Hollywoodban miért ennyire hülye mindenki?
Csak a Jóisten a megmondhatója, hogy saját lelkiismerete vagy jól felkészült píárosai sugalmazására szakította meg olaszországi nyaralását Richard Gere, de az előadás jól sikerült, sokan látták. A foglalkozása szerint sztár és ezáltal mindenhez is értő Gere azért hozott ekkora áldozatot, hogy felkereshesse a nemzetközi vizeken rostokoló Open Arms nevű menekültszállító hajót, és onnan bölcs tanácsokkal láthassa el az európaiakat bevándorlásügyben.
A legénység nomen est omen – na, meg a filmszínész reklámértékének megfelelően – tárt karokkal várta Gere-t, aki, mint a híradásokból kiderült, gyümölcskosarakkal ajándékozta meg a hajón tartózkodó 121 migránst, miután lassan két hete nem fogadja őket egyetlen európai kikötő sem.
A hajó egyébként nem sokkal Gere látogatása után még 39 embert mentett ki a Földközi-tengerből. Őket, mivel az ellenőrzésük alá tartozó zónában sikerült megmenteni, Málta készséggel befogadta volna, de az Open Arms aktivistái jelezték: vagy az egész, immár 160 fősre duzzadt brigádot viszik, vagy senkit. Erre persze Valletta már nem volt hajlandó, arról pedig nem tudni, hogy mit szólt mindehhez a máltai felségvizeken kimentett 39 szerencsétlen, akiket az elhelyezésük helyett inkább emberi jogi csatározásra használnak fel.
Egy külön írás témája lehetne, hogy a spanyol felségjelzés alatt hajózó tengerészek miért Olaszországban vagy Máltán akarják partra tenni ezeket az embereket, ahogy az is sokatmondó, hogy egyetlen híradásból sem maradhatott ki, hogy legalább harminc „kiskorú” is van a hajón rekedt szerencsétlenek között. Arról persze nincs pontos adat, hogy közülük valójában mennyi a gyermek és mennyi a 15-18 év közötti, kvázi felnőtt ember, különös tekintettel a 2002. január 1-jén születettekre. Csak a politikai tőke számít.
A legfontosabb ezeknek az embereknek, hogy végre partot érjenek valahol (…), és új életet kezdhessenek. Kérem, segítsenek rajtunk, segítsenek ezeknek az embereknek, segítsenek a testvéreiken
– nyilatkozta az európaiak genealógiáját úgy látszik, hírből sem ismerő filmszínész a nagy találkozás után. Természetesen nem maradhatott el a szokásos politikai aktivizmus sem: Gere felszólította az olasz kormányt, hogy hagyják abba a menekültek démonizálását. Az viszont sajnos nem derült ki, hogy Gere milyen alapon, kinek a felhatalmazására szólít fel a hatályos tengerjogi törvények figyelmen kívül hagyására.
Hollywood politikát csinál
Matteo Salvini egy riportertől értesült Gere hőstettéről, amire az olasz belügyminiszter a tőle megszokott humorral reagált. Megköszönte a színész aggodalmait, majd jelezte: nagyon örülne neki, ha Gere jó példával járna elöl, és befogadná ezeket az embereket a villájába. A cikk elkészültéig sajnos egyetlen Kaliforniába repített bevándorlóról sem értesültünk.
Az aktuális kutyakomédiában persze nincs semmi meglepő; nem ez az első eset, hogy valamelyik, a hétköznapi világtól teljesen elszakadt sztár és/vagy celeb véleményvezérnek, politikai aktivistának vagy egyenesen társadalommérnöknek képzeli magát. Nem volt ez másképp korábban sem, de igazán a legutóbbi elnökválasztási kampányban lehetett észrevenni, mekkora a popkulturális ellenszél a mainstream rossz oldalán. Az amerikai showbiznisz legnagyobb sztárjai támogatták Hillary Clintont, míg Trumpnak csak a C-listától lefelé jutott néhány, a ’80-as években közepesen híres figura. Nem múlhatott el úgy komolyabb díjátadó, hogy valamelyik győztes ne szólt volna be Trumpnak, úgyhogy nem is csoda, hogy a társadalom többsége meg volt róla győződve: Hollywoodnak túl nagy szerep jut az Államok politikai életében.
Akik azt hiszik, az a küldetésük, hogy nekik bármit lehet
Majd jött a választás éjszakája. A szétbotoxozott arcokra ráfagyott a mosoly: lehet, hogy az Álomgyár mégsem olyan hatalmas, mint amilyennek hiszi magát? Újfent kiderült: Amerika partmenti elitje egyszerűen nem érti a valódi Amerikát – ahogy az egész világot sem. Az önjelölt véleményvezérek csak néztek ki a fejükből, és nemhogy nem értették, de elhinni sem akarták, mi történt valójában. Azóta szellemes elemzések tucatjai születtek a témában. Minek köszönhető, hogy a felső tízezer ennyire nincsen képben? Mi az oka, hogy egy Európában nyaralgató filmszínész feltétlenül szükségét érzi állást foglalni olyan kérdésekben, melyekről fogalma sincs? A legkifejezőbben talán Maureen Callahan, a New York Post (egyébként ez Trump kedvenc napilapja, nem véletlenül) publicistája foglalta össze a probléma lényegét, nem sokkal az elnökválasztás után:
Azok, akiknek birtokában van a pénz, a csillogás, a hírnév és a státusz, nem kell, hogy aggodalmaskodjanak, és nem is tudják, hogy kell. Ők csak még inkább megosztják az országot, és elidegenítik azokat, akik jogosan érzik magukat lenézettnek és elhallgattatottnak.
Pontosan a hétköznapi élet problémáitól való elszakadás, a „bármit, bárhol, bármikor lehet” érzése az, amit ezek az emberek nem tudnak a helyén kezelni, és jobb dolguk nem lévén, nekiállnak aktivistáskodni. Egy percig se gondoljuk ugyanis, hogy Richard Gere, vagy bármelyik másik, hozzá hasonlóan a bevándorlók mielőbbi befogadását szorgalmazó híresség megfontolt rosszakaratból akarná elárasztani Európát idegenek tíz- meg százezreivel. A reklámérték persze jól jön nekik, de fogalmuk sincs arról, amiről beszélnek, még kevésbé a lehetséges következményekről. A nagy részük – mondjuk ki – egész egyszerűen hülye hozzá. Steve Bannon óta azt is tudjuk, annyira hülyék, mint egy darab szobabútor. Mint a történelem folyamán már oly’ sokan, ezek a figurák is abba a hibába esnek, hogy úgy akarják megváltani a világot, hogy a világ egész egyszerűen nem kér belőle.
POMICHAL KRISZTIÁN
