A diagnózis: állam
A VEM motorgyártó csődbe megy. A Ryan Air megszünteti járatait. A drezdai, lipcsei és dortmundi járatokat törölték, máshonnan pedig alig indulnak járatok. A száraz ok: túl magasak a német adók és járulékok. Két hasonló hétköznapi hír a tucatnyi közül ezen a héten. Rocco Burggraf német publicista látlelete Németországról, Sebes Gábor tolmácsolásában.
Aki követi a híreket, az tudja, hogy a kulcsfontosságú iparágak már régen leálltak, és csupán a villanyt tartják égve, hogy azt a látszatot keltsék, hogy valaki még otthon van. Tudják– bizonytalanság, diszkréció, meg minden. A vegyipar, a feldolgozóipar és az autóipar ugyanolyan gyorsan, amilyen csendben helyezte át a beruházásait külföldre. A még Németországban székhellyel rendelkező vállalatok fele ugyanezt tervezi. Ez valószínűleg majdnem 100%-a azoknak a vállalatoknak, amelyek számára egy ilyen áthelyezés egyáltalán lehetséges. Egy másik ábra a Németországhoz mint telephelyhez kötődő vállalatok állapotáról ad tájékoztatást. Az elmúlt két évben 40 000 cég ment csődbe! A kiskereskedők csődjei nyolcszorosára nőttek! Naponta (!) ötven cég indít fizetésképtelenségi kérelmet. Egyik rekordot követi a másik.
Németországnak a Siemensszel már csak egy cége van a világ 100 legnagyobb cége alján. Néhány évvel ezelőtt még húszan voltak a gazdasági topligában. Ez csak logikus. Egyszerűen nincs értelme egy olyan országban termelni, amely egyáltalán nem akar ország lenni, hanem a maximális adók, a tervgazdaság és a kulturális kísérletek kísérleti terepe. Az a néhány vállalat, amely még nyereséges, már régen a szemétdombon végezte, és most külföldi befektetők tulajdonában van, miután eladták őket.
A számok egyértelműek. A gazdasági elemzők szerint Németország gazdasága jelenleg nagyjából ugyanolyan szinten áll, mint 2005-ben, noha a hidak, az utak, a vasútvonalak, a gazdasági növekedés és a gazdasági kilátások akkor még elfogadható állapotban voltak. Ez az infrastruktúra mára elhasználódott. A gazdasági helyzet minden további nélkül extrapolálható. Mindenki tegye le a nagy Németország-tesztet, és mentálisan hívjon elő bármilyen társadalmilag releváns témát. Beruházás, közlekedés, nyugdíjak, ellátás, oktatás, energia, növekedés, digitalizáció, katonaság, demográfia, biztonság, vásárlóerő, bizalom... Nem fogtok találni egyetlen egyet sem, ahol azt lehetne állítani, hogy valami nem tart egyenesen a katasztrófa felé. A második német gazdasági csodát gyakran leírják a dezindusztrializáció kifejezéssel, de ez nemcsak a gazdaságot érintette, hanem a gazdaság másik két pillérét is: a kultúrát és a jóléti államot. Ha Németország egy híd lenne a jövőbe, nem marad más hátra, mint megvárni, amíg a szerkezet hangos robajjal összeomlik az éjszakában.
Mindenki azonnal előáll egy összefüggő elmélettel, hogy ez hogyan történhetett és ki a hibás.
Míg a gazdasági szövetségek és a vállalkozók – megkésve, de mégis – a gazdasági összeomlást nagyon egyértelműen a kifejezetten „német telephelyi tényezőkre”, az adókra, a bürokráciára és a szakképzett munkaerő hiányára, azaz egészen egyértelműen a német politika hibáira vezetik vissza, addig a kormány szívesen beszél a nehéz sorsáról. Viharos szelek. Nemzetközi válságok. A vásárolni nem akaró kínaiak. Az oroszok agressziós háborúja keleten. A sajnos valahogyan baráti beruházási porszívó, az USA nyugaton. Mindezek persze olyan külső tényezők, amelyeket Berlin a világ legjobb akaratával sem tud befolyásolni, de amelyek furcsa módon a nyugati világ egyetlen gazdaságára sem gyakorolnak akkora hatást, mint a CDU által tolerált forgalmilámpás protektorátusra.
A lámpagyújtogató és amatőr közgazdász Habeck most még egy évvel elhalasztja a növekedést a fényes jövőbe. Persze nem anélkül, hogy utánozhatatlanul nyafogva panaszkodna, hogy látnokként egyszerűen túl sok botot dobtak az útjába. Más szóval, a csőcselék és az összes német vállalat még mindig nem ismerte fel a zsenialitását. Egy hatalmas, nyálkásan csúszós médiacsapat segíti őt, és kimenti minden új kínos helyzetből, amibe kerül. Mindezt annak ellenére, hogy minden egyes projekt, amelyhez ez az őrült hozzáért, teljes kudarcot vallott.
Energetikai átállás, klímapénz, ipari áramárak, az ellátásilánc-törvény, fűtési törvény, növekedésilehetőség-törvény. Még az ingázó udvari orákulum Fratzscher sem osztja már ezt a sovány optimizmust, és elővigyázatosságból felmegy a lyukas berlini bárka fedélzetére.
Habeck azonban csak egy rendszerszintű probléma képviselője. Ha az újra és újra említett fő akadályokat – a szakmunkáshiányt, a fullasztó adóterheket és a már-már schildai bürokráciát – minimalizálni akarjuk, akkor ezt semmiképpen sem várhatjuk el egy olyan, a gazdaságtól a lehető legtávolabb álló államgépezettől, amelynek természetes létcélja a rekordokat döntögető adók kivetése, a visszásságokhoz való ragaszkodás, a vagonszámra történő rendeletalkotás, majd ezek maximális anyagi és személyi infrastrukturális ráfordítással történő adminisztrálása, teljesen függetlenül bármiféle sikertől. Az állam az intézményesített dilettantizmus ellenőrizhetetlen vállalkozásává vált. Természetesen egy ilyen bürokratikus szörnyeteg soha nem fog semmit sem kezdeni a bürokráciával. Miért is tenné? A német állam messze az egyetlen megmaradt iparág, amelynek automatikusan növekvő bevételei vannak. Ha manapság bármit is építenek Németországban, akkor azok légkondicionált adminisztratív templomok. Amikor semmire sincs pénz, még mindig van stylistokra, rágalmazó feljelentőportálokra, a Reichstag körüli vizesárkokra és a bürokrácia folyamatos növekedésére, a világ amúgy is legnagyobb államapparátusában.
Jelenleg hatmillió német állampolgár (!) dolgozik a közszférában. Ennél sokkal többen többé-kevésbé közvetlenül függenek a papírtigris államtól. Sehol máshol a világon nincs ennyi értékteremtő, aki nemcsak egy gigantikusan felduzzasztott, segélyezettekkel teli jóléti államot, hanem egy élősködő, nagyrészt teljesen haszontalan és inkompetens vízfejet is magával cipel. Hogy a német állam mit ért a közgazdaságtanhoz a fáradságosan megszépített képzési életrajzoknak és az illetékesség tisztázása mindig kategorikus szándékának köszönhetően, azt nagyon egyszerűen, egy miniatűr világ segítségével lehet megmutatni. Egy modellvasúttal! Az állami tulajdonú német vasútkonszernnel: cégautós, tanácstalan, de bónuszokkal elkényeztetett menedzserek, akik arról fantáziálnak, hogy feldarabolják és a tőzsdén elpasszolják az összes részét. Plusz több tízezer irodacsődör, akik maguk elé intézkednek. Beteg infrastruktúra. Elromlott vonatok. Faxok az irodákban.
Kézi állítású váltók a tájban. Elhagyott jelzők. Mély álom mindenütt. Vasútállomások mint nyomorultul fertőzött drogterjesztő központok és bűnözési gócpontok. Középkori vasúti múzeum, mint egy halloweeni installáció. Komor kép, amelybe tökéletesen beleillenek a meglepetésszerű peronokon és a semmibe tartó, eliszaposodott vonatokon öntudatlanul motyogó utazók milliói. Egy szimbólum a sok közül. A te megoldhatatlan problémádat, kedves Németország, államnak nevezik.
