A lengyel-magyar barátság nem az egyik fél alkalmazkodását jelenti

A nemrég megválasztott magyar miniszterelnök többek között Lengyelországba utazott, ahol nagyon szépeket mondott, miközben Donald Tusk szó szerint irányba is állította, hiszen a katonai tiszteletadásnál Magyar Péter úgy forgott, mint John Travolta a Ponyvaregényben, de végül megtalálta a díszsorfalat álló néhány tucat lengyel katonát a lengyel miniszterelnök segítségével. De vajon megtaláltuk-e az elveszettnek hitt lengyel-magyar barátságot? Nem biztos, hogy a szép szavak elegendőek, mert a barátság sosem azt jelenti, hogy az egyik fél mindenben aláveti magát a másiknak, bólogat és örül annak, ha a másik majd megmondja, hogy neki mit kell csinálni. Mert itt valami hasonlót érzékelhetünk.

Lengyel-magyar, két jó barát...

Együtt harcol, s issza borát. Így tartja a mondás és a két nemzet barátsága valóban több évszázados. Ám minden valódi barátságban akadnak súrlódási pontok, hiszen nem mindenkinek ugyanaz az érdeke, ezt illik elfogadni. Donald Tusk egy jó ideje pukkancs módjára viselkedik, volt ő jó barátja Orbán Viktornak és a magyar nemzetnek, aztán az érdekek mást kívántak. Amikor Lengyelországban megtörtént az a híres nagy "változás", ami most hazánkban április 12-én, akkor Tusk a lengyel érdekeket felváltotta az uniós érdekek képviseletével, politikai ellenfeleivel pedig módszeresen elkezdett leszámolni, volt ott balhé a közmédiában, menekülő politikusok, keresztek leszedése tantermekből, minden, amit egy szivárványos és szavakban jogállami uniós tagállam csak megkövetelhet. A lengyel-magyar barátságba ez nem fért bele, hiszen hazánk egészen más úton járt. 

Aztán megérkezett a Tisza Párt győzelme április 12-én és Magyarországra is új világ köszöntött - ezt már elég sokan érzékelik - és a Tusk-Magyar tengely kezdett összeállni. És hogy miért nem klasszikus barátság ez a fentiek alapján? Magyar Péter a lengyelországi látogatásán remek hangulatvideókat csinált, de az általa elmondottakból azt szűrte le az ember, hogy Magyarország olyan barát szerepét veszi fel, aki alkalmazkodik. Aki inkább megalázkodik, hogy a pöttyös labdás haverok vegyék vissza a társaságba. Inkább ő lesz a labdaszedő egy ideig, mert megígérték neki, hogy ha jól viselkedik és végrehajt néhány fontos vállalást, akkor ő is együtt játszhat Tusk bácsival és a többiekkel. Nem hallottunk sajnos arról, hogy bármilyen különutas, magyar érdekeket szem előtt tartó politikai vonal erősödne. Miért kellene szégyellni, hogy szuverenisták vagyunk egy olyan világban, ahol a közösbe adni azt jelenti, hogy a sajátjaid elől veszed el a falatot. Ha az új magyar kormány valóban azt mondja, hogy folytatja, ami jó, akkor ezen a hozzáálláson mindenképpen el kellene gondolkodni.

Így azonban sajnos azt látjuk, hogy az "európai fősodor" sokkal fontosabb, mint a saját álláspont, az atlantista megfelelési kényszer meghunyászkodást hoz, a lengyel-magyar barátság pedig gyönyörűen hangzik ugyan, de valójában ezzel cseppet sem állt helyre. Lehet itt nagy meghívásokkal operálni, szervező szerepben tetszelegni, de a nyilvános vállveregetések nem jelentik azt, hogy partneri lesz a viszony. Azt pedig már csak félve teszem hozzá, hogy Donald Tusk nyíltan kimondta, hogy esély van sajnos a háborús eszkalációra. Eddig ez közröhej tárgya volt a tiszások számára, most azonban nem láttam nevetni a mondat elhangzását követően Magyar Pétert. A veszély igenis valós, kár, hogy a kampányban a Fidesz sem használta a megfelelő tónust, így a magyar emberek többsége nem érezte azt a veszélyt, amely nem csak itt ólálkodik, hanem lecsapni készül. Reméljük a legjobbakat, úgy, ahogy a valódi lengyel-magyar barátságban is, mert a nemzeteink nem felejtették el most sem, hogy milyen kötelék van köztük.