Fogom ezt a könyvet és nem merem kinyitni. Úgy vagyok vele, mint hajdanában Nyiszli Miklós művével („Mengele boncolóorvosa voltam”), sokáig csak nézem, forgatom. Aztán leteszem, arrébb rakom. Polcz Alaine: Asszony a fronton. Egy újabb könnyű darab. Hívom őket magamhoz, akár egy mágnes. Hálózat, politikai pszichiátria, délvidéki vérengzés, most meg jöhet ez. Hallgatások és átöröklődő traumák. Elmondhatatlan történetek.
Mint a vajdasági magyar lány és a kút. És a jugoszláv partizánok. És a meggyalázott, szétszabdalt test. Hull, csak hull a kút mélyére. A kút átkozott lesz. Nem használja a falu. Nem beszélnek róla.
Vagy a pap, akit a templomában tüzes trónra tesznek. Úgy égetik el. S közben részegen röhögnek. Persze biztosan van, aki nem nevet a katonák közül. Aki hátul áll, néma és fél. Aki nem ezt akarta, de azért nem akar felülni a pap mellé.
Számháború. A kutatások negyvenezerre teszik a délvidéken szisztematikusan, ördögi alapossággal legyilkolt magyarok számát. Az időpont 1944 és 1945 fordulója. Tél, karácsony, vér és hó és halál. S akkor vissza Magyarországra.
Bevonul a dicsőséges szovjet hadsereg, amely pont annyira dicsőséges, akár a többi, magukból kifordult emberek, bosszútól vezérelt, lélegző, gyilkoló, vérző bábuk alkotják. És persze sok ártatlan, besorozott rettegő, akik nem őrülnek meg, nem rabolnak és nem erőszakolnak, nem kegyetlenkednek, csak próbálják túlélni, csak próbálják becsukni a szemüket, a lelküket, hogy ne fojtsa meg őket örök életükre az a látvány, amelyet a kútba dobált lányok szétszabdalt testei jelentenek. Hogy ne őrjítse meg őket az a szag, amelyet a meggyújtott papok kabátjából, a felhasított katonák beleiből jön. Felfelé áramlik. Ugyanez előtte a szovjet területen. Csak akkor ők az áldozatok.
Átlagemberek gyilkolják egymást halomra, könyvelők és munkások és jogászok és parasztok, majd állatiasan, ördögien vagy éppen érzelmek nélkül végeznek egyéni vagy csoportos nemi erőszakot azokon, akiken lehet, akiket megtalálnak. Magyarokon, lengyeleken, németeken, ukránokon és oroszokon, mikor ki, tömegével, tömegesen, elképzelhetetlenül, leírhatatlanul.
A mi anyáink és nagyszüleink is köztük voltak.
Szóval mit kezdjek Polcz Alaine könyvével? Egy ilyen visszaemlékezés megfog és leránt a kútba, a kút legmélyére. Nem a hatásvadász távol-keleti horrorok szintjén, hanem a valóságén.
Hányinger, rosszullét kerülget, amikor a következő sorokat olvasom. Láttam már sok mindent, belenéztem az emberiség lelkének olyasféle sötétségébe, amelytől talán Kurtz ezredes is visszarettenne. Conrad antihőse, de a Marlon Brando játszotta alak ugyanúgy. Lélekben én is egy folyón utazom, lefelé, a lélek és az őrület legmélyére és megpróbálom távol tartani magamtól ezeket a sorokat. Mert mit lehet ezzel kezdeni? Milyen erő kellett ahhoz, hogy ezt Polcz Alaine megírja és 1991-ben megjelentesse?
„Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerincét, de akkor sem azonnal. Hogy mennyi idő telhetett el és hányan voltak, nem tudom. Hajnalfelé értettem meg a gerinctörést. A következőt csinálják: az ember két lábát a válla fölé hajtják és térdelésből feküsznek bele. Ha valaki ezt túl erősen teszi, elroppan a nő gerince. Nem, mert akarják, hanem a fékevesztett erőszak miatt. A csigába tekert nőt a gerince egy pontján lökik előre-hátra, s észre sem veszik, hogyha elroppan. Én is azt hittem, hogy megölnek, hogy a kezük között halok meg. A gerincem megsérült, de nem törött el.”
A csigába tekert nő. Amikor ezt elolvastam, azonnal eszembe jutott Ruttkai Éva szívbe markoló búcsúja Latinovits Zoltántól, ahol a részlet végén ezt mondja: „Ezt egész egyszerűen nem lehet, nincs módom befogadni.”
Nincs, nincs módunk befogadni. „A szellem iránt elkötelezett, tartalmas jövőről álmodó fiatal nő eltűri, és nem csak elviseli a háborúban rázúduló erőszakot, de a kényszer szorításában belenyugszik mindenbe, ami elől nem tud menekülni. Polcz Alaine művében »az asszonynak« nincs regénye, csak sorsa, ami ráméretett, szenvedése és gondolatai, amiket a fájdalom ébresztett” – írták egy értő kritikában.
Ismerős? Ez maga a Sorstalanság. Az emberek, aki ott se voltak. Ott sem voltak a saját életükben. Itt találkozik Kertész Imre és Polcz Alaine, itt találkozik a doni rettenetből hazafele kóválygó katona és az ártatlanul gödörbe lőtt délvidéki falubíró.
De vissza az erőszakhoz. Skrabski Fruzsina 2013-as filmje, az Elhallgatott gyalázat 50-200 ezer közé teszi az áldozatok számát. Pető Andrea történész is hasonlóan látja, bár utóbbi nem szeretne számszerűsíteni, mert az „sérti az áldozatok méltóságát”. Nincs igaza: számháborúzni nem fogunk, de nagyon nem mindegy, hogy hány magyar (és német és kelet-európai, előtte meg orosz, ukrán, lengyel) asszonnyal és lánnyal történt meg ez a gyalázat. Hányan lebegtek később sorstalanul, hányan nem beszélhettek ezt ki, hányan nem fordulhattak ezzel sehova, hányan voltak rákényszerítve a hallgatásra, börtönt vagy diliházat kockáztatva a feldolgozásért? Mert Kádárék ebben is hallgatásra ítéltek mindenkit. Fojtsd vissza. Hogy ne csak téged, de a gyerekeidet is megroppantsa.
És így ezeket a sebeket, ezeket a traumákat, ezeket a hallgatásokat bizony tovább vittük, itt van a vérünkben, a lelkünkben, tessék leülni a szülőkkel, nagyszülőkkel, amikor erről lehet, amikor talán erről is lehet, valahogyan, valahogy, tessék őket megkérdezni, mert a legszűkebb környezetemben is hallottam arról, hogy utólag, de legalább utólag kiderült valami, valami szörnyű, valami leírhatatlan, valami gyalázatos, de ami legalább utólag, legalább utólag el lett mondva.
Mert itt mennek, botorkálnak mellettünk a meggyilkolt magyar zsidók, a megerőszakolt magyar asszonyok, a Gulágon kiszipolyozott áldozatok, a Délvidéken és Erdélyben és Szlovákiában a magyarságuk miatt üldözött, bebörtönzött, megölt emberek, a besúgott, börtönbe zárt, diliházba hurcolt szabadok és amíg nem írunk, nem szólunk róluk eleget, amíg nem öleljük át őket, addig itt fognak menetelni velünk és nem értjük meg saját magunkat sem, s főleg nem őket, hogy miért hallgattak el akkor, amikor beszélni lehetett volna és miért kezdtek el hadarni akkor, amikor a némaság adott volna valamit.
Szóval fogom ezt a könyvet és nem merem kinyitni. Itt van benne a sorsunk, tükörképem néz vissza rám a belső borítóról. Ki kell nyitnunk. Beszélni kell róla. Csak így lehetünk szabadok.
Kopanyi Ferenc
2021-12-14 at 11:58
https://youtu.be/wrDv1Oq8JHE
https://youtu.be/EM3Zi4kUtOw
Ezek 1990 utani felvetelek
Palmimi85
2021-12-13 at 18:39
Kedves Mező Gábor úr!
Nagyon tetszett a cikke, és csak gratulálni tudok hozzá!
Nekem megvan a könyv, de nem tudtam végigolvasni. És azóta tartottam Göncz Árpi bácsit egy nyomoronc vén szarnak… Akkoriban jelent meg egy “fantasztikus” novellája az új Magyarországban (máig se értem, hogy kerülhetett be ez az elbeszélés ebbe az újságba!), mint Államelnök, aki “híres és népszerű író is egyben”, mely arról szólt, hogy szegény orosz katonák nem erőszakoskodtak, hanem a megye asszonyok önként, örömmel adták oda magukat az országot felszabadító hősöknek. Ettől lett hányingerem és azóta nem tudtam a nevét se hallani úgy, hogy nem mondtam utána, hogy nyomorult szemét vörös…
na4
2021-12-13 at 12:32
Csak egyszer kapnék a kezembe egy ilyen szaddista állatot. Csak egyszer.
Etel
2021-12-09 at 18:52
Csak ránéztem az írás elejére, azóta csak kerülgetem mivel sejtettem, mi van benne, ha nem is pontosan az, ami a mi családunkkal történt Gulagon a budapesti pincékben. Hanem valami még szörnyűbb, már ha létezik annal szörnyűbb (létezett). Több napja tehetem ezt, amíg végre most összeszedtem magam.
Igen, jól gondoltam, jól féltem.
A délvidéki események (esemény, micsoda hülye kifejezés, ilyet is csak a kommunisták tudnak kitalálni) nem érintettek közelről addig, míg a bécsi piacon nem találkoztam egy magyar virágárussal, az egész családját, gyerek, szülő, ferj mindenkijet megölték a szerbek. Nem beszélte el, hogy történt, én sem kérdeztem, bár még beszélgettünk egy darabig, de most úgyis megtudtam.
Vladtepesch
2021-12-09 at 10:19
A szerbek már az 1848-49-es szabadságharcnál is állatok voltak.
Vadállati kegyetlenséggel mészárolták le a délvidéki magyarokat.
Ezért kellett odaküldeni Rózsa Sándort és csapatát, mert ők legalább olyan kegyetlenek voltak az elfogott szerbekkel, mint azok a védtelen magyarokkal.
A szerbeknek, ha 1000 évig kell vezekelniük a magyarság ellen elkövetett bűneikért, az is kevés lenne.
zolatiguszti
2021-12-09 at 04:07
Hagyjuk már az orosz mentalitás mentegetését!
Ugyanezt láttuk a Dél Szláv válságban is össze vissza erőszakolták egymás nőit. Ez bevett szokás a nyugati haderőkön kívül. Úgy értem ők is csinálték de nem olyan tömegben meg szisztematilusan mint a Balkánon , az Oroszoknál vagy ázsiában Afrikéban.
Elfoglalt terület nőit erőszakolni a dominancia kinyílvánítása hiszen a nőiket se tudják már megvédeni……Ez egy nagyon régi harcmodor épp migriktől látjuk.
Amúgy meg mi dumálunk?
https://www.antikvarium.hu/konyv/milovan-dilas-milovan-gyilasz-talalkozasok-sztalinnal-31326-0
Milovan Dilas. Találkozésok Sztálinnal 1961.
Leírja hogy 44 ben találkoztak Sztálinnal 3 jára Moszkvában. A tárgyalésokra Tito küldte ki őket. Egyik téma volt hogy miután a front tovább halad jó lenne ah Vörös hadsereg is haladna vele Ugyanis Jugoszlévia magát szabadította fel és bár a CCCP szövetséges mégis úgy viselkednek a csapatok mintha megszállnák Jugoszléviát. Pl a szövetségesi viszonyt nem alapozza meg túl jól a tömeges nemi erőszak hullám.
Mire Sztálin annyit mondott hogy azt a kis szórakozást nem kell sajnálni a katonáktól….
És ez egy kommnuinsta ország szövetséges kormány küldöttsége…
Ezek ilyenek így háborúznak. Legközelebb el kell kapni őket és kiherélni. Akkor ők is érteni fogják.
Zsike
2021-12-07 at 22:53
Abban éltünk, h amiről nem beszélünk, az nincs, az nem fáj.
És azzal, amiről nem tudunk, gyerekek, azzal nem árthatunk magunknak.
De sok mindent megtudtunk, megéltünk és ma cipeljük borzasztó súlyát.
Se elfelejteni, se letenni a terhét nem tudjuk. Csak majd elvinni…
Skorpió56
2021-12-07 at 18:42
Kb. 10 éve olvastam el Polcz Alaine önéletrajzi regényét, “Az asszony a fronton” – t. Rendkívül megdöbbentett, annak ellenére hogy szüleimtől és idősebb emberektől hallottam ezekről a rémtettekről, brutális gazemberségekről. Anyám 1944 – ben volt 19 éves, a nagyszüleim tanyájukon un.kukoricaszárból rakott kúpban bújtatták a Szovjetszkaja Armada haramiái elől. Ő szerencsésen megúszta! A magyar külügy – amikor a tudomásukra jutott, hogy milyen szörnyűségek történtek – kérte “sztalint”, hogy vessenek véget e “gyakorlatnak”! A cinikus válasz: ja kérem ilyen a háború! Ezt a regényt kötelező olvasmánnyá tenném én is! Ajánlom e témában Végh Antal: Igyi szudá! című alkotását, amely részben ezeket az eseményeket írja le Jánkmajtis szatmári település vonatkozásában!
Orientál
2021-12-07 at 17:35
Ezek a balosok liberálisok zöldek kommunisták fasiszták hozzák ránk európai őslakosokra a szélsőséges muszlim migránsaikat. Ezek a Gyurcsányék Márki-Zayjukkal és jobbikosaikkal együtt is.
Cseresnyés Magdolna
2021-12-06 at 22:03
Kedves Gábor! Erőt kitartást! Nemzedékek cipelik a terhet! Polcz Alain könyvét is kötelező elolvasni, mert csak “Erős igazsággal az erőszak ellen: így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.”
Szebenyi István
2021-12-06 at 18:02
Polcz Alainet olvasni kötelezővé tenném! Hogy hány magyar asszonyt, és leányt erőszakoltak meg, valóban nem lehet pontosan megmondani, még becsülni is nehéz. Akkoriban ez hatalmas szégyen volt, és a keresztény neveltetés, a falusias környezetben történő éeltmód lehetetlenné tette a becstelenségek elmondását bárkinek is! Hallgattak… Elhallgatták… De el sohasem felejtették! A megbecstelenítések Budapesten, és főként a Nyugat-Dunántúlon tömegesek voltak. Érthető, hiszen azokon a területeken állt legtovább a front. Nemrégiben behatóan foglalkoztam a témával a Vértes településeinek vonatkozásában. Egyházi feljegyzések, és levéltári dokumentumok, illetve a még élők elbeszéléseit használtam fel egy megjelent könyvemben. Higgyék el, borzalmas, és tömeges volt!
csakafidesz
2021-12-06 at 15:09
Hemingway aki az I. világháborúban vett részt, Búcsú a fegyverektől c. regényében leírja, hogy a háború pokoli zajában egyetlen délelőtt megőrülhetnek az emberek. Egy évi front után már semmi erkölcsi tartásuk sincs, a másik ember halálát már közömbösen nézik, és állat módjára kegyetlenek lesznek.
Amlodipin
2021-12-06 at 09:51
És ami még rettenetesebb, tudok olyan nőről, akit sorozatosan becstelenítettek meg az oroszok, az akkor már élő gyermekük utána és a mai napig a “balosok” vagy inkább liberál-bolsik seggnyalói, haverjai, csókosai lettek!!! És a mai napig rengetegen vannak, akik ugyanebben a hajóban eveznek. Nem nyílik ki a szemük, mert felmenőik nem világosították fel őket, bár már 30 éve megtehették volna!!
Galamb
2021-12-06 at 09:50
Ne legyünk naívak, ezek az emberállatok most is közöttünk élnek, bármely országában is járunk a Földnek.
A napokban gondolkodtam el ezen újfent, mikor lejött a hír: Német szupermarketben, pénztári sorbanállás közben fogták el az alvilági kivégzőembert.
Normál élethelyzetben nagy százalékuk talán rács mögött, de egy háború felülír mindent…
khm
2021-12-06 at 09:07
Kár volt Kertész Imrét belekeverni.
G. A.
2021-12-06 at 07:33
Delvidéken és Erdélyben és Szlovákiában a magyarságuk “
.
Felvidéken, Kárpátalján, Őrvidéken
Trollyus transylvanicus
2021-12-06 at 07:16
Polcz Alain könyvét képtelen voltam végig olvasni: csak bele-bele olvastam, s iszonyattal félretettem. Pedig már gyermekkoromban hallottam a szovjet katonák erőszakoskodásairól: az óvónénimet 13 évesen erőszakolták meg…Persze később tudtam meg a csak suttogva elmondott történetet.