30 éve szabadon? – Ceaușescutól a maffiaállam kiépülése felé

Ceaușescu túltolta

Az 1989. júniusi Nagy Imre-újratemetés nem várt, heves reakciókat váltott ki a román politikai vezetésből. Az ország rettegett, teljhatalmú diktátora, Nicolae Ceaușescu horthysta, nacionalista visszarendeződésnek minősítette a magyar rendszerváltás egyik legfontosabb eseményét. A conducator még háborúval is fenyegetőzött arra az esetre, ha Magyarországon elbukna a szocializmus ügye. Mindamellett, hogy Ceaușescu gyűlölte a magyarokat, a Nagy Imre-újratemetés elítélésével és az éledő magyarországi nacionalizmussal való riogatással próbált az utolsó szalmaszálba kapaszkodni.

A román nép 1989 nyarára eljutott lelki, idegi erőtartalékai végére. A városok lakói éheztek, mivel a boltok polcai üresen ásítottak. Ha valaki Bukarestben hajnali 3 körül elindult tej- és kenyérbeszerző körútra, akkor talán volt olyan szerencséje, hogy jegyre sikerült élelemhez jutnia. Románia ebben az időben olyan elszigeteltségben élt, hogy az országban uralkodó nyomorról, a sötét középkort idéző állapotokról ekkoriban még csak nagyon kevés információja volt a nyugatnak. Ebben az elszigeteltségben, éhezésben, a titkosszolgálat sűrű zaklatásainak kitéve tengették együtt hétköznapjaikat románok, magyarok, szászok. A hírzárlat és a tv-ből áradó állami propaganda ellenére ekkoriban már elég sokan tudtak a Ceaușescu-házaspárt körbevevő luxusról és a svájci banktrezorban tartott aranyrudakról. ’89 nyarán egyre több helyen ütötte fel a fejét a társadalmi elégedetlenség: a szocialista társadalom tartóoszlopainak számító munkások, bányászok tüntettek, sztrájkoltak. Ebben a helyzetben húzta elő a diktátor amolyan elterelés gyanánt az éledő magyar nacionalizmussal és végső soron az Erdély visszacsatolásával való riogatást. Az elkeseredett, teljesen sarokba szorított, kiszolgáltatott román társadalomra azonban ekkor ez már nem hatott. Ez volt az, amit Ceaușescu rosszul mért föl 1989 novemberében, amikor kiállt a bukaresti pártszékház ablakába, hogy szóljon a néphez. Azt hitte, hogy személye és a szokásos etnikumközi gyűlöletkeltés garancia arra, hogy rezsimje túléli a lázadást.

A forradalom régi-új arcai

Amikor a tüntető tömeg belefojtotta a szót a pártszékház ablakában pózoló gyűlölt népnyúzóba, majd a helikopteren menekülő vezért lekapcsolták és viszonylag gyorsan ki is végezték, románok és magyarok egyaránt örömmámorban úsztak. Akkor mindenki őszintén hitte, hogy teljesen új időszámítás kezdődik az ország életében. Bár Bukarestben még heves összecsapások zajlottak a Securitate Ceaușescuhoz sírig hű egységei és a forradalom oldalára átállt hadsereg között, az állami televízió 4-es stúdiójában új arcok jelentek meg. A diktátor ellenfelének számító Ion Iliescu és a nők által bálványozott, jóképű Petre Roman a kivérzett román nép számára akkor a demokrácia ígéretét, a friss nyugati szeleket jelentették. Petre Roman Párizsban szerezte diplomáját, Iliescu pedig a Román Kommunista Párt szinte egyetlen olyan politikusa volt, aki annak ellenére életben maradt, hogy valamikor a ’70-es évek elején kritikával merte illetni Ceaușescut. E két személy a változás letéteményesei voltak az ország lakói számára. Honnan tudhatta volna akkor a zsil-völgyi bányász vagy a bukaresti tanár, hogy mindketten a szovjet titkosszolgálat jóvoltából léptek színre épp a megfelelő pillanatban a romániai forradalom idején. Iliescut és Romant is Moszkvában képezték ki hírszerzőnek, igaz, más-más úton kerültek oda.

Iliescu a Műszaki Egyetemet végezte el a Szovjetunióban és akkor szervezték be, míg Petre Roman apai szálon kötődött Moszkvához. Apja, Valter Roman ugyanis a spanyol polgárháborút megjárt veterán, egyben a moszkvai Komintern egyik aktivistája volt. A Roman család Szovjetunióhoz való hűségét bizonyítja, hogy Valter Roman volt az egyik elhárító tiszt, akit az 1956-os forradalom leverését követően a romániai Snagovba deportált Nagy Imre őrzésére kirendeltek.

Ellenőrzött forradalom

Gorbacsovék Románia esetében komoly esélyt láttak arra, hogy megőrizhetik befolyásukat az ország felett. Románia ugyanis a többi szocialista államhoz képest is olyan elszigeteltségben volt, hogy a társadalom döntő többségének semmilyen fogalma nem volt arról, hogy milyen a demokrácia. Még a szovjetunióbeli életszínvonal is jóval magasabb volt, mint a romániai. Moszkva indítékai között az is komoly súllyal szerepelt, hogy tartottak attól: amennyiben a forradalmat nem sikerül ellenőrzés alatt tartaniuk, akkor az elsöpri a teljes kommunista elitet. A többi volt szocialista államban nem kellett ettől tartaniuk, hiszen ott békés, tárgyalásos úton zajlottak le az átmenetek. Másrészt attól is féltek, hogy ha a forradalom nem a Moszkva által kijelölt erőket juttatja hatalomra, akkor gyökeres változás kezdődik Romániában, ami példaként szolgálhatott volna a szovjet tagköztársaságok számára, hogy ők is fellázadjanak a központi hatalommal szemben. Moszkva számára azért is volt égetően sürgős Ceaușescu mielőbbi eltávolítása, mert így a népharagot le lehetett csillapítani és a számukra megfelelő mederbe lehetett terelni az eseményeket.

1989 végétől a rendszerváltás utáni Romániában csak annyi változott, hogy megdőlt Ceaușescu rémuralma, ám a hatalmat a Román Kommunista Párt diktatúrában szocializálódott, másodvonalbeli politikusai vették át.

Lépéskényszerben a posztkommunista hatalom

Ion Iliescu és a kormány tagjai a múlt örökségeként jól értettek a tömegek manipulálásához, a propaganda terjesztéséhez és a titkosszolgálati módszerek alkalmazásához, ám a kormányzáshoz és főként a demokrácia kiépítéséhez semennyire sem. Már az első perctől kezdve nem is vették komolyan, hogy ezzel bíbelődjenek; tulajdonképpen egy diktátor nélküli, felülről irányított demokrácia megteremtésében gondolkoztak. Ennek eredményeként már 1990 első hónapjaiban komoly ellátási problémák voltak Románia-szerte. A posztkommunista kormányzat ugyanis a régi reflexek szerint próbálta működtetni a gazdaságot; semmi nem mutatott arra, hogy próbálnák átállítani Romániát a piacgazdaságra. A társadalmi elégedetlenség nőttön nőtt, sztrájkok, tüntetések követték egymást. A forradalom után újjáalakult, még a diktatúra előtt működő történelmi pártok egytől egyig az Iliescu-Roman vezette hatalom lemondását követelték. Iliescuék harapófogóba kerültek: az egyik oldalon ott volt a növekvő társadalmi elégedetlenség az ígért reformok elmaradása miatt, a másik oldalon pedig a fejüket követelő pártok álltak. E kettő együttes hatása a kormány közeli bukását vetítette előre.

Megint a magyarok...

1990. január végéig úgy tűnt, hogy a békés együttélés románok és magyarok számára nem illúzió csupán. Ekkor azonban az államfő olyan bejelentést tett, ami csakhamar eloszlatta a reményeket és az illúziót. Iliescu a televízióban, az esti főműsoridőben drámai hangvételű bejelentést tett: Erdély több városában magyar szeparatista törekvések tapasztalhatók, melynek célja Erdély elszakítása Romániától. Érdekesség, bár nem meglepő, hogy a Moszkvában dezinformáció-szakértőnek is kiképzett Iliescu csakúgy, mint a forradalom napjaiban, ekkor is a tv-t használta a társadalom manipulálására. (Egyébként azért is nevezik a mai napig tv-s forradalomnak is a ’89-es romániai eseményeket, mert Iliescu és csapata végig a televízió 4-es stúdiójából irányították az eseményeket.) Már akkor is elhangzott az, amit a mai napig előszeretettel szajkóz az aktuális bukaresti kabinet, miszerint a magyar kormányzat is uszítja a románok ellen az erdélyi magyarokat. Tény és való, hogy a forradalom után feszült helyzet alakult ki az országban. Az egykori, szélsőségesen nacionalista román Vasgárda tagjai, illetve a Securitate állásukat vesztett tisztjei légüres térbe kerültek.

Ők voltak a Ceaușescu által felépített nacionálkommunista diktatúra kiszolgálói, működtetői, azonban a forradalmat követően ezek a rétegek elvesztették mind anyagi, mind pozícióbeli biztonságukat. Erdélyben ez különösen is nagy feszültséget okozott, mivel a magyarok a ’89 decemberében a románokkal közösen kivívott szabadságtól a kisebbségi és kulturális jogaik visszaállítását várták. Követeléseiknek sok helyütt hangot is adtak, ami félelemmel és haraggal töltötte el a diktatúra talajt vesztett haszonélvezőit. 1990 elején a régi kommunista káderek vezetésével érdekvédő egyesületek alakultak Erdély-szerte: a legszélsőségesebb hangadók egyenesen az erdélyi magyarok Romániából való kisöprését követelték. Ebben az etnikumközi feszültségben úgy hatottak Ion Iliescu mondatai, mintha egy puskaporos hordóba gyufát dobtak volna.

A cinikus hatalom

Az egykori fedett moszkvai ügynök számítása ezzel bevált, hiszen a kormány elégtelen teljesítményéről sikerült elterelni a figyelmet és úgy beállítani a magyarokat, mint akik már a kezdet kezdetén a fiatal és törékeny román demokrácia életére törnek. Ráadásul sikerült leszerelni a tömegeket a kormányzat ellen hergelő történelmi pártokat, a Nemzeti Parasztpártot, a Liberális Pártot és a szélsőségesen magyarellenes Corneliu Vadim Tudor vezette Nagy-Románia Pártot is. Újra megvolt ugyanis a közös ellenség, aki ellen a románoknak pártszínektől függetlenül össze kell fogniuk: a magyarok. Iliescu tehát a diktátort elsöprő forradalom után pár hónappal ugyanahhoz az eszközhöz nyúlt, amihez korábban Ceaușescu. Az államfőnek ezzel a húzással nemcsak, hogy sikerült leszerelnie a zúgolódó közvéleményt, de megszerezte a társadalom és a pártok nagyrészének támogatását ahhoz, hogy megfékezze a magyarokat. A hatalomnak erre azért is volt szüksége, mert a román közvélemény kisebbségben lévő, valóban demokratikus átalakulást követelő része közzétette a Temesvári Nyilatkozatot, amely sürgette egy lusztrációs törvény elfogadását. A dokumentum 8. pontja azt követelte, hogy azok a személyek, akik az előző kommunista rendszerben bármilyen párt- vagy hivatali pozíciót viseltek, ne vállalhassanak a jövőben semmilyen politikai vagy kormányzati szerepet. Ennek a nyilatkozatnak a törvénybe iktatása 4 millió embert érintett volna Romániában, köztük az Iliescu vezette kormányt is. Sokan, a forradalomban kulcsszerepet játszó román és magyar értelmiségiek, köztük Tőkés László, Király Károly, Smaranda Enache vagy Daniel Vighi fel is keresték ezekben a hetekben Iliescut, és arra kérték, hogy legyen a románok és magyarok közötti megbékélésre felhívó kisebbség szószólója. Döbbenetes azonban, hogy a rendszerváltás utáni Románia első államfője ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy túl feszült már a helyzet románok és magyarok között Erdélyben, és ő nem tud ez ellen mit tenni.

A maffiaállam kiépítése felé

Volt egy másik oka is annak, hogy Iliescu nem akarta lecsendesíteni a kedélyeket Erdélyben. Az etnikumközi feszültséggel és egy esetleges etnikai konfliktus kirobbanásával végképp el lehetett terelni a figyelmet a kormány alkalmatlanságáról, illetve igazolni lehetett, hogy szükség van egy erős, tapasztalt titkosszolgálatra az ilyen események kezelésére és elhárításához. Petre Romanra és Ion Iliescura ugyanis hatalmas nemzetközi nyomás nehezedett, hogy haladéktalanul oszlassa fel Ceaușescu hírhedt terrorszervezetét, a Securitatét. Ezt Iliescu szóban meg is tette a forradalom után, ám az 1990 márciusában – részben titkosszolgálati módszerekkel – kirobbantott marosvárhelyi eseményekkel igazolni lehetett, hogy szükség van egy erős titkosszolgálatra az ilyen konfliktusok megelőzésére. A marosvásárhelyi események után a volt Securitate állományát egy az egyben integrálták az SRI (Serviciul Român de Informații) néven létrehozott régi-új román titkosszolgálatba. A tettlegességig fajuló etnikai feszültségkeltéssel, a hadsereg beavatkozásával, a magyarok elleni kemény fellépéssel – ami lényegében elindítója volt egy újabb magyar kivándorlási hullámnak – Iliescuéknak azt is sikerült igazolniuk a román társadalom előtt, hogy a kormány képes keményen fellépni, ha a magyarok netán fellázadnának Erdélyben. Így az 1990. májusi választásokon a románok nem az Iliescu-rezsim valós gazdasági-politikai teljesítményét értékelték, hanem a magyarok elleni kemény fellépést. Ennek köszönhetően a posztkommunisták meg is nyerték az első szabad választásokat Romániában. Lényegében a romániai rendszerváltás óta az aktuális bukaresti kormányok előszeretettel alkalmazzák azt a Ceaușescu-rendszerből öröklött stratégiát, hogy a belpolitikai elégedetlenségről, problémákról a magyar kisebbség elleni hangulatkeltéssel próbálják elterelni a figyelmet.

Vezető kép: Román felkelő a forradalom idején.