„Nem élhetünk egy országban mi örmények és az azeriek”
Egyszülött fia a fronton elveszítette az egyik lábát, kiterjedt családja ismét földönfutóvá vált, és még midig bízik abban, hogy a nagy múltú nemzete talpra áll – ez hangzik el abban a hangüzenetben, amit egy obsitos örmény katonatiszt, Szaro Szarjan küldött Hegyi-Karabahból a PS-nek és a magyar olvasóknak. Eddig menekültekről gondoskodott, mára pedig maga is száműzötté vált. Úgy gondoljuk, hogy sorsa és érzései most jellemzőek számtalan örmény nemzettársára, ezért közöljük szavait.
Erdélyi E. Péter írása
Másodszor is menekültek lettünk, hiszen 1989-ben az azeriek által elkövetett rémtettek miatt a bakui lakásunkat kellett elhagynunk, most pedig a Susi (Susa) város romjain felépített házunkból üldöztek el bennünket. Mindenünk odaveszett, még a fényképalbumaink, meg az apám kéziratai is. Odalett a falusi nyaralónk szintén
– sorolja veszteségeit meglepően nyugodt hangon az egykori múzeumigazgató. Pedig sok minden indokolná, hogy az idegei felmondják a szolgálatot, hiszen nemcsak, mint egykori katonatiszt viseli nehezen – ahogyan ő fogalmaz – a katonai vereséget és otthona újbóli elvesztését, hanem a fronton önkéntesként harcoló fia is súlyosan megsebesült, amputálni kellett az egyik lábát.
Most itt vagyok a fiamnál egy jereváni kórházban, de visszautazom Hegyi-Karabahba, igaz, nem Susiba, mert ott az azeriek iszlám fundamentalista stílusban gúnyolódnának rajtam... Azt gondolom, hogy Arcah Örményország szerves része, középtávon azonban azt szeretném, ha a Hegyi-Karabah Köztársaság felépítené független államiságát
– fogalmaz Szaro Szarjan. Az egykori partizán, majd megalakulását követően az arcahi reguláris hadsereg katonája Hegyi-Karabah Köztársaság önállóságáért küzdött, végül nyugállományba vonult, polgári foglalkozást talált magának. A szeptember 27-én kirobbant újabb háborúban az Arcahi Azerbajdzsáni Menekültek Szövetsége elnökeként az örmény menekültekről, továbbá az óvóhelyek biztonságáról gondoskodott, végül ismét fegyvert fogott szűkebb hazája védelmében.
Az örmény hadsereg kiválóan helytállt, de a jóval fejlettebb haditechnikával rendelkező ellenséggel, illetve a mögötte álló támogatókkal szemben hosszútávon nem tudott volna győzni. Azerbajdzsánt ugyanis Törökország mellett Pakisztán, Szíria, Izrael, Ukrajna, sőt, Belorusszia is támogatta: ki katonai szaktanácsadókkal, ki zsoldosokkal, ki fegyverekkel
– értékeli a háború hátterét úgy Szaro Szarjan, ahogy azt most az örmények látják. Az újra mundért öltő nyugdíjas katonatiszt azért fogott fegyvert, mert nem kívánt örményként élni Azerbajdzsánban, a „második Törökországban”.
Már a háború első napjaiban kiderült, hogy a bennünket megtámadó azerbajdzsáni hadsereget törökországi NATO-tisztek irányítják. Vagyis igen magas színvonalú szakértők kezében voltak a különböző katonai rakétarendszerek, drónok és egyéb ultramodern katonai technológiák. Ráadásul nagy létszámú türkmén harcos és észak-szíriai fundamentalista is betört az országunkba. Blitzkriegre ennek dacára nem került sor, mert a hazafiaink komoly ellenállásába ütköztek
– írja le a helyzetet a veterán katonatiszt.
Az első napokban a támadók bekerítő hadműveletei nem voltak elég eredményesek, hiszen nem verték szét az „Hegyi-Karabah Köztársaság” haderejét és elhúzódó háború vette kezdetét.
A néhol állóháborúvá váló harcok nyomán mindkét oldalon igen nagyszámú katona esett el, és bennünk sokáig élt a remény, hogy az egyszerű azeri nép nem engedi meg, hogy gyermekei egy felesleges háború áldozatává váljanak. Miután a déli irányú azeri támadás nyomán elveszítettük Hadrut és Susi városainkat, diplomatáink elérkezettnek látták az időt a tárgyalásokra. Akkor született meg a békéről szóló egyezmény, amit az azerbajdzsáni elnök is aláírt. A mi katonáink győztek ugyan, de a politikai vezetőink elveszítették ezt a technológiai háborút. Az egyezmény szerint Azerbajdzsánhoz került több, számunkra fontos történelmi és stratégiai pont, egyes templomaink megsérültek, és a későbbiekben is veszélynek vannak kitéve. Éppen ezért nem csupán az orosz békefenntartóknak, de az ENSZ Minszki csoportjának, továbbá az egész civilizált világnak fel kell hívni a figyelmét arra, hogy mi történik, ha az iszlám fundamentalizmus szembekerül a kereszténységgel
– hangzott el még az üzenetben.
Szaro Szarjan fia Mardakesz falu környékén sebesült meg és vált hadirokkanttá.
Én nem sérültem meg, de a fiam sebesülése az egész családunk számára trauma, és együttérzünk mindazokkal, akik elveszítették hozzátartozóikat. Továbbá fejet hajtunk az örmény katonák előtt, akik nem veszítették el ezt a háborút!
– ez utóbbi mondat fejezi ki leginkább az örmények jelenlegi érzéseit.
