A börtönbe zárt menekültek meg valóság nevű nagybátyánk...
A napokban több írás, interjú jelent meg a tranzitzóna „börtöneibe” bezárt menekültek sanyarú sorsáról. El kell keserítenünk a haladó újságírás fellegvárainak láthatóan „jófej” skriblereit: sajna az összes sztori, amit hoznak, kivétel nélkül, a magyar kormány főgonosz „migránsozóinak” álláspontját támasztja alá. Tényleg, mindegyik.
A jó, a humanitárius, a minden tekintetben bölcs és nemes, továbbá tekintetes Európai Bíróság azt az ítéletet hozta, hogy az úgynevezett tranzitzónát meg kell szüntetni Magyarországon. Azonnal ujjongva nézett föl csüggedéséből a haladó ballib sajtó, hogy na végre, van igazság ebben a „hibrid rezsimben”. Rögtön el is mentek jó kis interjúkat gyártani a szegény elnyomott menekültekről, akik aztán elpanaszolták minden eddigi sérelmüket, elnyomatásukat, kis életük minden sirámát, hogy ország-világ láthassa: ők szenvedtek, a gonosz magyar kormány szenvedtette őket, de felettébb.
Előrebocsátom: sok esetben lehet az a helyzet, hogy a magyar hatóság téved. Ilyenkor mi is leírjuk, mi történt. (Mindenki tévedhet, minden ember hibázhat.) Itt, ebben az esetben viszont rohadtul nem tévedtek, egyetlen mozzanatban sem. Akik senyvedtek itt kicsiny hazánk nagy elnyomatásában, nos, hát sajnos el kell keserítenem a ballib újságírókat – legalábbis a földön két lábbal álló realistákat: az összes, menekültekkel szemben támasztott sztereotípia archetípusai jöttek elő. Lefordítom az előbbi mondatot, hogy a haladárok is megértsék: mindenben megfelelnek a gonosz kormánypropaganda „ellenségképének”.
Az Index nagy raportőre, a hátsó-afrikai informatikus-zsenik még nagyobb felfedezője a döntés után mindjárt el is szaladt Vámosszabadiba. Ott aztán egy másik portál további kettő – nyilván ugyanilyen nagy zsenije – meg is erősítette az összes igazságot, amit a gonosz, csúnya kormánypropaganda mondott.
Legelőször is.
Karzannal, feleségével és négy gyerekével a szabadulás első napján találkoztunk Vámosszabadi nyílt táborban, ahol két év várakozás után, a szemünk láttára tették meg első szabad lépéseiket magyar földön
– mondotta volt az Index publicistája, s mindjárt könnybe is lábad a szemünk. A szabadság, a szabadulás, meg a négyes darab gyermek rögtön szimpátiát gerjeszt. Van itt egy kis kérdőjel, hogy mi a macskának jön ide a mondatba a gyerek, de hát, nos, éljünk a jóindulattal, aztán legyen úgy, ahogy gondolják.
Nomármost, Karzan, minden tiszteletünk mellett, Irakból származik, mint azt az interjú is alátámasztja, tehát, akárhogy is számolom, több ezer kilométert kellett megtennie ide, hogy lángoktól övezett kis országunk határain belülre kerüljön. Csakhogy. Vannak ezek a fránya határok. Tehát: Irak, Törökország, Görögország, Macedónia, Szerbia, majd Magyarország egyaránt a minimum távolságban benne van. Tehát, ha életét menteni – ami megérthető, normális ember ezt nem vitatja – óhajtotta, akkor éppen minimálisan négy darab országban megállhatott volna. De nem, Karzan átalment Törökországon, Görögországon, Macedónián, Szerbián, és itt állt meg.
Nem kell hosszú egyetemi fejtegetést írnunk arról, hogy a festői, sőt paradicsomi Németországba kívánt eljutni kicsiny, négygyermekes családjával Karzan. Karzan tehát nem az életét mentette – azt megtehette volna a fentebb felsorolt négy országban –, hanem jobb életet szeretett volna biztosítani magának a fent említett négy gyermekével, s feleségével.
Sok cikket olvastam a táborban a telefonon. Tudom, hogy Orbán Viktor utálja a muszlimokat és a menekülteket. Csak azt nem értem, hogy lehet ilyet gondolni. Hiszen vannak jó és rossz muszlimok, jó és rossz menekültek, ahogy van jó és rossz keresztény, és van jó és rossz magyar is. Nem értem
– idézi a kiválóan megírt cikk Karzant. Van egy gond: Orbán Viktor nem utálja a muszlimokat, hanem kijelentette: szereti őket, ott, ahol vannak nagy tömegben. Ahol ő nem szereti őket – mármint nagy tömegben –, az Magyarország. Merthogy Magyarország nem muszlim.
Miért zártatok minket börtönbe?
– kérdezte a vámosszabadi tábor előtt egy Burundiból elmenekült tuszi férfi, aki azt mondta, még nincs kész beszélni az elmúlt hónapokról, csak ezt szeretné tudni. Majd rámutatott egy körülbelül hároméves kislányra:
Ilyen kisgyerekeket miért zárt a magyar kormány börtönbe?
Nomármost: legjobb tudomásommal a tuszik, mint olyanok, Ruandában és Burundiban honosak. Ruanda 8100 kilométerre van Magyarországtól, Szudán, Egyiptom, Jordánia, Szíria, Törökország, Bulgária, Szerbia van köztünk. Jelen pillanatban Ruandában nincs háború, ahogy Burundiban sem. Tehát az életük mentése, mint olyan, rögtön megdől.
Ugyanakkor Reza Iránból, Yalda Afganisztánból, továbbá a számos más kiváló – nyilván kiváló – menekült ugyanígy számos országon keresztül kellett jöjjön, míg ideért.
Mi, mint olyanok, a menekültek barátai vagyunk. Csak marad egy apró kérdés minden ilyen sztori után: a maradék öt-hat országban – köztük Görögországban, ami az EU tagja, szintén gazdag, legalábbis Iránhoz, Irakhoz, Ruandához, Afganisztánhoz, Burundihoz képest bizonyosan – miért nem álltak meg?
S írja a kiváló újságíró Karzan szavait:
Magyarországon telepednénk le. Vannak itt jó emberek, akik segítettek a menekültkérelmemnél, vagy akik elérték, hogy bezárják a tranzitzónákat, és kiengedjenek minket. Nem akarok politizálni, nem haragszom senkire. Normál életet élnék, annyit szeretnék, hogy boldognak lássam a családomat.
Mi azért ezt megnéznénk. Ugyanis Németországba tartottak, mert ott magas összegű a segély. Természetesen nem tartom kizártnak, hogy akik eddig finanszírozták a kitartását, azok pár évig még Magyarországon akarják őt mutogatni, de – és erre nagy tétet teszek – amint lanyhul az sajtóérdeklődés Karzan iránt, ő azonnal nekikezd menekülni tovább, egészen Németországba, ahol élete végéig táppénzen fogja kiheverni a tranzitzóna traumáit.
Nyitókép: acnews
