is létezett volna. Mintha ez az aprócska 6 év, amely alatt kifosztották és likvidálták a terület zsidóságát, nem is történt volna meg. Gyorsan visszabújtak a csehszlovák emigráns kormány köpenye alá, és ezt az 1939–1945 közti egész furcsaságot, a Németország mellett mindvégig kitartást elfeledve, bemasíroztak a háború győztesei közé.
A háború győzteseként pedig a bosszúvágytól fortyogó Csehszlovákia ugyanolyan náci módszerekkel (tömeggyilkosságok, deportálások, kifosztás, kényszermunka) kezdte meg a német és a magyar népesség felszámolását a területén, ahogy a náciktól látta egy-két évvel korábban.
Fotó: Ma7.sk
Miért érinthetetlenek a Beneš-dekrétumok a magyarok ellen felépített identitásban?
Azért, mert pótlékot és legfőképpen menekülőutat jelentenek. Pótlékot a Tiso-féle szlovák államra, és menekülőutat a szlovákság történetének legnagyobb felelősségvállalása elől. Az Edurard Beneš elnök által hozott 143 dekrétum, azaz rendelet összességében lefektette Csehszlovákia 1945-ös újraalakításának jogi keretrendszerét – ezért nélkülözhetetlenek a szlovákok számára. A csehek identitásának is alapvető eleme a köztársaság (egészen a közelmúltig a hivatalos angol nevük is Czech Republic volt emiatt, csak nemrég egyszerűsítették gyakorlati okokból Czechia alakra), de Csehországnak azért van egy elég hosszú korábbi történelme, még ha a királyságuk nyom nélkül bele is torkollott az osztrák fennhatóságba.
A szlovákoknak viszont végképp semmilyen hagyománybeli fogódzójuk nincs az önálló állami léthez, mint a Beneš-dekrétumokkal megalapozott Csehszlovákia – hiszen a Tiso-féle fasiszta Szlovákia vállalhatatlan.
A dekrétumok adják Szlovákia jelenlegi állami létének jogi és elméleti alapját, továbbá biztosítékként szolgálnak, hogy a szlovákoknak ne kelljen elszámolniuk az 1939–1945 közti, tényszerűen fasiszta államuk bűncselekményeivel. Emiatt ragaszkodnak minden eszközzel a dekrétumok sérthetetlenségéhez, és persze amiatt is muszáj érvényben tartaniuk azokat, hogy ne kelljen elszámolniuk az 1945 utáni, náci módszerekkel dolgozó demokráciájuk magyarokkal és németekkel szemben elkövetett bűncselekményeivel. A 143 dekrétumból 13 vonatkozik közvetlenül a magyarok (és a németek) jogfosztására, kisemmizésére, de ezekből se mernek engedni, semmiből. Itt érzik azt, hogy a létük forog kockán, úgyhogy egy tapodtat se.
Nem veszik a fáradságot, vagy nem képesek önmagukra koncentráló, a magyar ellenségképtől független nemzettudat építésére. És nem veszik a fáradságot, vagy nem képesek a XX. századi emberiségellenes bűncselekményektől független állami alapok lerakására sem. A saját bűneiket leplezik a magyarok kollektív háborús bűnösségéhez ragaszkodással.
Bűnökre alapozó XX. századi nemzetmodell és mai pénzek
A nemzetépítés nemes dolog, de hát Krisztus sírját sem őrizték ingyen, úgyhogy a nemzetépítés is úgy jó, ha jövedelmező. A korábbi magyarverő belügyminiszter, most védelmi miniszter Robert Kaliňák például éppen gigantikus fegyverbizniszeket üt nyélbe az ukrajnai háborúban, miközben a miniszterelnöke ismételgeti Orbán Viktor után a békepárti jelszavakat. Ez jól jellemzi a szlovák politikát.
Fotó: TASR
Ugyanez a hozzáállás tükröződik abban is, hogy amikor a Pozsony környéki újabb autópályák nyomvonalát jelölik ki, akkor nem felkeresik az érintett földek tulajdonosait, hogy vásárlással kisajátítsák tőlük a területeket, hanem a Szlovák Földalap és az állami Erdészet inkább elkobozza a földeket a még mindig érvényben lévő Beneš-dekrétumokra hivatkozva.
A balhét igazából ez a visszataszító földmutyi miatt robbantotta ki az ellenzéki Progresszív Szlovákia párt – átvéve a Magyar Szövetség ezzel kapcsolatban hónapok óta tartó agendáját –, a szlovák kormánypártok pedig voltak annyira ostobák, hogy indulatból, törvényi fenyegetéssel reagáljanak, a történelmi felelősségéről leválasztott szlovák nemzetállamért, meg nyilván a pénzükért is remegve. Ez az egész végső soron Robert Fico miniszterelnök bulija, még ha személyesen nem is keresi most a rivaldafényt. Egy komcsi akolból jövő ócska hazudozó, aki ráadásul erősen hajlamos a sunyi erőszakra. Nagy pech a magyar kormány számára, hogy ilyen uniós szövetségesre van rászorulva a brüsszeli diktatúrával szembeni ellenállás során, de mindenki jobban járna, ha a csehek után még néhány további, normalitást választó ország révén ez megváltozna.
