Erdoğan új módon zsarolhatja az EU-t a migránsokkal
Bő egy hete jelentette be Recep Tayyip Erdoğan, hogy megadná a török állampolgárságot a Törökországban élő szír menekülteknek. Tegnap, a varsói NATO-csúcsról hazafelé tartva, a részletekről is beszélt az elnök, aki egymás után sorjázza a külpolitikai játszmáit az elmúlt hónapokban, és mindenkivel összerúgta a port – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az Európai Unióval ugyan megakadtak a vízummentességről szóló tárgyalások, ám a törökök mindvégig éreztették a zsarolási potenciáljukat, míg ezzel párhuzamosan, az összes többi fajsúlyos hatalommal szemben teljesen elszigetelődtek. A máskor igencsak harcias Erdoğan végül több fronton feltűnően meghátrált a közelmúltban, és könnyen lehet, hogy megint a leggyengébb ellenállásnak ígérkező Európai Uniót akarja csőbe húzni – természetesen újra a migránsokkal.
Nincs okunk tétovázni. 79 millióan élünk 780 ezer négyzetkilométeren, a fele ekkora Németországban 85 millióan laknak. (…) könnyen megbirkózunk ezzel a problémával
– indokolta a sajtónak az elnök az állampolgárság megadását a kényszerűségből Törökországban élő 2,7 millió szírnek. A valós ok persze aligha az ország alacsonynak gondolt népsűrűsége. Sokkal inkább az, hogy az EU-s frontot leszámítva, az összes külpolitikai ügyben vereségeket szenvedett az utóbbi időszakban, és a hatalom megtartásáért meg kellett hunyászkodnia kicsit. Most pedig megint a közismerten önbénító és körülményes Uniónak szerezhet újabb kellemetlen pillanatokat.
Nyakig benne a közel-keleti káoszban
Törökország a Közel-Kelet egyik legstabilabb állama, de nem tudja magát kivonni a térségre jellemző, követhetetlenül szövevényes viszonyok alól. NATO-tagként a nyugati katonai blokkhoz tartozik, és az Egyesült Államok, továbbá az arabok által mindenkinél jobban gyűlölt Nagy-Britannia és Franciaország szövetségese, de regionális hatalomként aktívan képviseli a saját érdekeit is, ráadásul nyakig benne van a négy országban élő, nagyjából 30 milliós kurd népesség, illetve a kurd államiság körül fonódó nemzetközi érdekellentétekben.
A kurdok legnagyobb része, mintegy 15-20 millió ember Törökország délkeleti részén él, és önálló államiságot szeretne. A törökországi, iraki, szíriai és iráni kurdok alkotta állam időről időre felmerül, de ők maguk sem egységesek. Országonként külön vezetés alatt állnak, és a vallásos, illetve a törökországi szélsőbaloldali kurdok (Kurd Munkáspárt – PKK) között is törésvonal húzódik. Az iraki és szíriai kurdok amerikai légi- és kommandós támogatással élethalálharcukat vívják az Iszlám Állam ellen, és egyre valósabb lehetőségnek látszik esetükben a de facto önállóság. A törökök viszont úgy félnek a bárhol szárba szökkenő kurd egységmozgalomtól, mint a tűztől, hiszen ez az országuk jelentős területeinek elvesztésével fenyeget. Törökország ezért nemcsak az Iszlám Állammal és a szír kormányerőkkel van fasírtban, hanem a fő katonai szövetségesének számító USA által támogatott kurdokkal is. Eközben pedig Kurdisztán török fennhatóság alatt álló részén, Diyarbakır környékén is súlyos a helyzet, gyakorlatilag polgárháború zajlik.
Mindenkivel elrontott viszony
Nem egyszerű NATO-tagként hadat viselni a szövetség legfőbb ereje által támogatott kurdokkal, és ezt meg is sínylette a török-amerikai viszony. A kurd államiság legnagyobb környékbeli támogatója Izrael, amelynek a palesztinokkal kapcsolatos politikájával szemben egyre bírálóbb hangnemet ütött meg Erdoğan, pedig a miniszterelnöksége kezdetén még kiválóak voltak a kölcsönös kapcsolatok. Ezek a gázai konfliktus mentén romlottak el, s végül a gázai segélykonvoj-incidens miatt szakadtak meg.
Oroszországgal a szíriai konfliktusban áll különböző oldalon Törökország, és ezt a feszültséget élezte ki a végletekig az orosz vadászgép tavaly őszi lelövése. Irán, az oroszokhoz hasonlóan, a szír kormányerőket támogatja, ráadásul síita országként sincs egy platformon a szunnita Törökországgal. A térség harmadik középhatalmával, Szaúd-Arábiával közös fellépést terveztek a törökök Szíriában, de az oszmán idők, illetve az első világháború emléke mindkét félnél eléggé terheli a török-arab kapcsolatokat ahhoz, hogy ez is meghiúsult. Azon felül, hogy a Közel-Keleten mindenkivel összezördült, az USA és Oroszország mellett a harmadik világhatalmat is sikerült felbőszítenie Erdoğannak. Amennyire ellenzi ugyanis Törökország a kurd elszakadási törekvéseket, annyira támogatja ugyanezt a Kínában óriási területen élő, és a törökökkel közeli nyelvrokonságban álló, szintén szunnita ujgurok esetében. Az ő szeparatista törekvéseinek támogatását viszont az ázsiai óriás vette zokon Erdoğantól. A kudarcokat fokozva, még a törökök által támogatott tripoli iszlamista kormány is lemondott április 5-én, és átadta a helyét a líbiai egységkormánynak.
Erdoğan egyre erőteljesebb hatalomépítése és az iszlamizmus felé fordulása 2013-ban kezdődött. Ekkor látszott először, hogy a szíriai ellenzék nem lesz képes győzni a polgárháborúban, ráadásul első ízben tartottak tüntetéseket Törökországban Erdoğan ellen, amelyek jelentőségét a nyugati sajtó még fel is nagyította. A török elnök emiatt fokozatosan bizalmatlanná vált a Nyugattal szemben. Paranoiáját fokozta, hogy miközben Törökországban is tüntetések voltak, legfőbb közel-keleti szövetségesét, Muhammad Morszi egyiptomi elnököt az ottani tüntetők mellé álló hadsereg puccsolta meg, és azóta diplomáciai kapcsolat sincs a két ország között – mondja Krajcsír Lukács külpolitikai szakértő. Erdoğan mindezek miatt sietősebbre vette hatalma kiterjesztését, és emiatt futott bele számos elkapkodott döntésbe, amelyek miatt külpolitikailag teljesen elszigetelte magát.
Az Európai Unióval szemben nagyon erélyesen lépett fel, rengeteg pénzt kizsarolt tőle a migránsválság ürügyén, de végül olyan mértékben hagyta figyelmen kívül a saját kötelezettségeit, hogy zátonyra futott az egyezség. Alighanem ennek volt a következménye, hogy a német parlament június 2-án népirtásnak ismerte el az örmények elleni 1915-ös török-kurd tömeggyilkosságokat – ez is elég kellemetlenül érintette Törökországot.
Erdoğan engedményekre kényszerült
A török elnök – akinek nagy vágya, hogy 2021-ben, a köztársaság megalakulásának századik évfordulóján ő legyen az elnök – lehetetlen helyzetbe hozta magát, a külpolitikai elszigeteltség országon belül is gondokat okozott. Hanyatlik a turizmus, üresek a szállodák, mert az orosz turisták korábbi tömegei elpárologtak, a kölcsönös orosz-török embargóval is utóbbiak jártak sokkal rosszabbul. A belső gondok elsimítására persze mindig adott a kurdokkal szembeni indulatok feltüzelése, ami legutóbb abban nyilvánult meg, hogy Erdoğan keresztülverte a parlamenti képviselők mentelmi jogának megszüntetését, majd kurd és kurdpárti képviselők tucatjai ellen indultak eljárások különböző büntetőügyekben. Ezzel azonban egy oldalra sodorta a kurdokat a török ellenzékkel, akik össze is fogtak ellene.
Ilyen előzmények után kénytelen volt meghátrálni a török elnök. A hadseregnek már korábban engedményt tett a szimbolikus vallási és más kérdésekben, június 27-én pedig rászánta magát a nagy lépésre: bocsánatot kért Putyintól, és részvétét fejezte ki a Szu-24-es pilótájának halála miatt. Erdoğan Törökország barátjának és stratégiai partnerének nevezte Oroszországot, amellyel kapcsolatait sosem akarta tönkretenni a török vezetés. Sűrű nap volt június 27., hiszen a törökök ugyanazon a napon megbékélő egyezményt kötöttek Izraellel is, és fátylat borítottak a gázai segélykonvoj ügyére.
Újabb „offenzíva” jöhet
Eddigi önmagát meghazudtolni viszont aligha fogja Erdoğan. Miután a hadsereg, Oroszország és Izrael felől biztonságban érezheti a hátát, újra nekimehet a gyenge és tehetetlen vezetésű Európai Uniónak, valamint az ugyancsak gyenge belföldi ellenzékének. Ebbe a sorba illeszkedhet, hogy nemrég a miniszterelnök Ahmet Davutoğluval együtt menesztette az EU-s ügyekért felelős miniszterét is, most pedig megadja az állampolgárságot 2,7 millió, évek óta Törökországban élő szír menekültnek. A török ellenzék szerint csak szavazatokat akar szerezni ezáltal, és a szírekkel felbillenti az érzékeny délkelet-törökországi demográfiai egyensúlyt, míg ő azt mondja, hogy az állampolgárságot kapó szírek egy része alighanem Törökországban marad majd, míg mások visszatérnek szülőföldjükre. A török ellenzék kifogásait támasztja alá, hogy ez az óriási menekülttömeg a török-szír határvidéken, kurd többségű területen van, így valóban jelentős hatással lehetne a választásokra is. „Ez egy újabb jele lehet annak, hogy Erdoğan igyekszik távolodni a Nyugattól, és megmutatni Brüsszelnek/Washingtonnak, hogy ő az izraeli-török majd az orosz-török kibékülés után saját »új külpolitikát« akar folytatni” – véli a külpolitikai szakértő.
Egy török ma elmehet Németországba, és német állampolgárrá válhat; elmehet az Egyesült Államokba, és amerikai állampolgárrá válhat. Miért ne lehetne ugyanez lehetséges a mi országunkban élőknek? – tette fel a költői kérdést Erdoğan hétfőn.
Ezzel egyúttal megüzente, hogy a szír menekültek tömegei is elmehetnek majd Németországba és az USA-ba, ha török állampolgárrá válnak. A török nép körében óriási a szír menekültek elutasítottsága, az ottani velük kapcsolatos vélekedés még durvább is a migránsokkal kapcsolatos európai lakossági vélekedésnél. A szélsőjobb a szélsőballal, a köztársaságpártiakkal, sőt a kurdokkal is összefogott, hogy nekimenjenek a döntés miatt Erdoğannak. Talán az elnök sem számol azzal, hogy a török állampolgárságot kapó szírek ott is maradnak, sokkal inkább azt várja, hogy a török útlevéllel sokkal könnyebben távoznak majd nyugatra, mint szír papírokkal. Erdoğan pontosan tudja, hogy Merkelen és Junckeren bármit keresztül tud vinni, így alighanem arra kellenek neki a szírek, hogy majd velük zsarolja az EU-t: „ha nem táncolsz úgy, ahogy én fütyülök, akkor a vízummegállapodás értelmében elárasztalak menekültekkel”.
nyitókép: twitter.com
