A csigába tekert nők és a kútba hajított leány – Néhány gondolat az elhallgatott és minket is mérgező gyalázatokról

Fogom ezt a könyvet és nem merem kinyitni. Úgy vagyok vele, mint hajdanában Nyiszli Miklós művével („Mengele boncolóorvosa voltam”), sokáig csak nézem, forgatom. Aztán leteszem, arrébb rakom. Polcz Alaine: Asszony a fronton. Egy újabb könnyű darab. Hívom őket magamhoz, akár egy mágnes. Hálózat, politikai pszichiátria, délvidéki vérengzés, most meg jöhet ez. Hallgatások és átöröklődő traumák. Elmondhatatlan történetek.

Mint a vajdasági magyar lány és a kút. És a jugoszláv partizánok. És a meggyalázott, szétszabdalt test. Hull, csak hull a kút mélyére. A kút átkozott lesz. Nem használja a falu. Nem beszélnek róla.

Vagy a pap, akit a templomában tüzes trónra tesznek. Úgy égetik el. S közben részegen röhögnek. Persze biztosan van, aki nem nevet a katonák közül. Aki hátul áll, néma és fél. Aki nem ezt akarta, de azért nem akar felülni a pap mellé.

Számháború. A kutatások negyvenezerre teszik a délvidéken szisztematikusan, ördögi alapossággal legyilkolt magyarok számát. Az időpont 1944 és 1945 fordulója. Tél, karácsony, vér és hó és halál. S akkor vissza Magyarországra.

Bevonul a dicsőséges szovjet hadsereg, amely pont annyira dicsőséges, akár a többi, magukból kifordult emberek, bosszútól vezérelt, lélegző, gyilkoló, vérző bábuk alkotják. És persze sok ártatlan, besorozott rettegő, akik nem őrülnek meg, nem rabolnak és nem erőszakolnak, nem kegyetlenkednek, csak próbálják túlélni, csak próbálják becsukni a szemüket, a lelküket, hogy ne fojtsa meg őket örök életükre az a látvány, amelyet a kútba dobált lányok szétszabdalt testei jelentenek. Hogy ne őrjítse meg őket az a szag, amelyet a meggyújtott papok kabátjából, a felhasított katonák beleiből jön. Felfelé áramlik. Ugyanez előtte a szovjet területen. Csak akkor ők az áldozatok.

Átlagemberek gyilkolják egymást halomra, könyvelők és munkások és jogászok és parasztok, majd állatiasan, ördögien vagy éppen érzelmek nélkül végeznek egyéni vagy csoportos nemi erőszakot azokon, akiken lehet, akiket megtalálnak. Magyarokon, lengyeleken, németeken, ukránokon és oroszokon, mikor ki, tömegével, tömegesen, elképzelhetetlenül, leírhatatlanul.

A mi anyáink és nagyszüleink is köztük voltak.

Szóval mit kezdjek Polcz Alaine könyvével? Egy ilyen visszaemlékezés megfog és leránt a kútba, a kút legmélyére. Nem a hatásvadász távol-keleti horrorok szintjén, hanem a valóságén.

Hányinger, rosszullét kerülget, amikor a következő sorokat olvasom. Láttam már sok mindent, belenéztem az emberiség lelkének olyasféle sötétségébe, amelytől talán Kurtz ezredes is visszarettenne. Conrad antihőse, de a Marlon Brando játszotta alak ugyanúgy. Lélekben én is egy folyón utazom, lefelé, a lélek és az őrület legmélyére és megpróbálom távol tartani magamtól ezeket a sorokat. Mert mit lehet ezzel kezdeni? Milyen erő kellett ahhoz, hogy ezt Polcz Alaine megírja és 1991-ben megjelentesse?

„Nem mozdultam. Azt hittem, hogy ebbe belehalok. Persze, nem hal bele az ember. Kivéve, ha eltörik a gerin­cét, de akkor sem azonnal. Hogy men­nyi idő telhetett el és hányan voltak, nem tudom. Hajnalfelé értettem meg a gerinctörést. A következőt csinál­ják: az ember két lábát a válla fölé hajtják és térdelésből feküsznek be­le. Ha valaki ezt túl erősen teszi, el­roppan a nő gerince. Nem, mert akar­ják, hanem a fékevesztett erőszak miatt. A csigába tekert nőt a gerin­ce egy pontján lökik előre-hátra, s észre sem veszik, hogyha elroppan. Én is azt hittem, hogy megölnek, hogy a kezük között halok meg. A gerin­cem megsérült, de nem törött el.”

A csigába tekert nő. Amikor ezt elolvastam, azonnal eszembe jutott Ruttkai Éva szívbe markoló búcsúja Latinovits Zoltántól, ahol a részlet végén ezt mondja: „Ezt egész egyszerűen nem lehet, nincs módom befogadni.”

Nincs, nincs módunk befogadni. „A szellem iránt elkötelezett, tartalmas jövőről álmodó fiatal nő eltűri, és nem csak elviseli a háborúban rázúduló erőszakot, de a kényszer szorításában belenyugszik mindenbe, ami elől nem tud menekülni. Polcz Alaine művében »az asszonynak« nincs regénye, csak sorsa, ami ráméretett, szenvedése és gondolatai, amiket a fájdalom ébresztett” – írták egy értő kritikában.

Ismerős? Ez maga a Sorstalanság. Az emberek, aki ott se voltak. Ott sem voltak a saját életükben. Itt találkozik Kertész Imre és Polcz Alaine, itt találkozik a doni rettenetből hazafele kóválygó katona és az ártatlanul gödörbe lőtt délvidéki falubíró.

De vissza az erőszakhoz. Skrabski Fruzsina 2013-as filmje, az Elhallgatott gyalázat 50-200 ezer közé teszi az áldozatok számát. Pető Andrea történész is hasonlóan látja, bár utóbbi nem szeretne számszerűsíteni, mert az „sérti az áldozatok méltóságát”. Nincs igaza: számháborúzni nem fogunk, de nagyon nem mindegy, hogy hány magyar (és német és kelet-európai, előtte meg orosz, ukrán, lengyel) asszonnyal és lánnyal történt meg ez a gyalázat. Hányan lebegtek később sorstalanul, hányan nem beszélhettek ezt ki, hányan nem fordulhattak ezzel sehova, hányan voltak rákényszerítve a hallgatásra, börtönt vagy diliházat kockáztatva a feldolgozásért? Mert Kádárék ebben is hallgatásra ítéltek mindenkit. Fojtsd vissza. Hogy ne csak téged, de a gyerekeidet is megroppantsa.

És így ezeket a sebeket, ezeket a traumákat, ezeket a hallgatásokat bizony tovább vittük, itt van a vérünkben, a lelkünkben, tessék leülni a szülőkkel, nagyszülőkkel, amikor erről lehet, amikor talán erről is lehet, valahogyan, valahogy, tessék őket megkérdezni, mert a legszűkebb környezetemben is hallottam arról, hogy utólag, de legalább utólag kiderült valami, valami szörnyű, valami leírhatatlan, valami gyalázatos, de ami legalább utólag, legalább utólag el lett mondva.

Mert itt mennek, botorkálnak mellettünk a meggyilkolt magyar zsidók, a megerőszakolt magyar asszonyok, a Gulágon kiszipolyozott áldozatok, a Délvidéken és Erdélyben és Szlovákiában a magyarságuk miatt üldözött, bebörtönzött, megölt emberek, a besúgott, börtönbe zárt, diliházba hurcolt szabadok és amíg nem írunk, nem szólunk róluk eleget, amíg nem öleljük át őket, addig itt fognak menetelni velünk és nem értjük meg saját magunkat sem, s főleg nem őket, hogy miért hallgattak el akkor, amikor beszélni lehetett volna és miért kezdtek el hadarni akkor, amikor a némaság adott volna valamit.

Szóval fogom ezt a könyvet és nem merem kinyitni. Itt van benne a sorsunk, tükörképem néz vissza rám a belső borítóról. Ki kell nyitnunk. Beszélni kell róla. Csak így lehetünk szabadok.