Manfred Weber azt javasloja, legyen egy teljhatalmú ura Európának

Nyilván utalásos jelleggel a brüsszeli szócső Politico szellőztette meg Manfred Webernek, az Európai Néppárt elnökének szerdán, egy gazdasági fórumon tett kijelentéseit. Eszerint Weber az egységes európai hang megszólalása érdekében összevonná az Európai Tanács és az Európai Bizottság tisztségeit. Joggal merülhet fel, hogy a jelentős pozíciókról rendszeresen lemaradó, és emiatt sértett politikus pusztán azon járatja magát, hogyan kaparinthatná magához végre a hatalmat. Tekintve azonban, hogy az ötlet nem is Weber sajátja, hiszen hasonlóval már Jean-Cloude Juncker is bepróbálkozott még 2018-ban, érdemes jobban körüljárni a nyugtalanító felvetést.

Természetesen Trump tehet mindenről

Miközben Juncker még évekkel korábban hatékonyságnöveléssel indokolta a két pozíció összevonását, Manfred Weber külpolitikai okokkal magyarázta a felvetés jogosságát. Megfogalmazása szerint a hatalmi széttagoltság hátrányos abban a geopolitikai bizonytalanságban, amelyet a Trump-adminisztráció gerjesztett azzal, hogy a feje tetejére állította a világpolitikát. Lefordítva Weber szavait, az EPP vezetőjének javaslata szerint az Európai Uniónak egy, az Egyesült Államok elnöki tisztségével azonos külpolitikai rangú vezetőt kellene kiállítania a világpolitika porondjára. 

Weber érvelése máskülönben egy máig nyitott kérdésre hívja fel a figyelmet, amelyet Henry Kissinger fogalmazott meg úgy: „Kit hívjak, ha Európával akarok beszélni?” Európa vezető országai ugyanis már az Európai Unió születésének hajnalán sem voltak hajlandóak, főleg történelmi okokból egy kézbe helyezni a külpolitikát. Anglia, Németország, Franciaország vagy akár Olaszország sem akarta saját külpolitikáját, diplomáciai apparátusát, kapcsolatait feláldozni az egyesülés oltárán. Az Európai Uniót tehát közös külpolitika nélkülinek álmodták meg. És ez az, amit most Manfred Weber azon érveivel akar felülírni, miszerint

Legalábbis szerinte. 

Costa és Kallas Európa hangja

Hogy az Európai Unió igazodott a tagállamok azon igényéhez, hogy külpolitikájukat saját maguk intézzék, azon is lemérhető, kik is az Unió külpolitikai felelősei, merthogy azért vannak. Ráadásul ketten is, az Európai Tanács elnöke, António Costa, valamint az EU külügyi főképviselője, Kaja Kallas.

• az Európai Tanács elnöke hagyományosan látja el a diplomáciai feladatokat, de szerepe sokkal inkább protokolláris jellegű. Főleg annak köszönhetően, hogy egy olyan vezetői testület, azaz az Európai Tanács hatalmazza fel erre a pozícióra is, amelyet az egyhangú döntések elve irányít (legalábbis, mára csak jobbára).
• az Európai Külügyi Szolgálatot nem is oly régen, még 2010-ben hozták létre a tagállamok vezető diplomatái számára. Annak vezető tisztsége, a külügyi főképviselői rang azonban azóta sem termett sok babért annak betöltői számára. Emlékezzünk csak vissza a magyar külügyi szabadságot irigykedve kritizáló Josep Borrell harmatos eredményeire. A jelenlegi főképviselő, Kaja Kallas alkalmasságának mérlegelése helyett pedig figyeljünk inkább a csúcsdiplomata azon keserveire, miszerint Ursula von der Leyen egy valóságos diktátor, akit lehetetlen kezelni. Kallas nyilván azt sérelmezi, hogy Ursula von der Leyen bizottsági elnöki minőségében a háttérben már jelenleg is egy személyben határozza meg az uniós külpolitika irányait.

Ki kapná kinek a pozícióját?

Érdekes kérdéseket vet fel az is, hogy Manfred Weber a bizottsági és a tanácsi elnöki tisztség összefonódása kapcsán pusztán arról beszél,

Azaz Weber egyáltalán nem tisztázza, melyik tisztség betöltője kapná meg a másikat is. Holott a két tisztségnek látványosan eltérő a beágyazottsága az Európai Unió hatalmi struktúrájába, köszönhetően már csak a választási mechanizmus különbségének:

• az Európai Tanács elnökét az európai országok vezetői választják maguk közül, főszabály szerint azzal a kettős kitétellel, hogy a jelöltet a 27 tagországból minimum 15-en támogassák, és ezek az országok az EU teljes lakosságának legalább 65 százalékát kitegyék. Ami sokkal inkább lényeges, hogy az Európai Parlamentnek ebbe a választási folyamatba nincs beleszólása.
• az Európai Bizottság elnökének személyére ugyan szintén az Európai Tanács tesz javaslatot, de itt azon elv mentén, hogy az EP-választásokon győztes párcsalád jelölhesse ki a „Spitzenkandidat”-ot, nem ilyen csúnya német szóval élve a csúcsjelöltet, akit azonban még az Európai Parlamentnek is meg kell szavaznia. Ennek köszönhetően a jelölt igen gyakran kénytelen olyan politikai ígéreteket tenni, akár az ellenfeleinek is, amelyeket valójában nem akar, vagy ellentétesek saját pártcsaládjának programjával. Ezt látjuk Ursula von der Leyen esetében, aki a baloldalnak és a zöldeknek a politikai egyensúly látszatának fenntartása érdekében tesz gesztusokat, például a zöld átállás, a migráció vagy a gender-jogok terén.

Végül csak kibökte Manfred Weber, mit is akar elérni

De, ha zárójelbe is tesszük annak kérdését, melyik pozíció is venné át a másik szerepét, akkor is megoldatlan a felhatalmazás kérdése az egységes Európa hangjának megszólaltatásához. Erre azonban Manfred Weber meg is adja a választ, amikor kijelenti,

Azaz Weber nemcsak különböző hatalmi ágak összeolvasztására tesz javaslatot, hanem arra is utal, hogy ezzel felváltható lenne Európa közös hangja az úgymond többség hangjára. Hogy ez mennyiben volna kívánatos, úgy próbáljuk elképzelni, hogyan tárgyalna egy ilyen felhatalmazással Ursula von der Leyen mondjuk Kínával, vagy Oroszországgal. Nyilván sehogy.

A külpolitika nem véletlenül maradt tagállami hatáskör

Ha most eltekintünk az EU részleges külpolitikai elszigeteltségétől, az EU erőszakosan egységesített külpolitikai hangja akkor is egyértelműen hatással lenne a tagállamok saját külföldi kapcsolataira. Az unió egységes külpolitikája ugyanis azt jelentené, hogy a tagállamoknak nem lehetne, vagy korlátozódna a sajátja. Illetve zárójelbe kerülhetnének olyan kérdések, mint a kisebbségpolitika vagy a vallás (keresztényüldözés). Ellenben az Európai Unió egységes álláspontot képveselhetne például az olyan konfliktusok megítélésében, mint az orosz-ukrán háború vagy Gáza.