Hegyi-Karabah – A kaukázusi csomót csak karddal lehet kibogozni?
Már sem a közvélemény, sem a nagypolitika irányítói nem lepődtek meg azon, hogy rögtön a megkötése után az örmények és az azeriek azonnal megszegték a humanitárius tűzszünetet, szerdán már majdnem az egész frontvonalon újra ropogtak a fegyverek. A vezető nagyhatalmak pedig ismét a lényegében béna kacsának bizonyult EBESZ minszki csoportjában bíznak, amely eddig csak a fegyvernyugvást tudta elérni az előző két háborúban, de végső megoldásig nem jutott harminc év alatt. A mostani háborúban az újdonság az, hogy Azerbajdzsán napjainkra rendkívül ütőképes hadsereget hozott létre, Törökország, természetes szövetségese pedig megerősödve követel nagyobb szerepet Hegyi-Karabah ügyében. Ezt jelzi a tegnapi Erdogan–Putyin-telefonbeszélgetés is, amelyet a török elnök kezdeményezett, és amelynek a területet a békéért-gondolat lehetett a fő vonala.
Erdélyi E. Péter írása
A fentieket sejtetik Nikol Pasinján örmény miniszterelnök népéhez intézett szavai is, amikor ezt az elvet emlegetve egy új Hitler megjelenésének veszélyéről beszélt, utalva az 1938-as müncheni egyezményre. Kijelentése hátterében az áll, hogy Azerbajdzsán tartja az elfoglalt területeket, az örmény-karabahi haderő pedig részleges visszavonulásra kényszerült – ezt szintén Pasinján jelentette be. Sikerült két menekültet megszólaltatnunk: az egyikük örmény – emiatt volt kénytelen örökre elhagyni szülővárosát, Bakut és Hegyi-Karabahban keresni menedéket –, a másik pedig azeri nemzetiségű és éppen emiatt volt kénytelen elhagyni a szülőföldjét, Hegyi-Karabahot. Mindketten a saját élményeiket, gondolataikat és a jövőt illető elképzeléseiket foglalták össze. Szaro Szarján ötvennyolc éves, békeidőben múzeumigazgató volt, két gyermek édesapja és Susa városában él.
Bakuban születtem és nőttem fel, de az 1988-91 közötti etnikai tisztogatások alatt, amikor az azeriek állati rémtetteket követtek el az örmények ellen, én Hegyi-Karabahba menekültem, ahol először partizán felderítőként harcoltam, majd nyugdíjazásomig a reguláris hadsereg katonájaként küzdöttem az Arcah, vagyis Hegyi-Karabah Köztársaság önállóságáért. Most, mint az Arcahi Azerbajdzsáni Menekültek Szövetségének az elnöke menekültjeinkről, továbbá az óvóhelyek biztonságáról gondoskodom. A sok munkánknak köszönhetően sikerült elkerülnünk a humanitárius katasztrófát, a fiam pedig önkéntesként a frontvonalon harcol
– mondta el elöljáróban a jelenleg társadalmi önkéntesként dolgozó férfi.
Szaro Szarjántól megtudtuk azt is, hogy az állam minden menekültet ingyen lát el élelemmel és gyógyszerekkel, illetve egyéb szükséges holmikkal.
Minden civilt igyekszünk biztonságba helyezni és keményen harcolunk, de ha az ellenség mégis elfoglalja Arcahot, ismét partizánként fogok küzdeni tovább, hasonlóképpen az afganisztáni hazafiakhoz
– tette hozzá a veterán tiszt. Szarján őszintén mesélt meglepő dolgokról, ilyen például az azeriekről alkotott véleménye:
Sok embert ismerek, akik annak idején átélték a háború minden borzalmát és most ők képviselik Arcah értelmiségét. Mi mindannyian azt gondoljuk, hogy az azeri csodálatos nemzet, könnyű velük szót érteni, kereskedni, sőt, azt is ki merem mondani, hogy a legjobb szomszédaink, de nem tudunk velük egy országban élni. Jöhetnek hozzánk, lakhatnak a szállodáinkban, meghívjuk őket az otthonainkba, nyithatnak határbazárt, de a földjeinkre tömegesen nem települhetnek be. Ennek az az oka, hogy mi megtapasztaltuk, mit jelent az azerbajdzsáni autonómia. Jó példa erre az Azerbajdzsánhoz tartozó Nahicseván Autonóm Köztársaság. Azt hiszem, érthető, milyen lehet örményként élni a második Törökországban
– mondta keserűen Szarján.
A Nahicseván Autonóm Köztársaság 1922 óta Azerbajdzsán része, mint exklávé. Lakossága ma leginkább azeri, az örmények nagy része az első hegyi-karabahi háború alatt kivándorolt.
Az örmény menekült férfi szerint sok olyan várost veszítettek el, amelyeket valaha ők alapítottak, építettek fel és ma már egy örmény lakosa sincs, szerinte ilyen Baku, vagy Szumgait is.
Mi nemcsak területeket cseréltünk, hanem ingatlanokat és egyéb javakat is. Az azeri menekültek Bakuban és más városokban az örmények elhagyott házaiba telepedhettek be. Sok évbe kerül még, hogy bennünket kárpótoljanak értük
– sorolta Szarján a sérelmeiket. Ami pedig Hegyi-Karabah jövőjét illeti, szintén határozott állásfoglalása van:
Az gondolom, hogy Arcah Örményország szerves része, középtávon azonban azt szeretném, ha a Hegyi-Karabah Köztársaság felépítené független államiságát. Azt se felejtsük el, hogy Karabah síkvidéke is egykor Örményországhoz tartozott
– zárta gondolatait – ami tulajdonképpen az örmény nemzeti álláspont – Szaro Szarján karabahi múzeumigazgató.
Ilgar Iszmajlov negyvennégy éves, karabahi születésű azeri. Hankendiből, a mai Sztyepanakertből menekült el szüleivel együtt 1988-ban. Kick-boksz világbajnok, jelenleg fitnesz-sportklubot üzemeltet, emellett sportújságíró.
Egy szép napon összeszedtük a legszükségesebb holminkat és kocsiba szálltunk, hogy a nagynénémékhez meneküljünk, akik a határ másik oldalán éltek. Ez 1988-ban történt. A meghatározó lökést az adta, hogy az egyik idős azeri szomszédasszonyunkat az örmények kihajították az ötödik emeleti ablakából. De jól tettük, hogy eljöttünk, mert később kiskamaszként nézhettem végig, hogy miként hordják be mecsetünkbe a karabahi azeriek holttesteit
– kezdte visszaemlékezéseit Ilgar. A korábbi sportember azt is elmondta, hogy a menekülésük előtt orosz iskolába járt, ahol nagyon sok örmény barátja volt. Együtt játszottak, sportoltak, tanultak, közöttük soha nem merült fel nemzetiségi probléma, de egyszer csak gyilkos törököknek, torknak kezdték el nevezni őt az örmény pajtásai, amit nem értett; a szülei magyarázták el neki az 1915-ös törökországi örmény népirtást és a kettő közötti valótlan összefüggést.
1915-ben az Oszmán Birodalomban népirtás kezdődött: állítólag másfél millió örményt gyilkoltak meg a törökök. Az azerieknek ehhez nem volt közük. Ez török rémtett volt, de az azeriek és a törökök egymást testvérnépnek tartják, és így persze az azeriek és a törökök egy népnek tűnnek – különösen propagandaszempontból – az örmények számára.
Mindenünket hátrahagytuk és nagyon nehéz életet kezdtünk. De most elmondhatom, hogy itt, Azerbajdzsánban békében élünk a többi nemzetiséggel. Csak Bakuban harmincezer örmény él, az egyik szomszédasszonyom is örmény gyökerekkel rendelkezik. Országunkban sok nemzetiség él, például az örmények mellett zsidók, lezgek, oroszok és mások is. Csak a fővárosban háromszázöt orosz iskola működik. Mi toleráns nép vagyunk!
– hangsúlyozta az edző. Annak dacára, hogy Ilgar már harminckét éve nem járt a szülőföldjén, reménykedik abban, hogy egyszer visszaköltözhet Hegyi-Karabahba, meglátogathatja ősei sírjait és imádkozhat a mecsetjében.
A gyermekként megélt szörnyű események a mai napig élő sebként égnek benne, és éppen azért lett sportoló, mert azt tapasztalta, hogy az olimpiai játékok alatt szüneteltek a harcok.
Én bízom a visszatérésben, hiszen ha nálunk nemzetiségétől függetlenül bárki békében élhet, miért ne élhetnénk mi is a szülővárosainkban? Nálunk soha nem vetődött fel nemzetiségi kérdés, vagy vallási megkülönböztetés. Ami pedig a háborút illeti, mi a saját területeinket akarjuk visszaszerezni és a nemzetközileg elfogadott határainkon belül harcolunk, vagyis mi nem tartunk igényt más országok földjeire
– tette hozzá Ilgar. Szerinte – és a többi azeri szerint – Hegyi-Karabah földjén legalább ezer éve élnek azeriek, és az ősei is ott pihennek a temetőben, a dédszüleit is beleértve. Ami pedig a szumgaiti erőszakhullámot illeti, azt egy tragikus provokációnak tekinti.
Kormányunk bebizonyította, az erőszeknak az volt a célja, hogy legyen hegyi-karabahi kérdés. Eduard Grigorjant, a provokátort el is fogták és eljárás indult ellene. Egyébként pedig szeretném feltenni azt a kérdést, hogy Örményországban miért nem él más nemzetiség? Azért, mert a legnacionalistább nép. Én ezt nem mint azeri, hanem mint ember állítom: ez a legegységesebb nemzetiségű ország, amely vissza akarja állítani az úgynevezett Nagy-Örményországot. Azt is hangoztatják, hogy minden örmény eredetű, ami a kultúrájukhoz tartozik, vagyis még a bort is ők fedezték fel. Azt gondolom, hogy ez a határtalan nacionalizmus náluk olyan betegség, amely miatt a jereváni örmények a karabahiakat is félvéreknek tekintik és én ezért sajnálom őket
– zárta szavait Ilgar Iszmajlov.
Az 1988-as szumgaiti pogromokban harminckét embert – huszonhat örményt és hat azerit – gyilkoltak le állati módon. A szovjet ügyészség nyomozati anyaga szerint örmény provokáció volt, amit egy bizonyos Eduard Grigorjan vezette csoport indított. A csoport tagjait letartóztatták és elítélték, Grigorjan azonban a zűrös átmeneti időkben szabadlábra került. Az örmény fél ezt tagadja, szerintük a szumgaiti mészárlás etnikai villongás volt, amelyet az azeriek indítottak az örmény kisebbség ellen.
Fotó: MTI/AP/Örmény védelmi minisztérium sajtóhivatala/PAN Photo/Sipan Gyulumyan
