Meseország királya egy zöld ember, kit mindenki becéz
Elképesztően pofátlanok tudnak lenni ezek a meseországok, amelyeknek még ott van a fenekükön a tojáshéj, és még nagyban el vannak foglalva azzal, hogy megrajzolják a saját nemzetiségüket, hogy kik és mik ők. A létezésük okát és célját aztán könnyen abban lelik meg, hogy valakiken igazságot kell csinálniuk, illetve meg kell bosszulniuk valamilyen förtelmes bűncselekményt a nemzetük ellen. Az óriási érzelmi felindulásaik közben a bűncselekmény és maga a nemzetük is kitalálás alatt van még.
Ukrajnában például két pofára falják a Magyarországról kapott (orosz olajból finomított) benzint, de egyúttal kerítés mögé zárt rottweilerként vicsorognak ránk, amiért nem adjuk meg nekik ugyanazt a mindent elsöprő szeretetet, amelyet Európa megőrült részéből kapnak. Arra már ők emlékeznek legkevésbé, hogy bármiféle ok nélkül elkezdték fenyegetni, sanyargatni a kárpátaljai magyar népességet, és drasztikusan megnyesték az addig sem meggyőzően kiterjedt kisebbségi jogait.
Most már csak az van szem előtt, hogy Magyarország blokkolja a szent Ukrajna EU-s csatlakozását.
Aztán a frontra is elkezdték elhordani a magyarokat, egy olyan háborúba, amelyhez annyi közünk van, mintha egy olasz–francia háború frontján véreznénk. Legutóbb öt magyar kisgyerek maradt félárván az ukránok megnyerhetetlen ügyéért.
Világosan közölve lett ugyanakkor az ukránokkal, még bőven a háború kitörése előtt, hogy addig ne is álmodjanak az EU-ról, amíg a magyar kisebbségi jogokat nem rendezik. Arra is csak dühödt vicsorgás meg persze szemérmetlen hazudozás volt a válasz. Aztán kiszélesedett a donbaszi háború, az EU-s vezetők keblükre ölelték ezt a latorállamot, amelyen ennek következményeként egyre durvábban elhatalmasodtak az elkényeztetett gyerek tünetei.
Úgy vannak ezek a seggük alá tolt EU-s meg egyelőre még amerikai erővel meg pozícióval, mint egyszeri lottónyertes a pénzesővel.
Újgazdag-betegség
Előadják a hatalmas királyt, de a történelem sosem ér véget, és aki nem saját képességgel szerzett dolgokat, az rendszerint el is fogja veszíteni azokat. Akkor meg jön a lecsúszás a kezdetnél is lejjebb, meg az értetlen pislogás, hogy hát ez meg hogy történhetett. Úgy, barátom, hogy aki látott már mindent, azt nem tudod meglepni, legfeljebb tapasztaltan legyintünk, hogy na, még egy hirtelen felkapaszkodott surmó, akitől majd előbb-utóbb elköszönünk, amikor magával rántja a balsors, amelyet elképzelni se tudott. Újszülöttnek viszont minden vicc új. Ukrajna önerőből egy afrikai szintű életet volt képes megszervezni a lakosságának már bőven a háború előtt is. A nyomor azóta se lett kisebb, a meggondolatlanul feltáplált katonai ereje pedig kizárólag ajándékokból jött létre, azért cserébe, hogy a népet tömegével a vágóhídra hajtsa a kormánya.
Ez egy fokkal kellemetlenebb és megalázóbb a sima gyarmati létnél. A vezetőik arroganciája is megfelel a már kinevezett, de még el nem mozdított, átlagos gyarmati kormányzóénak.
Magyarország lerohanásával, Budapest megszállásával fenyegetőznek, és tervezik–szervezik a kormányváltást nálunk, mintha bármi közük lenne hozzá. Olyan magabiztosakat mondanak, hogy Magyar Péter majd elvégzi a szükséges reformokat, és noha ezek népszerűtlenek lesznek a magyar lakosság körében, majd el kell nekik magyarázni, hogy mi a helyes.
Egyértelműen azt tükrözik a viselkedésükkel, hogy az európai (és benne a magyar) létezés az ukrán létezés funkciója.
Volt honnan megtanulniuk, ezt rólunk Edmund Veesenmayer, a németek által megszállt Magyarországra vezényelt teljhatalmú megbízott jelentette Berlinbe 1944 végén. Ő ugyebár ugyanolyan gátlástalan náci volt, mint a folyton okoskodó meg fenyegetőző ukrán figurák igen tekintélyes hányada.
Új világrend új térképe
Az Egyesült Államok belátására minden bizonnyal szükség lesz a helyzet lenyugtatására, és több jel szerint az amerikaiaknak vannak is elgondolásaik ezzel, meg úgy általában Európával kapcsolatban. Ezt elég rossz néven vette a másik, érdemi történelmi előzmény nélküli meseország önuralomra képtelen kis méregzsákja, Robert Fico. Ő egyelőre csak kapott (gázt, olajat, mozgási szabadságot) Magyarországtól, és Orbán Viktor jóvoltából az Egyesült Államoktól, erre Fico lehülyézte Trumpot a találkozójuk után, a kognitív képességeit elvitatva. Nos, egyrészt kettejük közül nem az amerikai elnök az, aki rendszeresen és most már huzamosan képtelen viselkedni és gátat szabni a kis személyes indulatainak.
Másrészt, ha egy a fenekén még tojáshéjat hordó meseállamnak szembejön a történelem, akkor nem a hírhozóra kell haragudni, de még a történelemre se érdemes.
Fel kell gyűrni az ingujjat, és nekiveselkedni a feladat eddig nem tapasztalt nehéz részének. Rosszabb esetben fogcsikorgatva kibírni azt a néhány száz évet, amíg elvonulnak a félelmetes vagy akár pusztító viharok a fejük fölül. Kibírni ezt a néhány száz évet, amiről el se bírják képzelni, hogy mennyi. Ez nem könnyű, de ha akarják, mi el tudjuk mesélni, hogy milyen. Volt már egy-kétszer ilyen pár száz évünk, aztán még mindig itt vagyunk. És persze ott a harmadik lehetőség, amelyet mi sosem választottunk, de mások előtt ez a történelmi kapu is nyitva áll: belátni, hogy ez nekik önállóan nem megy, és segítséget kérni.
Fico dühe minden bizonnyal nem abból fakad, hogy traumatizálta Trump elmeállapota – ahogy a haladó ügynökmédia tálalta az esetet. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy neki is megmutatták azt a térképet, amelyett a Földkórosokban elemeztünk ki.
