A kartell és a pártok
Miután Schiffer András rendkívül találóan a Naményi Fegyverletétel nevet adta annak a fórumnak, ahol Komjáthi Imre, az MSZP egyetlen tagja- akarom mondani elnöke- esküt tett Magyar Péternek, hogy mindenben támogatják a Tisza Párt kormányzati törekvéseit, nem tudok másra gondolni, mint hogy az óbaloldal megtért oda, ahová mindig is tartozott. Ők deklaráltan kartellpártokként működnek, akiket a Tisza terít.
A kartellpártok magyarországi prototípusa a Párbeszéd volt: kommentekben várjuk azokat az alkalmakat, amikor Karácsony Gergely pártja önállóan indult egy választáson és érdemi eredményt ért el. Tulajdonképpen fogadni merek, hogy ilyen eset nem történt, ha pedig mégis, a fogadás teljesítésében minden kedves kommentelő legalább annyira bízhat, mint Magyar Péter bármely ígéretének teljesülésében. Tiszások tehát előnyben.
Definíció szerint a kartellpártok: olyan politikai pártok elnevezése, amelyek a demokratikus versengés helyett inkább egymással együttműködve, intézményesült módon osztoznak az erőforrásokon és előnyökön. Fő jellemzőjük, hogy a pártrendszerben domináns szerepet töltenek be, hozzáférnek az állami finanszírozáshoz, és ezt felhasználják saját pozíciójuk fenntartására, miközben korlátozzák az új vagy kisebb pártok bejutását.
A kartellpártok közötti verseny így részben látszatossá válik, helyét a politikai elit önreprodukciója és a pártok közötti kollúzió veszi át.
Kartellpártokból áll az ellenzék
Itt becsukhatnánk az internetet és pontot tehetnénk az elmúlt 15 év politikai rendszerére. Az ellenzék másfél éven keresztül próbálta meg eljátszani, hogy létező entitásként választásokon indulnak, ahol a képviseleti lehetőség elnyeréséért valamilyen politikai tevékenységet tesznek. Ehhez eddig intenzív színészi affinitás volt szükséges, a Tisza Párt feltűnésével azonban úgy tűnik, ezek a formációk megtalálták az igazi helyüket: egy nem létező politikai szervezet által képviselt politikai „valamit” tölt meg fizikai tartalommal az a baloldal, amely 15 éven keresztül képtelen volt önálló programok mentén hatalomba jutni.
Abból az alaphelyzetből ugyanis, amit a Momentum és az MSZP (illetve vele társutasként az eddig is potyautas Párbeszéd) tanúsít, egyetlen politikailag reális forgatókönyv következik az érintett pártok számára. Ez pedig nem más, mint hogy a választásokon látványosan leszereplő pártok megpróbálják a szakmai hátteret megadni a Tisza Párt nem létező politikai struktúrája mögé. Ebben az MSZP, mint korábbi gazdatest talán mindenkinél nagyobb rutinnal rendelkezik. Ilyen tekintetben pedig a magyar közélet kedvenc Prométheusza valóban fényt kaphatott: a szebb, vagy legalább népszerűbb napokat is látott MSZP egyetlen eszköze a túlélésre, ha egy remélt Tisza-Kormányt tud tartalommal feltölteni a magyarpéteri forma mellé.
A jelöltállítás óta ugyanis teljesen nyilvánvaló, hogy káderdeficittel küzd a Tisza Párt: az ígéretek szerint özönleniük kellett volna a csalódott fideszes kisfunkcionáriusoknak, akik rendelkeznek ugyan államigazgatási tapasztalattal, de nem voltak a szigorúan vett NER tagjai. Miután ez láthatóan nem történt meg, a „ha ló nincs, jó lesz a szamár is” elven az óbaloldal embereit kell bevonni a kormányzásba. Ha már a tanácsadói stábban ezek a figurák vannak, legalább az összhang mindenképp adott.
A baloldali pártok tehát végül megtalálták a helyüket: politikai tevékenység nélkül várnak puszta jelenlétükért- választási értelemben pedig nem jelenlétükért- pozíciókat. Weöres Sándor gyermekversnek írt szavai pedig örökké élnek a magyar politikatörténetben:
"Ki oda se ballagott, még jutalmat is kapott. Így hát egy se ment oda, meg is szűnt az iskola."
Az utolsó majd kapcsolja le a már rég eladott székházban a villanyt.
