Navalnij soha nem volt komolyan vehető ellenfele Putyinnak
Ez nem egy nekrológ lesz, hanem inkább egy teljesen fogalmatlan ember sorsán keresztül gondolkodunk el azon, miként is gyakorolja az elit a hatalmat Oroszországban. Oroszországban az első ember akkor is cár, ha elnöknek vagy főtitkárnak hívják. Ettől még persze lehet erős vagy gyenge vezető, és persze újabban már nem örökítheti át a hatalmát a gyerekeinek, viszont ha ügyes, gyakorlatilag kijelölheti az utódját.
A magyar ellenzék közléskényszeres figurái is megemlékeztek Navalnijról, mint hősről és mártírról, nyugati felebarátaink pedig egyenesen drámai előadás keretében mutatták be, hogy Putyin személyesen képzett vérrögöt valamelyik fontos verőerében. Minden embertársunk korai halála szomorú, de Navalnij maga is mindent megtett azért, hogy a renitens oroszoknak legyen kinek a sorsára gondolniuk, ha liberális demokráciát akarnak csinálni Oroszországból.
Navalnij létezéséről azért tudunk, mert a kilencvenes években Oroszország szétzilálására indított, egyébként látványosan sikertelen amerikai projektek maradványaként él egy olyan hit a haladó nyugati közvéleményben, hogy az ottani történések értelmezhetőek nyugati fogalmak mentén. Most szólok, hogy az alapvető nyugati szociológiai fogalmak sem működnek az orosz társadalom leírásában, hát még a politikaiak. Mindig értekeznek az okosok a bizantikus hatalomgyakorlásról, mint negatívumról, majd megpróbálják megdönteni a cárt nyugati logikák mentén. És utána meg csodálkoznak, hogy nem jött össze.
A valóság pedig az, hogy az 1917 utáni Oroszországban a politikai elit jól definiálható részeiben zajló frakcióharcokban (hogy ezt a jó kis bolsevista ízű kifejezést is használjuk) dől el, hogy ki lesz a következő cár. A cár lehet erősebb vagy gyengébb, lehet tehetséges vagy hülye, de a hatalmon maradásában alapesetben a politikai elit nagy része érdekelt, mert az orosz logika szerint hatalomváltáskor az összes lapot is újraoszthatják, amit senki sem szeretne. Ez egy olyan hatalmi rendszer, amelyben lehet ölni, és amelyben kell is, mert emlékeztetni kell a szereplőket arra, hogy az élet múlandó, és néha hirtelen, váratlanul múlandó. Örülhet az a vesztes, aki a vagyonának maradékával elvackolhat valahol. Az is hatalmi kérdés, hogy ki ölethet: a hivatalos álláspont az, hogy csak a cár, akinek értelemszerűen nem érdeke annak az ötletnek a felbukkanása, hogy az alsóbb szinteken történő gyilkolászások nem mind az ő parancsára történnek. A reputációja kevésbé viseli el a gyengeséget, mint a kiontott vért.
Szegény Navalnij a saját aránytévesztése és a külföldi gazdáinak a téves helyzetértékelése miatt jutott oda, ahová. Soha, egyetlen percig sem volt esélye a legfőbb hatalomra, sem forradalmi úton, sem demokratikusan, sem bizantikusan, még csoda útján sem. Az ország lakosságának maximum egy század százalékát kitevő nyugatos irrealista értelmiségiek támogatását élvezte; az ilyen típusú futóbolondoknak egyébként nagy hagyományuk van Oroszországban, ha hű a cárhoz, még akár nagy karriert is csinálhat némelyik.
A kilencvenes évek végére az orosz elitek kiheverték a Szovjetunió összeomlását, és elkezdtek megszabadulni a külföldi befolyástól és a kirívóan hazafiatlan oligarcháktól. Ez a folyamat vezetett Putyin hatalomra kerüléséhez – talán nem spekuláció azt gondolni, hogy erős cárt akartak. Az amerikaiak még bepróbálkoztak még például Hodorkovszkijjal, aki el akart indulni az elnökválasztáson Putyin ellen és nem mellesleg el akarta adni a fél orosz kőolajvagyont az amerikaiaknak, mert az valahogy a kilencvenes évek zűrzavarában a nevére íródott. Az oroszok rablóvezérnek látták, az amerikaiak példás demokratának. Ő nem halt meg a börtönben, végül kiengedték az országból jó pár év múlva, sok-sok ellopott milliárd dollárt adott vissza Putyinnak ezért a nagyvonalúságért. A cár pénze a cár pénze, ugyebár.
Navalnij maximum a néhány millió dolláros pályán focizott; csak ő és a környezete, na és persze a nyugat hihette azt, hogy bármilyen hatása is lehet az eseményekre.
Szegény Navalnij sztárolása mutatja meg a maga pőreségében, hogy mennyire nem ért semmit a saját erkölcsi felsőbbrendűségébe belebolondult nyugat a világ többi részéből. Navalnij ugyanis pont annyit ér ezekkel a nekrológokkal, mint bármelyik nyugdíjas orosz tábornok a dísztemetéssel, amelyet az ablakon történő tragikus kizuhanása után biztosítanak neki. És persze mindazok szerint, akik ott zokognak Navalnij teteme felett, Jeffrey Epstein öngyilkos lett.
Senkinek semmi esélye sincs beleszólni abba, hogy ki lesz a következő orosz cár; ezt Moszkvában intézik, és szinte teljes mértékben olyan oroszok, akik nagyon erős Oroszországot akarnak.
