Nagyon szeretem, elegánsnak tartom és remeknek, amikor a fejlett, okos, progresszív, megkérdőjelezhetetlenül remek és fantasztikus nyugat-európai államok minket akarnak leckéztetni demokratikus normákból és alapelvekből. Minket, szegény, szerencsétlen, politikai fejlettségben még kamaszkorba se lépett, kelet- és közép-európai népeket. Szinte látom magam előtt a gyarmatosítói lendületet, ahogy okítani akarnak minket, oktondi senkiket. Csak a jó szándék vezérli a jó embereket, nincs mit tenni.
És ugye itt vannak nekünk a franciák is, a maguk tökéletes választási rendszerével. Azzal a rendszerrel, aminek köszönhetően az eggyel ez előtti elnökválasztáson Macron úgy lehetett a köztársaság elnöke – leírtam ezt a két szót és majdnem kibukott belőlem egy Gyurcsány –, hogy soha ennyire kevesen nem szavaztak még jelöltre. Az össznépesség 30 százaléka sem támogatta Macront.
Talán most ennél jobb lesz a helyzet, bár a leosztás ugyanolyan unalmasnak tűnik, mint nagyjából bármikor: a balosabb színezetű jelölt bejut a második fordulóban, nem is meggyőző fölénnyel, de mivel a másik bejutott egy hangsúlyosan jobboldali jelölt – lásd Marine Le Pent –, így nagyjából előre kalkulálható, hogy 15–20 százalék körüli különbséggel Macron fut be. Miért? Mert szokás szerint beindul a boszorkányüldözés. Ennek iskolapéldája volt 2002, amikor Chirac mellett még az öreg Le Pen jutott be – első alkalommal – a második fordulóba és Franciaország eme hír hallatán összeomlott. Focisták fenyegetőztek azzal, nem lépnek pályára, ha Le Pen győz, híres emberek lebegtették emigrálásukat, ami csak kell. Aztán Chirac nagyjából 80 százalékot kapott.
Persze, ne legyen igazam. Nyerjen csak Madame Le Pen, mindenki remekül járna és a magyar választások után kellemes koktélcseresznye lenne a tortára egy újabb sivalkodás. Meg aztán mégiscsak Európa egyik legerősebb államáról beszélünk, egy atomhatalomról. No és elnézve a politikai folyamatok alakulását, nekünk Macron sem tragédia. Szüksége van megbízható szövetségesekre, akkor is, ha politikailag teljesen mást tartanak értéknek. Nem gondolom kizártnak, hogy az Orbán–Macron-együttműködés a jövőben még gyümölcsözőbb lehet.
Annyit még a francia elnökválasztásról, hogy kizártnak tartom, hogy Éric Zemmour indulása tehetne Le Pen lemaradásáról. Nyilván pár százalékkal többet kapott volna a publicista távolléte esetén, de így is, úgy is ugyanaz lenne a második forduló kimenetele – hacsak nem születik óriási meglepetés.
De vissza az általános értékeléséhez a választási rendszereknek. Nyugat-Európában teljesen megszokott jelenség, hogy olyan politikai erők alakítanak kormányt, akikre a lakosság harmada sem szavaz. És senki nem lát ebben kivetnivalót, ugyanis az ottani szabályok ilyenek. Ők alkották meg maguknak, engem ez nem zavar, éljenek, boldoguljanak.
Vagy említhetném a brit rendszert is, a tisztán egyéni mandátumok világát. Semmi lista, semmi kompenzálás, semmi kisegítés. Ha valaki akár csak egyetlen szavazattal is elveszít egy választókerületet, akkor így járt, nem lesz belőle parlamenti képviselő. Így fordulhat elő, hogy egy párt akár több millió szavazattal is többet kap, mint bármelyik vetélytársa, mégis eltörpülnek a mandátumai – ahogy történt ez pár éve Nigel Farage-zsal és a Skót Nemzeti Párttal. Utóbbiak jóval kevesebb szavazatot kaptak, de sok választókerületet megnyertek. Farage-ék viszont csak párat. Ez mennyire igazságos? Milyen rendszer ez? Mennyire kompenzál? De nekik így jó és nem áll szándékomban kioktatni őket.
Ezek után annyit talán elvárhatnánk, hogy a politikai kisebbségek világából viszont minket se oktassanak ki. Mert azok után, hogy a rendszerváltoztatás óta még egyetlen politikai család sem kapott annyi szavazatot, mint április 3-án a Fidesz–KDNP, ez kicsit zsenant. Azok után, hogy több mint 3 millió választópolgár támogatta a jobboldalt és több mint 1 millióval kevesebb a baloldalt, ez kicsit dőreség. Meg aztán a brit modellt nézve nem kétharmada lenne a nemzeti oldalnak, hanem némileg nagyobb többsége.
Ráadásul a csalások témakörét is ad actának tekinthetjük. Ezt már az ellenzék is kezdi elengedni; ez a duma, ugye, hogy nem a választások napján történik a csalás, egyrészt nyelvtanilag is értelmezhetetlen, másrészt azt mutatja, hogy innentől fogva erre nem hivatkozhatnak. Minden egyes választókörben ültek ellenzéki emberek. Látták, tapasztalták, hogy a polgárok döntésén és csak azon múlt az ekkora mértékű siker. Erre persze lehet fogatlanozni, de ez csak megágyaz a 2026-os négyötödnek.
És még valami. Látom sokaknál – egyébként jóindulattal telien –, ahogy azon gondolkoznak, bizony az országnak szüksége lenne egy jobb ellenzékre. Mert többet érdemelnek a balos választópolgárok is, etc. Nem értek ezzel egyet. Az a jó nekünk, ameddig ilyen az ellenzék, mert ez is biztosítja sok egyéb mellett az erőnket. Vonják le csak ugyanolyan elánnal a tanulságokat Gyurcsányék még Jakabék és haladjanak is ugyanezen az úton.
Megint mondom, ez az egyik alapja a 2026-os négyötödnek.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula
Facebook
Twitter
YouTube
RSS