Húsz éve vesztettük el II. János Pál pápát, aki szerette a magyarokat, és akit gyűlöltek a kommunisták
Húsz éve, 2005. április 2-án hunyt el II. János Pál pápa. Lengyel származása lehetőséget adott neki arra, hogy a keleti blokkban élők igényeit ismerve egy elődeinél teljesen eltérő egyházi politikát folytasson, mintegy megújítva, ám a dogmákat el nem törölve a keresztény értékrendet. Ellene volt az intézményes abortusznak és fogamzásgátlásnak, támogatta az érzelmi alapú házastársi életet, és nagy hatással volt olykor még a kommunista világú hétköznapi emberekre is. Nem csoda, hogy az egész szovjet blokk "veszélyes ellenségnek" tekintette, miközben nagyon szerette a magyarokat. Halála után két évtizeddel elmondhatjuk, helyén egy nagy űr tátong a mai napig.
„II. János Pál pápalátogatásának az a mozzanata, hogy az ellenreformáció áldozatául esett, protestáns hitükért mártíromságot szenvedett gályaraboknak emléket állítóoszlopot a katolikus egyházfő megkoszorúzta, már önmagában is egyháztörténelmi esemény. A nagytemplomi ökumenikus imaalkalomnak több fontos és elemzésre méltó része volt, ám a koszorúzás egyértelműen a pápa és a magyarországi protestantizmus érintkezésének csúcspontja volt”
– így írt a lengyel pápa első magyarországi érkezéséről az ökumenikus teológiai folyóirat, a Theologiai Szemle még 1991-ben.
A szövegből jól kivehető, hogy II. János Pált nemcsak származása miatt tartották különleges pápának, hanem azért is, mert törekedett arra, hogy a keresztény felekezetek közötti ellentéteket csillapítsa.
Életét lényegében ez mozgatta: a béke iránti vágy egy olyan időszakban, amikor lényegében minden embert világ- és hidegháborús létállapotba taszajtották.
Korán fel kellett nőnie
A Karol Józef Wojtyła néven született pápa 1920. május 18-án született Lengyelország déli részén, Wadowicében látta meg a napvilágot hívő katolikus családban. Édesapja katonatisztként szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiában, ennélfogva fegyelmét Karol is megörökölte, aki nevét IV. Károlyról, az utolsó magyar királyról kapta. A lengyel fiú szorgalmas és mondhatni kitűnő tanuló volt. Nem volt kérdés, hogy beiratkozik érettségije után a krakkói egyetemre, illetve színjátszókörökben vesz majd részt.
Ám az élet közbeszólt. Már kilencévesen elvesztette édesanyját, majd rá három évre a bátyját is, de különösen fájt neki édesapja elvesztése. Gyászolni sem volt igazán ideje, mivel a náci Németország hamar megszállta egész Lengyelországot, ezidő alatt pedig bezárták a krakkói egyetemet is, családfenntartó híján pedig kénytelen volt idő előtt munkát vállalnia.
Ebben az időszakban foglalkozott igazán azzal a gondolattal, hogy pap legyen.
Karol különösen akkor bizonyosodott meg arról, hogy Istent kell szolgálnia, amikor elütötte őt egy Wehrmacht-teherautó, és csodával határos módon egy agyrázkódással megúszta a balesetet.
A papi hivatásának gyakorlására végül csak a második világháború után, 1946. október 20-ától kerülhetett sor Krakkóban, amikor diakónusként szolgált, majd november 1-én, mindenszentek napján áldozópappá szentelték.
Abban az időszakban lett az Úr közvetítője, amikor a lengyelek szovjet megszállás alatt álltak, a kommunisták pedig felmondták a vatikáni egyezményt, amellyel a lengyel katolikus egyház hivatalosan elvesztette függetlenségét a diktatórikus vezetéssel szemben.
És ahogyan jól ismerjük a Kádár-féle békepapokat, úgy a lengyelek is megtapasztalhatták, milyen az, amikor a kommunistáknak saját „egyházuk” van. A hagyományos egyházi jótékonysági és kulturális szervezetek mellé államilag támogatott „álkatolikus” egyesületek nőttek ki a földből, megalakult a bolsevik színezetű Lengyel Nemzeti Egyház, amely máig tisztázatlan körülmények között kiszakadt a valódi katolikus „testvéréből.”
Karol ilyen körülmények között kezdett el tanítani Krakkó lényegében „illegálisan” működő egyetemén. Sok kollégájával ellentétben neki egyáltalán nem esett nehezére megtalálnia a közös hangot a fiatalokkal, akiket szociáletikára és morálteológiára készített fel.
Előadásai nagyon népszerűek voltak, gyakran a földön is ültek már a hallgatók.
Életét ez és az Úrral való harmonikus kapcsolat tanulmányozása tette ki jórészt. 1960-ban meg is jelent a Szerelem és felelősség című könyve, amelyben a férfi és nő szerelmét elemezte.
Ekkor hangsúlyozta, hogy harmonikus kapcsolat csak akkor lehetséges, ha azt a szeretet és egymás feltétel nélküli elfogadása határozza meg.
Mindemellett a Katolikus Egyház iránti reformigénye is felmerült. Így vett részt krakkói érsekké történő megválasztása után a XX. század egyik legnagyobb hatású egyházi eseményén, a II. Vatikáni Zsinaton 1962 és 1965 között. E rendezvény során fogalmazódott meg benne, hogy a házastársi szerelmet meg kell védeni a pusztán szexuális indíttatástól.
No meg attól, hogy a közhatalom beleszóljon házastársi életbe a fogamzásgátló szerek és eszközök terjesztésével, amelyről később VI. Pál pápa a Humanae vitae című enciklikája szól bővebben.
VI. Pál 1978-as halála után, I. János Pál pápa foglalta el a vatikáni trónust, aki alig több mint egy hónap múlva rejtélyes körülmények között halálozott el.
Különleges pápa egy különleges korban
Ezután következett Karol, amellyel ő lett több mint négyszáz év után az első nem olasz származású egyházfő. Elődje tiszteletére nemcsak a nevét vette fel: kevesebb külsőségekre törekedett az egyházi ünnepségeken, beiktatási ceremóniáján nem viselte a pápai süveget, és hű maradt a „Servus Servorum Dei” címéhez, ami „Isten szolgáinak szolgáját” jelentette.
Pápai szemlélete közismerten eltért elődjeitől, származása miatt különösen sokat foglalkozott a keleti blokk országaival. Megfontoltan választotta ki közvetlen munkatársait, és kész volt meghallgatni mások tanácsát, véleményét, mielőtt döntéseket hozott volna. Az egyik ilyen bizalmasa Ratzinger bíboros, későbbi XVI. Benedek pápa volt, akit a Hittani Kongregáció prefektusává (1981–2005) nevezett ki.
Az évtizedek során közvetlen baráti kapcsolat alakult ki közöttük, mivel gyakorlatilag „testvérek” voltak a hasonló gondolkodásmódjuk és egyházképük miatt.
Egyházi politikájának alapját a II. Vatikáni Zsinat reformjai jelentették, és igyekezett fontolva haladva megvalósítani a változásokat.
Ugyanakkor az egyházon belüli szélsőségekkel szemben erélyesen fellépett, közöttük sok marxista "teológussal" kellett szembenéznie.
A zsinat szellemében új Kánonjogi Kódexet állíttatott össze, majd léptetett hatályba a latin egyház számára 1983. november 27-én. A keleti rítusú katolikusok számára 1991. október 1-én léptetett érvénybe új egyházi törvénykönyvet.
Ami a keresztény tanítás alapjait illette, abban határozottan ragaszkodott a kikristályosodott keresztény értékekhez. A dogma nem változhat, de a tanítás átadásának módja igen.
A modern technika iránt nyitott volt, ami abban látszódott, hogy még az internet és a tudomány, a technika után érdeklődők védőszentjévé is ő tette meg Sevillai Szent Izidort.
Hangsúlyozta a meg nem született gyermekek jogait és a családnak mint a társadalom legkisebb egységének fontosságát.
A család az, ahol az ember megkapja az igazságra és a jóra vonatkozó első és meghatározó fogalmakat, megtanulja, mit jelent szeretni és hogy őt szeretik, s következésképpen mit jelent konkrétan az, hogy személy.
– írta a pápa az 1991-ben kiadott Centessimus Annus nevű enciklikájában.
A család fontossága mellett természetesen a fiatalokra, mint a jövő zálogaira is nagy hangsúlyt fektetett. Vallotta, hogy az ifjú generációnak céljuk kell, hogy legyen az életben, és lényeges, hogy az egyház segítse őket e célok elérésében a keresztény tanítás alapján.
Éppen ezért 1984-ben életre hívta a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozókat, amelyeket azóta két-három évente megrendeznek, és amelyeken ő és utódai is személyesen vettek részt.
Ezek után nem csoda: Karol népszerűsége annyira nagy volt, hogy még a lengyel kommunisták jelentős része is büszke volt arra, hogy ő lépett Szent Péter örökébe. Ezért a kommunista vezetés különösen veszélyesnek ítélte tevékenységét, pláne akkor, amikor hazalátogatott immár pápaként.
A látogatás országos népünnepéllyé vált Lengyelországban, ahol korosztálytól és világlátástól függetlenül, ujjongó tömegek fogadták a lengyel pápát.
A hazalátogatás dominószerűen hatott a bolsevikok bukására: a Szolidaritás nevű lengyel szakszervezet erőre kapott, a tömeges megmozdulás pedig ledöntötte a lengyel kommunista vezetést, és vele együtt a keleti blokkot is.
Így kiáltok én, a lengyel föld fia, én, II. János Pál pápa, így kiáltok veletek együtt: Szálljon le ránk a Te lelked! Szálljon le ránk a Te lelked! És újítsa meg a földet! Ezt a földet!
– szólt 1979-es varsói homíliájában.
Szeretett minket, magyarokat
A kommunista rendszer bukása után Magyarországra is ellátogatott, először 1991. augusztus 16. és 20. között. Érkezésekor a magyarokat ekképpen üdvözölte:
„Bízom abban, hogy a magyarok milliói egyesülnek imádságunkkal azért, hogy eredményes legyen munkátok, amellyel a küszöbönálló új évezrednek egy szép Magyarországot igyekeztek építeni. Isten, áldd meg a magyart!”
Látogatására egyes becslések alapján több mint félmillió hívő volt kíváncsi. Emellett jelen voltak a külföldi országok nagykövetei is, köztük a szovjet diplomáciai képviselet vezetője.
Mivel éppen akkoriban hajtottak végre egy államcsínyt Moszkvában Mihail Gorbacsov és reformpolitikája ellen, így félő volt, hogy ismét a keményvonalas kommunisták szerzik meg a hatalmat, illetve veszélyben forgott a kelet-közép-európai országok visszanyert függetlensége is.
Éppen ezért a katolikus egyházfő beszédében kitért az akkori helyzetre:
A Szovjetunióból érkező hírek hallatán egyre erőteljesebben imádkozom Istenhez, hogy azt a nagy országot ne érjék újabb tragédiák. Azt kérem az imában, hogy a közelmúlt éveinek erőfeszítései, amelyek arra irányultak, hogy egy egész társadalomnak visszaadják hangját és méltóságát, ne kerüljenek veszélybe
– mondta II. János Pál.
Hatása nem maradt el: szavaira a szovjet nagykövet felállt és elhagyta a Hősök terét.
Öt évvel később, 1996 szeptemberében a pápa visszatért hazánkba, de akkor csak egy másfél napos villámlátogatásra futotta, amelynek során Pannonhalmát és Győrt is meglátogatta.
Az egyházfő összesen 1338 embert avatott boldoggá és 482-t szentté 2005-ös haláláig.
A lengyel vezető annyira tisztelte a magyarokat, hogy több történelmi szereplő is megkapta a pápai posztumusz áldást.
Ezek közül 1997-ben Apor Vilmos vértanú győri megyéspüspököt, 2003-ban Batthyány-Strattmann László herceget, a „szegények orvosát” és 2004-ben „druszáját”, IV. Károlyt boldoggá, 1999-ben Árpád-házi Kinga lengyel nagyfejedelemnét és Anjou Hedvig lengyel királynőt pedig szentté avatta.
II. János Pál halála fontos korszakot zárt le, ezután intenzíven megkezdődtek az egyházzal szembeni támadások. Nem véletlen, hogy halálának húszéves évfordulóján az IBRiS a Rzeczpospolita megrendelésére felmérést készített, amely alapján továbbra is óriási tiszteletnek örvend a lengyelek szemében. Igaz, a 2007-es 94 százalékos népszerűsége után visszaesésnek számít a válaszadók körében mért 72,3 százalékos arány.
Egy azonban biztos: a 2014-ben szentté avatott II. János Pál kitörölhetetlen hatást gyakorolt az emberekre, a világra és a hidegháború befejezésére.
Egy olyan nyomasztó időszakban volt fény az alagút végén, amely során túlságosan közel voltunk az atomháborúhoz, és egyben az emberiség pusztulásához is. És valljuk be, szükség lenne egy Karol Józef Wojtyła-féle karakterű egyházi vezetőre, amely hasonló hatást gyakorolna a világ vezetőire.
Ám már közel sem vagyunk annyira biztosak abban, hogy egy ilyen szereplő a béke iránti vágy miatt ismét népszerű lenne.
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon, Magyar Nemzeti Levéltár, Újkor.hu.
Kiemelt kép: II. János Pál pápa lengyelországi hazalátogatása során, Krakkóban, amely az egyik leghíresebb róla készült fotóvá vált. Fotó: Getty Images/Chuck Fishman.
