Tollasi Ilona – tíz év börtön ételosztás miatt
– Hogyan sodródott a forradalomba?
– Darukezelő voltam a csepeli gyárban, huszonharmadikán csak cigarettáért ugrottam le. Ám közben a felkelők véradókat hívtak. Többen adtunk vért a Heim Pál-kórházban, majd mentünk tovább. Amikor beesteledett, a felkelők teherautóval elvittek minket a Baross térre, egy emeletes irodaházba. Kérdezték: akarunk-e harcolni, segíteni? Igent mondtuk. A fiúk fegyvereket kaptak, minket, lányokat a konyhára vittek. Mi a Péterfy Sándor utcából hordtuk az ennivalót.
– Mi volt az ön feladata?
– Osztottam az ételt több lánnyal együtt. November 4-én azonban belövést kaptunk, leszakadt a lépcső, emiatt átmentünk a Péterfybe.
– Két hétig csak ételt osztogatott?
– Nem csak azt. Ha volt szabad időnk, akkor a kórházban röplapokat készítettünk.
– Kikkel volt együtt?
– A Baross tériek vezetője Nickelsburg László volt. A mi helyünk főként gyülekező és pihenőhely volt. Innen harcolni és éjszakai portyára mentek az emberek. Nekünk végig az volt a dolgunk, hogy szendvicseket készítsünk nekik.
– November 4-én a szovjetek megtámadták az országot. Amikor a belövés történt, azonnal elhagyták a központjukat?
– Azonnal szétváltak a Baross tériek. Egy részük fegyverrel ment más helyszínekre, mi jónéhányan a házak padlásain keresztül menekültünk – egyik házból a másikba –, végül eljutottunk a kórház alagsorába. Egy hétig maradtunk csak ott, röpcédulákat nyomtattunk. A betegek fent voltak, mi lent voltunk a pincében. Éjszaka vaságyakon aludtunk.
– Az orvosok, az ápolók tudtak erről?
– Természetesen, ők adták az ételt. Nemcsak bennünket fogadtak be, hanem a Tűzoltó utcaiakat is, és más felkelőket. Aztán Palotással és egy másik lánnyal, Mocsokkal hamarosan elhagytuk a kórházat: menekültünk tovább. Később visszamentem, pechemre, mert hajnalban a rendőrség razziát tartott és nyolcvanötünket bevittek. Velünk volt Angyal István és Eörsi István is. El tudtunk volna menekülni, ha nem alszik el az a két fiatal, akik őrséget álltak az első emeleten.
– Ezzel kezdődött a kálváriája?
– Nem. Engem néhányad magammal elengedtek a rendőrségről. Angyal Istvánt, és ha jól emlékszem, Eörsit ott tartották.
– Eörsi Istvánt ismerte?
– Ismertem, de nem szívesen beszélek róla.
– Miért?
– Mert olvastam egy könyvét, amiben írt rólam is, és az nem volt igaz. Többen mondták, hogy jelentsem fel, de nem akartam foglalkozni vele.
– Mit írt?
– Azt írta rólunk, hogy utcalányok voltunk és nem forradalmárok.
Honnan vette ezt a hazugságot, s milyen jogon veszi magának a bátorságot, hogy ilyeneket írjon? Én munkáslány voltam. Egyébként ezt a könyvet Wittner Mária adta, hogy olvassam el.
– Öntől mit kérdeztek a rendőrségen?
– Azt: mit kerestem a Péterfyben. Csak annyit mondtam, hogy nem volt hová mennem, és a harcok elől a kórházba menekültem. Ezt akkor elhitték. Kiengedtek. Néhány nap múlva elindultam a keresztszüleimhez a Margit hídhoz, de oda már nem jutottam el, mert lefogtak a pufajkások és a szovjetek. Beköptek. A nyomozók mondták később, hogy Vörös köpött be.
– Ő forradalmár volt?
– Dehogy, amikor kinyitották a börtönöket, akkor a politikaiakkal ő is kisétált. Állítólag többszörös gyilkos volt.
– S mint gyilkos harcolt?
– Harcolt. Beállt a forradalmárok közé. Természetesen nem az volt a jellemző, hogy gyilkosok harcoltak a szovjetek ellen, de sajnos néhány köztörvényes is elkeveredett a felkelők között. Az volt a baj, hogy ezeket is kiengedték a börtönökből. Nem született olyan vádirat később, ahol nem szerepelt volna rablás.
– Ki ítélte el önt?
– Biszkuné dr. Tóth Matild.
– A volt MSZMP-s politikus felesége?
– Igen. Tóth Ilonát is ő ítélte el. Ő küldte halálba. Majdnem engem akasztottak fel Ilona helyett, ugyanis az orosz tolmács rosszul fordította nevemet, és azt hitték, én vagyok az orvosnő.
– Kemény bíró volt Biszkuné?
– Igen. Mindig sima, hátrafésült frizurája volt, mint a férfiaknak. Galád bíró volt, Palotást és Tóthot, a társaimat is akasztófára juttatta.
– Jankó Piroskával mi történt?
– Nem tudom, nem tudunk róla semmit. Ő Debrecenben volt felkelő, majd felhozták Pestre, és a Tímár utcai rendőrségen megkínozták és megalázták. Vele tették azt a gyalázatos dolgot… a gumibottal…
– Kik voltak az ön barátai?
– Csak Wittner Marival meg Hrozovával voltam jó barátságban.
– A tíz évet letöltötte?
– Nem, abból hét és felet. 1964 júliusában szabadultam negyeddel, kedvezménnyel: jól dolgoztam, panasz nem volt rám.
– Ha visszagondol az életére, megbánta, hogy lement a József körútra cigarettáért?
– Ha őszinte vagyok, megbántam. Nem azért, mert le kellett ülnöm, mert tizenkilenc évesen tönkre tették az életem, hanem az emberek miatt. A bírósági tárgyalásomon azok jöttek el ellenem tanúskodni, akiknek ételt adtam a Baross téren, mert éhen haltak volna a gyerekeikkel együtt. Volt egy olyan asszony, akinek két hónapos gyereke volt és mindennap vittem a tejet, az ételt a legnagyobb golyózáporban.
„Hálából” vallott ellenem, hogy fegyverrel harcoltam, ő látta.
Még a Keletinél is összeszedett néhány embert, hogy tanúskodjanak ellenem. Csalódtam az emberséges viselkedésben.
(A portréfotót Burger Zsolt készítette).
