„Háborús bűnösök a vesztes országokban vannak” – Irak amerikai–brit lerohanása 20 év távlatából a XX. Század Intézet műsorában
Szinte hihetetlen, de észrevétlenül történelemmé vált az az esemény, amelyre nagyon sokan jelen időben, a híradókból emlékszünk: 20 évvel ezelőtt szállta meg Irakot az Egyesült Államok, a 2011. szeptember 11-i terrortámadás megtorlásának második felvonásaként. Akkor már két éve amerikai megszállás alatt állt a terrortámadásért felelőssé tett, illetve a terroristáknak menedéket adó Afganisztán. Irak megtámadásához az al-Kaidával való kapcsolata, illetve az ország által állítólagosan birtokolt tömegpusztító fegyverek szolgáltatták a casus bellit az USA-nak. Mára mindkét állításról kiderült, hogy nem állják meg a helyüket. Hogy állunk ennek fényében George W. Bush akkori amerikai elnök és Tony Blair akkori brit miniszterelnök, vagyis a két agresszor ország vezetőinek, illetve az egész eseménysornak a történelmi megítélésével? Erről Magyarics Tamás és Fekete Rajmund történészek beszéltek a XX. Század Intézet Félmúlt című sorozatának legújabb részében.
A háborút nemcsak a hatalmon levő republikánusok, hanem a demokraták is támogatták – szélesítette rögtön a lehetséges felelősök körét Magyarics Tamás, hozzátéve, hogy már a háborút megelőzően, a Clinton-kormányzat szankciós politikája következtében félmillió gyerek halt meg Irakban. Arra is emlékeztetett a kutató, hogy már 1997-ben megalakult a republikánus berkeken belül az akár erőszakos demokráciaexportot hirdető, neokonzervatív Project For New American Century kutatóintézet, amelynek soraiból később tízen is a Bush-adminisztráció tagjai lettek. Külön figyelemre méltó Paul Wolfowitz akkori védelmiminiszter-helyettes élettörténete, aki később a Világbank elnöke is lett. Fekete Rajmund az időben még visszább ment, hiszen az 1991-es első Öböl-háborút hozta szóba, mint az egypólusú amerikai világrend látványos megszületését. A szovjet blokk összeomlásával kellettek olyan színterek, ahol a háborús héják levezethették az energiákat – mondta. Külön felhívta a figyelmet, hogy Afganisztán lerohanása után mintegy másfél évig tartott annak a kommunikációs felépítése amerikai részről, hogy egy következő országot, Irakot is lerohanhassák.
Itt bukkant fel érvelésként a terrorizmus elleni, illetve a tömegpusztító fegyverek elleni harc, amelyeket ilyen megfogalmazásban az ENSZ Biztonsági Tanácsán is át tudtak nyomni.
Dick Cheney alelnök egy-két nappal a Világkereskedelmi Központ tornyai elleni merénylet után még úgy nyilatkozott, hogy nem tud kapcsolatról Szaddam Husszein és a terrorizmus között, ám a későbbiekben a CIA „egyértelmű bizonyítékokat” tárt az elnök elé a kapcsolatról meg a tömegpusztító fegyverekről, és mind az amerikaiak, mind a britek eléggé felturbózták a hírszerzési jelentések tartalmát – magyarázta Magyarics Tamás. Emlékezetesek a Colin Powell akkori külügyminiszter által az ENSZ Biztonsági Tanácsban mutogatott fényképek mindenféle alumíniumcsövekről, amelyekről el kellett hinnie a világnak, hogy azok Szaddám tömegpusztító fegyverei. Fekete Rajmund az amerikai viselkedés politikai kommunikációs vetületét emelte ki, amellyel felépítettek egy megfoghatatlan ellenségképet, a terrorizmust, amely szinte bármeddig alapot adhat a háborúzáshoz. Magyarics Tamás hozzátette, hogy az iraki háború egyik legnagyobb pénzügyi haszonélvezője „teljesen véletlenül” Dick Cheney korábbi vállalata volt.
„A stratégiai fenyegetésként láttatott nemzetközi terrorizmus pedig valójában sosem volt stratégiai szintű kihívás az Egyesült Államok számára.”
Amerikai–brit katonai koalíció, hamis bizonyítékokkal
A terrortámadás utáni, Afganisztán elleni háborúban még széles körű nemzetközi koalíció állt a terrorizmus ellen hadat viselő amerikaiak mellett, Irak ellen már csak Nagy-Britannia állt az USA oldalán, és az ENSZ BT sem támogatta a háborút. A többi állam nem tartotta valósnak az indokokat és valósnak az amerikaiak és britek által felhozott bizonyítékokat Irak megtámadásához – vázolta Magyarics Tamás, aki arról is beszélt, hogy Jaqcues Chirac francia és Vlagyimir Putyin orosz elnök, valamint Gerhard Schröder német kancellár együttesen ellenezték az agressziót. Ők már túlzásnak érezték a nemzetközi normarendszerhez képest az amerikai demokráciaexport intenzitását – fogalmazott a történész, aki a britek szerepvállalását a korábbi közel-keleti hatalmuk nosztalgiájával, ottani gazdasági érdekeikkel, valamint az Egyesült Államokhoz kötöttségükkel magyarázta.
Fekete Rajmund felidézte a Bush és Blair közti viszonyt is, amely némi távolságtartással indult – mégiscsak republikánus és munkáspárti, azaz ellenkező oldali vezetőkről van szó –, ám Blair volt az elnöknek beiktatott Bush első külföldi vendége, és hamar kiderült, hogy elég jól egymásra hangolódtak. Ez aztán Irak megtámadásánál is szerepet játszott.
„Ez egy proxyháború volt, ahol az Egyesült Államok adta a katonai erőt, míg a britek adták hozzá a gyarmati tudást, azt a fajta nagyhatalmi, birodalmi politikát, ami jellemezte őket évszázadokon keresztül, és persze a hírszerzést, ami – mint utólag kiderült – teljesen hamisítvány volt.”
A hamisítvány állítást fokozva megemlítette azt is, hogy az iraki tömegpusztító fegyverek ügyében a brit titkosszolgálattól eltérő véleményt megfogalmazó fegyverszakértő, David Kelly a hivatalos vizsgálat szerint öngyilkosságot követett el 2003-ban, mára azonban tudható, hogy valójában megölték.
Elmaradt a valódi szembenézés a múlttal
A műsorban felidézték Tony Blair 2016-os beszédét, amelyet azért mondott, mert nyilvánosságra hozták a 2009-ben elkészült jelentést az iraki háborúról. Ebben az áll, hogy nem volt meg az amerikai–brit agresszió háború törvényes alapja, a tömegpusztító fegyverekről szóló bizonyítékok nem voltak megalapozottak, az amerikaiak és a britek aláásták az ENSZ BT hatáskörét, nem merítették ki a békés lehetőségeket a háború elkerülésére, és Szaddám Husszein nem jelentett komoly fenyegetést a brit érdekekre. Blair mélységes sajnálatát fejezte ki ennek hatására, de leszögezte, hogy a halottak és sebesültek áldozata nem volt hiábavaló. Ennek alátámasztásához éppen a jelentésnek mondott ellent, hiszen szerinte Szaddám Husszein mindig is komoly fenyegetést jelentett a világbékére, és támogatta a terrorizmust.
Ezeket a túlzásokat Magyarics Tamás is kiemelte, emlékeztetve Szaddám valós haderejére, amely nagyon gyorsan elolvadt a háborúban.
„Mondjuk, abban egyetértek, hogy jobb volt a világ Szaddám Husszein nélkül, de sok mindenki nélkül jobb lenne vagy jobb lett volna a világ. Szaddám egyáltalán nem volt akkora, a világbékére leselkedő veszedelem, mint ahogy megpróbálták beállítani.”
Irak éppen, hogy nem támogatta a terroristákat, mert Szaddám saját hatalmára nézve is veszélyt látott bennük – magyarázta a történész, hozzátéve, hogy az amerikaiak se voltak túl finnyásak az Irakban meghalt százezrekkel, civilekkel és gyerekekkel kapcsolatban, és ilyen morális alapon jó pár másik rezsimet is meg kellett volna dönteni.
Fekete Rajmund azt hangsúlyozta, hogy húsz év telt el a háború óta, és hiába minden azóta napvilágra került részlet, a fősodratú médiában ez még mindig egy jó cél érdekében véghez vitt, jó demokráciaexportként jelenik meg.
„Amikor az amerikai katona körbecsavarja amerikai zászlóval Szaddám Husszein szobrának a fejét, az kiválóan szimbolizálja, hogy miről szólt ez az egész. Elfoglalni egy másik országot, berendezni a saját rendszerünk szerint”
– mondta Fekete. A kérdésre, hogy Bush és Blair háborús bűnösök-e, Magyarics Tamás átütő erővel válaszolt:
„Háborús bűnösök a vesztes országokban vannak.”
Ezt Fekete Rajmund azzal toldotta meg, hogy „a győztes mindent visz”, majd megemlítette az ukrajnai háborút, ahol Putyin mások mellett éppen az amerikaiak és britek iraki inváziójára hivatkozik.
