Két jövő között választunk: megmaradás vagy megsemmisülés?

Vasárnap választunk. Április 12-e tétje nem csupán annyi lesz, hogy két párt, vagy két politikus közül választunk. Akkor sem lenne mindegy persze az eredmény, de most ennél jóval többről szól majd a voksolás. A szó legteljesebb értelmében két különböző jövő közül kell választani: a megmaradással kecsegtető magyar út folytatásáról, vagy a háborúval és teljes megsemmisüléssel fenyegető brüsszeli útról.

Írásom nem az elkötelezett kormánypártiaknak és nem is a hithű Tiszásoknak szól. Nekik ilyenkor, közvetlenül a szavazás előtt már amúgy is fölösleges bármit is mondani, hiszen ők a legteljesebb mértékben meg vannak győződve arról, hogy nekik van igazuk, következésképpen véleményük szent, megváltoztathatatlan. Van viszont több százezernyi olyan magyar, aki még nem döntötte el, hogy egyáltalán elmenjen-e szavazni, s ha igen, akkor kire adja a voksát. Nekik szeretném elmondani, hogy miért nagyobb a mostani választás tétje, mint bármelyik másiké a rendszerváltozás óta.

Johann Wolfgang Goethe mondta egyszer, hogy az igazságot nagyon sokszor el kell mondani, mert a hazugságot is gyakran ismételgetik. Ezért egyszerűen kötelesség újra és újra elmondani, hogy mekkora a tét, és azt is, hogy kik akarják átvenni a hatalmat Magyarországon és milyen veszélyekkel járna ez, ha bekövetkezne.

Orbán Viktor 2010 óta áll a mindenkori kormány élén. A jelenlegi miniszterelnök sem hibátlan, másfél évtizedes kormányfői ténykedésében akadtak tévedések is, személyi kérdésekben éppúgy, mint mondjuk gazdasági döntésekben. Ám az, hogy dacolva az elképesztő ellenszéllel, mindvégig kiállt és kiáll a magyar érdekekért, elvitathatatlan. Mint ahogyan az is, hogy különleges érzékkel látja a folyamatokat és azt, hogy merre halad a világ folyása. Ennek köszönhető az, hogy hazánk – talán egyedüli országként a fejlett, nyugati világban – egyszerre képes pragmatikus és az ország számára gyümölcsöző kapcsolatot ápolni az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és India vezetőivel, de miniszterelnökünk a fentiek mellett ugyanúgy szívesen látott vendég Törökországban, a hatalmas gazdasági potenciállal rendelkező közép-ázsiai országokban, valamint Brazíliában is.

Ki a kihívója?

Egy olyan ember, aki azzal került be a híradásokba, hogy közzétette: vannak kompromittáló hangfelvételei, mert lehallgatta a saját feleségét. Képzeljük el – politikától teljesen függetlenül, mert ez messze túlmutat a szimpla politikán, ez annál jóval fontosabb emberi történet –, hogy valakiről a családunkból, vagy a hozzánk legközelebb álló barátaink közül kiderülne ugyanez. Kiderülne, hogy családinak, barátinak hitt személyes, akár intim beszélgetéseinket tudtunkon és beleegyezésünkön kívül rögzítette az, akivel beszélgetünk s aztán ezt a felvételt közzé is teszi, vagy ezzel fenyegetőzik. Mit gondolnánk róla? Istenítenénk? Szektahívők módjára rajonganánk érte, vagy keresetlen szavakkal a tudtára adnánk, hogy családi/baráti asztalunknál neki többé nincs keresnivalója?

Ez a közéleti belépő önmagában is brutális jellemrajzot vázol fel Magyar Péterről, pedig ez csak a kezdet volt.  Ahogyan a „konszenzuális” vallomására reagálva ezt megírtam, színre lépése óta gyakorlatilag mindenben hazudott, mindent másként csinált, mint amit előzőleg mondott. Ráadásul időközben – kezdve a balhéitól, az emberek megvetéséről tanúskodó videó- és hangfelvételeken át, a győzelmében érdekelt újságírók titkosszolgálati akcióin keresztül, egészen a drogos bulin való részvételéig – seregnyi olyan dolog történt, amelyekre a legfinomabb jelző az, hogy meredek, és amelyek politikai értelemben végzetesen „fogott emberré” teszik.

Végső soron egyetlen kérdés van Magyar Péter személyével kapcsolatban, amit nem lehet kikerülni, és amit mindenkinek fel kell tennie, aki még vacillál, gondolkodik, hogy kire is szavazzon vasárnap. Az eddig ismert tények – hangsúlyozom, hogy nem „propaganda-agyszülemények”, hanem tények – alapján: rá lehet bízni egy ilyen emberre az országot?

Ahhoz sem a hazai belpolitikát, sem a világpolitikát nem szükséges mélyebben követni és ismerni, hogy belássuk: minden eddiginél jelentősebb változásokon megy keresztül a világ, most, a szemünk előtt formálódik egy új világrend, amelyben az Egyesült Államok vezető szerepe mellett mindenképpen számolni kell Kínával és Indiával is. Oroszország pedig méretéből, atomhatalmi státuszából és elképesztő ásványikincs-bázisa okán szintén megkerülhetetlen tényező lesz és marad, miközben a közeljövőben nőni fog a súlya Közép-Ázsiának, valamint egyes afrikai- és dél-amerikai országoknak is. A világrend formálódása és a nyugvópont elérése még nem várt fordulatokat hozhat, és sajnos egészen bizonyosan sok véráldozattal is jár majd, ahogy ezt az orosz-ukrán fronton, vagy a Közel-Keleten tapasztalhatjuk is. 

Ilyen rázós körülmények között akkor is kockázatos volna egy politikai zöldfülűt hatalomba juttatni, ha az illető egyébként maga lenne a talpig becsületesség megtestesítője és láthatóan minden olyan emberi- és országvezetői kvalitása meglenne, ami Orbánnak bizonyítottan megvan. Ilyesminek azonban írmagja sem fedezhető fel Magyar Péternél. Ha megnézzük a két lehetséges vezetőt, képességekben, emberi minőségben, politikai affinitásban, kettejük között maga a világegyetem feszül ott, és nem a kihívó javára.

Ez a helyzet most, közvetlenül a szavazás előtt. Látva a politikai erőviszonyokat, egyértelmű, hogy a magyarság előtt kettőre szűkült a jövőképek száma. Az egyik jövő – a Tisza – az önfeladásé. Semmi nincs véletlenül. Nem kérdéses, hogy Magyar Péter és a Tisza győzelme után érkezik a vízözön. Nem véletlen, hogy nem beszélnek a programjukról, hiszen – amint saját alelnökük megmondta – ha azt elmondanák, akkor elbuknak. „Választást kell nyerni és utána mindent lehet!”, mondta a Tisza alelnöke, és mostanra a kiszivárgott anyagok alapján jól tudhatjuk, mit is jelent ez a „minden”. Elvennék a családtámogatásokat, megnyirbálnák a rezsicsökkentést, és komoly adóemelésre készülnek.

És ez csak a belpolitikájuk, amelyhez képest a külpolitikájuk nyitott könyvnek nevezhető. Mert bár erről is mélyen hallgatnak, de itt szavak nélkül is kilóg a lóláb. A Tisza a totálisan háborúpárti néppárti frakció tagja lett az Európai Parlamentben. Fő támogatója Brüsszelben Manfred Weber és a hazájában, Lengyelországban diktatórikus módszereket bevezető Donald Tusk. Ukrán kapcsolatainak valódi mélységeiről mi, átlagemberek nem sokat tudhatunk, de amit tudunk, az is éppen elég ahhoz, hogy kijelenthessük: Magyar Péter masszívan „be van kötve” Kijev felé. Aligha kérdés: esetleges győzelme esetén mindenben kiszolgálja majd a Brüsszelből érkező kéréseket, elvárásokat. Ezzel pedig oda lesz országunk mostani, semlegesnek mondható állapota, ami egy ilyen háborús helyzetben szó szerint életveszélyes, hiszen, ha a dolog eszkalálódik, mi is a részeseivé válunk. 

Az Európai Unió vezetői hosszú évek óta „gyomrozzák” az Orbán-kormányt, amiért nem vagyunk hajlandóak egyetlen migránst sem befogadni, amiért nem engedünk a genderpropagandának, amiért nem vagyunk hajlandóak csak azért „leválni az orosz olajról és gázról”, mert Brüsszelben most ez az agyrém a divat. Amennyiben a Tisza Párt nyer, ne legyen kétségünk: Weberék kérlelhetetlenül benyújtják a számlát Magyar Péternek azért, hogy támogatásukkal hatalomba segítették. Amit Orbán nem tett meg, mert szabad ember, és „ütésálló”, azt Magyar Péter első szóra megteszi majd, hiszen nem tehet mást. Megvédték azzal, hogy nem adták ki a mentelmi jogát, és felemelték, szinte már miniszterelnöki szintre, pusztán azért, mert szembe ment az ősellenségnek tekintett Orbánnal, és első számú ellenzéki erővé vált. Ezek alapján Magyar Péter a brüsszeliek lekötelezettje, „fogott embere”, nem kérdés, hogy úgy fog táncolni, ahogyan elvárják tőle.

A másik jövőkép a magyar út, amelyen 2010-ben az akkor megválasztott Orbán-kormány elindította az országot. Igen, látjuk, ez az út is rögös. Nem diadalmenet, nem ígér aranyéletet, csillogást, varieté helyett verejtéket hoz, megköveteli a munka szeretetét, a józan, paraszti észjárást és azt, hogy olykor feltekintsünk az Istenre. Ráadásul annak következményeit is viseljük, hogy mindez az európai fősodor számára kifejezetten ellenszenves, kiirtandó, eltörlendő. De mi, magyarok így, ezen az úton járva éltünk túl keleti gótot, tatárt, törököt, Habsburgot, Tanácsköztársaságot és kommunizmust, és olykor passzívan ellenállva, olykor vérünket adva, olykor a tankokkal is szembe szállva, vagyunk még mindig itt, Európa közepén, több, mint ezeréves államisággal.

A jelenlegi kormánypártok értékrendjét ismerjük, hiszen másfél évtizede keresztény fundamentumokon nyugvó, sajátos, egyfajta magyar utas politikát visznek. Amennyiben ismét Orbán Viktor alakíthat kormányt, megmarad a családtámogatás, a gyermeket vállaló édesanyák élethosszig tartó adómentessége, lesz jövője a magyar családoknak. Megmarad a magyar vidék támogatása, a föld védelme. Továbbra is áll majd a határkerítés, migránsmentes marad az ország. S mindezek mellett megmarad a magyar érdekek markáns megjelenítése és képviselete a nemzetközi diplomáciában, amely bár szükségszerűen és elkerülhetetlenül konfliktusokkal is jár olykor, ám az egyedüli útja a magyarként történő fennmaradásunknak.

A fenti két alternatíva közül kell választani, megspékelve mindezt azzal a rendkívüli helyzettel, amit a szemünk előtt formálódó új világrend kialakulásából fakadó kihívások okoznak és fognak még okozni a jövőben is. A bizonytalanságban lévő nemzettársainknak azt kell mérlegre tenni, hogy továbbra is békepárti álláspontot, valamint magyar emberekként magyar jövőt akarnak-e maguknak, gyermekeiknek és az unokáiknak. Ha igen, akkor nem kérdés, hogy a jelenlegi kormányt kell támogatni az újabb győzelemben.

Nem szabad elfelejteni, hogy a Tisza Párt olyan, mint a palack szelleme. Még csak a feje kandikál ki a képzeletbeli palackból, de már látszik, milyen ez a fej. Miközben szemforgató módon szeretetországot hirdet, a virtuális és a valóságos térben is gyűlöletet, tüzet okád, és a vesztünkre törő erőkkel kokettál. Ha egyszer kiengedjük a palackból ezt a szellemet, többé már nem lehet visszatuszkolni. Ha hibázunk, és teret adunk a brüsszeliek, a háborúpártiak magyar zászlós köntösbe öltöztetett trójai falovának – ami a Tisza Párt –, onnan nincs visszaút. Ebben a helyzetben nem hibázhatunk! Nincs más út, csak a magyar út.

Fidesz-KDNP, azaz élet és a magyar út folytatása, vagy Tisza, azaz háborúpártiság, elmúlás és nemzethalál. Ennyi a summázat, erről döntünk április 12-én, a szavazófülke magányában.