Manfred Weber Európa rossz szelleme

Erre tulajdonképpen minden esélye meg is volt, de a hiányos helyzetértékelése okán úgy próbálta növelni az esélyeit, hogy betámadta Magyarországot és természetesen Orbán Viktort. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján kimondható, hogy talán jobban járt volna ha a szövetségét keresi. Merkel sem akart Manfred Weberből bizottsági elnököt csinálni, és neki volt annyi esze is, hogy soha nem kívánt nyílt ellenségeskedésbe keveredni Orbánnal, ugyanis felismerte, a magyar miniszterelnöknek megvan az a kellemetlen szokása, hogy racionális, reális és ideológiamentes álláspontot képvisel, amely sokszor jól jön az állandó ideológiai nyomás alatt normálisabb kormányfőknek, ha maguk nem is mernek ellenkezni.

Manfred Weber egy háborús uszító

Manfred Weber ugyebár egy erősen virtuális pártcsaládot vezet, amelyet nemes egyszerűséggel a lassan ébredő konzervatív szavazóktól lopott el. Országonként külön. Persze ha minden olyan országban van harminc százaléknyi olyan szavazó, mint aki nálunk a Tiszára szavazott, akkor ez nem is lopás, csupán a potenciális szavazók erkölcsi és értelmi szintjére történő süllyedés. Szóval Merkel a rá jellemző pragmatizmussal nyírta ki Manfredot, hogy a buta barátnőjét, Ursulát tegye a helyére. Amíg Merkel hatalomban volt, addig Ursula csak mérsékelten volt közveszélyes, de amikor az elmosódottan fekete-fehér szocdem Scholz lett a német kancellár, akkor a hataloméhes, birodalmi vezetői pozícióra ácsingózó Manfred átvette a távirányítót, amit egyébként a korábbiaknál többször szed ki az ő kezéből is a birodalmi bürokrácia, vagyis a multinacionális vállalatok lobbistái. De ez nem érdekli, a sok hatalomnak egy nagyobbacska része is sok, végül is Manfred nem szuverén szeretne lenni, hanem hatalmas.

Manfrednek hála istennek azért annyira nem sikerült annyira megerősödnie, hogy 2024-ben megszabaduljon Ursulától, ugyanis mindenki látja benne a hataloméhes, középszerű, pszichopata bürokratát, akit nem kellene az egyre erősebbnek látszó főhatalom közelébe engedni. Mindez azért érdekes, mert Manfred egyre inkább olyan beszédeket mond, mintha jövendőbeli trónörökös lenne, aki nagyívű reformok ígéretével akarja felgyorsítani a trónra kerülését. A reformok mellett, ami ugye az EU birodalommá történő alakításának az álneve, rendszeresen olyan politikai döntéseket sürget, amelyek háborúba viszik Európát az oroszok ellen. Az oroszok által Európában tartott vagyonok ellopása például egyrészt eszkalálja a konfliktust, másrészt megnehezít minden békekötést, hiszen Európának, nyilván közösen vagy a vereség mértékétől függően, majd vissza kell fizetnie az oroszoknak. Manfred ezeket a problémákat úgy kívánja menedzselni, hogy a következő 10 évben az EU országai által fegyverkezésre költött euró ezermilliárdok egy hatalmas közös hadseregben testesülnek meg, amely majd természetesen legyőzi Oroszországot. Arról a lényegtelennek tűnő, de a szemünket kiverő apróságról nem esik szó, hogy ki parancsnokolná ezt a hadsereget legfelül, de nyilvánvaló, hogy akkor már Manfred, aki bizottsági elnökként, esetleg német-római császárként uralkodna Európában és esetleg a megszállt Oroszország cári koronájának terhét is szívesen magára venné, ha a hálás orosz nép arra felkéri.

Történelmileg magyar szempontból ezt az embert úgy lehet felfogni, mint egy osztrák császárt, aki magyar király is, természetesen a kiegyezés előtti időkből. Ha Manfred elképzelései megvalósulnak, akkor az országot teljesen kívülről, felülről, Brüsszelből fogják kormányozni, csekély vigasz lesz az, hogy az összes többi kisebb országot is.

Én még nem láttam embert, aki ilyen iramban száguldana a képzeletbeli hatalom felé, pedig Magyar Pétert is láttam már.