„A felvidéki magyarságot már nem közösségként, csak közönségként kezelik” – PS-interjú Papp Sándorral

Fotó: Papp Sándor archívuma

Szakadt országnak szakadt elnököt! – kiáltotta a világba Nagy Feró 1990-ben. Valami hasonlót csinál most kicsiben a felvidéki Papp Sándor, aki gyakorlatilag kívülről jön, sosem viselt tisztséget a felvidéki Magyar Közösség Pártjában és elődeiben, mezei tagként, saját szavai szerint csőnadrágos fiatalként lett a ’90-es években faluja polgármestere, most azonban bejelentkezett pártelnöknek. A zsinórban negyedik választási kudarc után sem látszik az egyre reménytelenebb helyzetű MKP-n, hogy a pofonok kijózanították volna, néhány hónap után mindig visszatérnek a korábbi üzemmódba, mintha már nem is zavarna senkit a lassú sorvadás. A máig aktív közösségszervező Pappot ez zavarja, és azt a munkát szeretné elvégezni, amit ő is a párt korábbi vezetőitől várt volna. Bejelentésekor sokan azt hitték, csak trollkodik, de interjúnkból is kiderül: nagyon nem.

Egy majdnem teljesen rendszeren kívüli, korábban semmilyen pártpozíciót nem viselt ember jelentkezett most be az MKP elnöki tisztségéért. Sokan azt hitték, csak trollkodásból csinálod – már ez is érzékelteti a felvidéki politika mélypontját, hiszen egyrészt megtrollkodásra méltónak tartják az emberek, másrészt viszont nehezen tudják elképzelni, hogy a belső körön kívülről is odaférhessen valaki. Mi a célod?

Nemcsak fricskát akarok mutatni, hogy színesítsem a tisztújító kongresszust, és megtapsoljanak, hogy hú de jókat mondok, de azért elnöknek mégse választanak meg. Őszintén, tabuk nélkül fogok beszélni – mert bőven van miről –, és ha nem választanak meg, akkor sem fogom vesztesen elhagyni a kongresszust. De nem szeretném előre kiteríteni a lapjaimat. Majd ott.

Az őszinteséget egész biztosan el is várja a tíz év alatt négy választási kudarcba belefásult MKP-s közönség. De mit érhet az őszinteség egy olyan közegben, ahol szinte mindenki szerint előre le vannak osztva a lapok – nemcsak most, hanem évtizedek óta, szinte mindig?

Nem a többi elnökjelölthöz fogok beszélni, és nem is az elnökséghez, hanem a küldöttekhez. Bízom benne, sőt biztos vagyok benne, hogy ők a népet képviselik…

Biztos, hogy nem a politikai játszmákat?

Most Párkányban beszélgetünk, kacskaringós úton jöttem ide Kalondáról (Losonc mellett – a szerk.) csaknem kétszáz kilométert autózva az Ipoly-mente magyarlakta falvain át. Ennek csak töredékén találkoztam rendes úttal, a többi kátyús vagy hepehupás, foltozgatott aszfalt, és a falvak ugyancsak töredékében láttam rendes járdát, a többiben szatyros néniket és kismamákat kerülgetnek a traktorok és kamionok. Ez az a vidék, ahonnan a küldöttek jönnek majd. Párkánytól nyugatabbra már más a helyzet, gazdagabb az a vidék, de mindkettő alatt fokozatosan melegíti a vizet a szlovák nemzetpolitika. Aztán felforralják őket, és azt már nem élik túl. A szórványban, valamint a szórványosodó Közép- és Kelet-Szlovákiában mi már tudjuk ezt, mert napi szinten érezzük. Ott már nem tudsz olyan fontosabb várost mondani, ahol a hivatalban, a vendéglőben, a boltban még a magyar nyelv lenne automatikus, és a kisebb városokat is fenyegeti ez. A nyugatiak számára is figyelmeztető jel lehet ugyanez a folyamat, amely a tömb szélén már végbement például Galántán, és mostanság megy végbe Somorján és Komáromban. De ott, a masszívabb magyar tömbben még mindig nem hétköznapi élmény a magyar élettér drámai leszűkülése, beszorulása a négy fal közé. Ezek azok a vidékek, ahonnan a küldöttek jönnek majd. Itt nem az MKP-ról van szó, mint politikai alakulatról, hanem a szaros életünkről. Ha nem mindennek az újragondolásával, újraszabásával folytatjuk, akkor megette a fene az egészet.

A felvidéki magyarságnak egyharmada él a veszélyt naponta tapasztaló középső és keleti részen, de kétharmada az azt kevésbé érző nyugaton. A küldöttek aránya is nagyjából ezt fogja tükrözni…

Munkát fogok tőlük kérni, dolgozni akarok, és ez egy hosszú távú munka. Még akkor is, ha most csak egy évre választják az elnököt, és tudom, hogy arra megy ki ezzel a játék, hogy végigmehessen az alapszabály-módosítás, és majd valahogy egyesítsék mind a 48 vagy 62 felvidéki magyar pártot – nem is tudom már, hogy mennyi, amíg itt beszélgetünk, talán bejegyeztek még kettőt. Hiába hozzák a felmérések, hogy a felvidéki magyarok többsége pártegyesítést akar, mert ez így félrevezető. Egységet akarnak – ez nem ugyanaz, mint a pártegyesítés –, nyugalmat akarnak és főleg olyan jövőképet, amiért érdemes itt dolgozni. Ezt fogom a küldötteknek elmondani. Meg fogom őket kérni, hogy kicsit szakadjanak ki a lefüggönyözött konferenciaterem buborékjából, felejtsék el a pártcsinálást, és nézzenek ki az ablakon a valóságra, gondoljanak arra a közegre, ahonnan reggel elindultak. Gondoljanak a falujukra vagy éppen a mára szlovák többségűvé vált városukra, és a felvidéki magyarságról döntsenek.

Négy választási kudarc után is játszmák vannak a párton belül, sokak szerint megvan, hogy ki melyik erős embernek az embere, és előre le vannak zsírozva a lapok meg a visszalépések a későbbi pozíció érdekében. Eközben, ha kívülről nézünk rá a megrozzant pártra, komikusnak hat, hogy egyáltalán lehetnek erős emberek egy ilyen gyenge valamiben. Hogy lehet már az induláskor megküzdeni pont azzal, ami ellen indulsz?

Igen, megy a szervezkedés, a telefonálgatások, és nagyon sokaknak van már kész elképzelésük, hogy kinek a helyére szeretnének belépni, és ki milyen mértékben kezelje a kasszát. Valamennyire persze követni kell a politika szabályait, de tényleg emberszagú politikát kell célul kitűzni. A küldöttek eszébe kell juttatni a saját életüket. A családjukat, a rokonságukat, hogy hogyan és miről beszélgetnek az emberekkel odahaza, és azok az emberek mivel elégedettek, mivel elégedetlenek. Azt szeretném, hogy egyszer a rohadt életben legyenek önmaguk a küldöttek, és ne azt számolgassák, hogy ha ott megszerveztek hatvan szavazatot meg még ott negyvenet, akkor ki fog nyerni. Ha egy titkos szavazáson, egyedül sem meri önmagát felvállalni egy küldött, akkor nagyon nagy a baj.

Van olyan elnökjelölt, akinek a győzelmének örülnél még úgy is, hogy helyetted választják meg?

Tisztelem az összes elnökjelöltet, személyesen ismerem őket, talán mondhatom, hogy a barátaim. Nem fogok senkit bántani a kongresszuson, nem akarok botrányt sem. Arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a magyar közösség önbecsülését lerombolták. Ezt csak egy olyan pártelnök tudja visszaállítani, aki a magyar nemzeti öntudat visszaépítését tűzi ki célul a legkisebb falutól a legnagyobb városig. Aki ezt vállalja, és a módját is tudja, az az én szemszögemből is helyesen teszi. Aki viszont a mi megerősödésünk helyett egyfajta alárendeltségi viszonyt tűz ki célul a szlováksággal, az teljes tévútra akarja vinni a magyarságot.

A parlamenti választásra már tavaly megérkezett az akkor még gyengének tűnő, aztán később mégis választást nyerő Igor Matovič ajánlata egy közös választási listára, a képviselő-jelölti helyek arányos elosztásával. Miért utasította el ezt az MKP többsége és te miért támogattad?

Ha valami hiányzik az MKP csúcspolitikájából, az a szakmaiság. A választási kampányunk is szakmai stáb híján zajlott le. Néha az az érzésem, mintha kiskertészek vagy nyugdíjas bélyeggyűjtők próbálnának leszállni egy repülőgéppel, mert elájult a pilóta, de fogalmuk sincs, melyik gomb mire való. Ha nem tudjuk művelni a politikát, akkor miért nem kérünk meg szakembereket? Az MKP megmentése érdekében támogattam, mert ha bejutott volna csak öt-hat képviselőnk, egész más helyzetben lennénk. Ne felejtsük el, nem listás kegyelemhelyeket kínált Matovič, hanem választási szövetséget, önálló arculatú kampánnyal! Időt nyertünk volna, és pozicionáltuk volna magunkat. Talán még a botrányt kiváltó memorandum átadására is lett volna alkalmasabb idő, egyenrangú partnerként. Most az MKP a vesztesek között van. Nem akartam, hogy a pártom megint ilyen helyzetbe kerüljön, ezért támogattam az ajánlat elfogadását.

Ezek észérvek. Az MKP elutasító döntése észérvek vagy érzelmek alapján született?

Mivel nincs a párt mögött szilárd szakmaiság, csapongó, érzelmi alapú döntések születnek. Én se tanultam a politikát, egy egyszerű palóc gyerek vagyok, épp ezért elnökként az első dolgom lenne minőségi szakmai stábbal körülvenni magam – a Kárpát-hazából. A magyar kormány stratégiai partnerei vagyunk, rengeteg tapasztalathoz hozzáférhetünk akár a Fidesz, akár a többi külhoni magyar párt részéről. Miért nem használtuk ezt eddig? Miért ne használjuk?

Pásztor István, a VMSZ elnöke nyilatkozta nemrég a ma7.sk felvidéki portálnak, hogy egyszer 82 embert zárt ki a pártból, akik a vajdasági magyar közélet kimozdíthatatlan és megkerülhetetlen részei voltak a megelőző húsz évben. „Ezek persze kockázatos dolgok, de ha ezt nem léped meg, akkor belülről rohad meg az egész. A toporgásban nem lehet előre haladni, el kell dönteni, merre induljunk” – mondta. Talán kimondottan az MKP-nak szánta ezt a tanácsot.

Igen. Persze nem azt mondom, hogy kaszabolni kell, és vérben fürödve kell újjászületni. De amíg semmi mást nem csinálunk, mint néha beleszellentünk a posványunkba, addig nem várható semmi javulás, sőt romlani fog a helyzetünk. Hol van már az az idő, amikor a csallóközi magyarok élőláncot alkottak a bősi töltésen, hogy meggátolják az erőmű építését? Hol vannak azok a szülői közösségek, amelyek keményen ellenálltak, amikor Mečiar oktatási minisztere egynyelvű, szlovák bizonyítványokat vezetett be a magyar iskolákban? Az MKP és a felvidéki magyar politikum már nem közösségként, hanem közönségként kezeli a magyarokat. Elhülyítik az embereket fesztiválokkal, tingli-tanglival, pótcselekvésben világbajnokok vagyunk.

Vagy ott van a jövőre esedékes népszámlálás. Lezajlott már néhány egyeztetés a pártok és a társadalmi szervezetek közt, ez nagyjából úgy néz ki, hogy „jaj, nyakunkon a népszámlálás, csináljunk már valamit, hogy ne legyünk sokkal kevesebben, mint tíz éve”. Aztán azon ment a tanakodás, hogy hol legyenek nagyobb óriásplakátok, és hogy tudunk aktivistákat mozgósítani, akik meggyőzik Erdei Tisztásnét, hogy maradjon magyar. Hát most akarjuk meggyőzni az embereket pár hónap alatt, hogy maradjanak magyarok? Miért nem az elmúlt tíz év alatt?! És közben már arról megy a vita, hogy a kampány során ki kapja a több megbízást. Fél évvel az eset előtt arról szól a népszámlálás a felvidéki magyar elitnek, hogy ki nyomtassa a plakátokat, ki számlázzon.

„Rengeteg konfliktusom származott abból, hogy kimondtam az őszinte véleményemet a közösségünkben történtekről. Ez a mi provinciális társadalmi életünkben nem nagyon illik, a politikában pedig olyan, mintha önmagamat gáncsolnám fel.” Ezt már te mondtad nemrég. Tehát ha kimondod, hogy Pásztor István a lényegre tapintott, akkor felgáncsolod magad?

Ahogy mondtam előbb, a politika szabályait valamennyire be kell tartani, de én régebben is inkább a nyilvánosságra támaszkodtam. 1990-től ’98-ig voltam Kalonda polgármestere, és 1996-ra sikerült elérni a Kalonda–Ipolytarnóc határátkelő megnyitását. Ez hamarabb is meglehetett volna, ha fél disznóval meg demizsonokkal mentem volna a megfelelő helyekre, ehelyett határmenti pikniket szerveztünk, petíciókat gyűjtöttünk, tüntetéseket szerveztünk, és addig nyomtuk az ügyet az érintett polgármesterekkel közösen, a nyilvánosság erejével, amíg a Mečiar-kormány csak megtalálta az erre szükséges pénzt.

Nagyjából azzal a szöveggel bukkantál fel, hogy ha nem hajlandó senki belevágni a teendőkbe, akkor majd te. Ha nem troll vagy, akkor ki vagy te?

Azoknak a sarja vagyok, akik önkéntelenül részt vettek egy Beneš-féle meghosszabbított last minute kényszermunkán Csehországban. Az vagyok, akinek a rokonsága jelentős része ugyanúgy beolvadt már a szlovákok közé, ahogy sokaké. Hülyíthetjük még egymást egy darabig, de ha nem nézünk szembe önmagunkkal őszintén, akkor nem sok értelme van. Mindig is szervező alkat voltam, aztán szembementem a Slota-féle hatalmasokkal is, akiknek láttam a pénzlenyúlásait, a TSZ romjain végzett pénzmosásaikat a faluban meg a környéken. Ezért a pribékjeik a saját udvaromon vertek meg a gyerekeim szeme láttára, aztán még a látleletet kiállító orvost is megfenyegették, hogy módosítsa nyolc napon belül gyógyulóra.

Nem véletlen, hogy nemcsak az MKP-ról beszélek, hanem en bloc a felvidéki közéletről, mert az egész rothadt. Mindenféle pártegyesítésről beszélnek itt sokan, de hát egyes pártokban olyan emberek vannak, akik örülhetnek, hogy nem vitte még el őket hajnalban a rendőrség. Nem célom mindenáron szembeállítani a politikai elitet a társadalommal, de nem lehet a végtelenségig hülyíteni az embereket, és belőlük élni. Az embereknek előbb-utóbb elegük lesz, és elfordulnak ettől az elittől. Nem matekozás meg összefogósdi és a plusz fél százalékok hajszolása kell, hanem erős csapat és gondolatgazdag politika kell. Célok kellenek, feladatok, felelősök, a munka kiértékelése és felelősségvállalás, önreflexió. Ehelyett érzelmi csapongások vannak, és végső stádiumként egymást csapkodjuk. Nem önmagukba visszatérő körmondatok kellenek az embereknek, hanem közérthető, életszagú célok és üzenetek. Nem nagypolitikai szófordulatokkal kell őket fárasztani, hanem minden rétegnek a saját nyelvén, a saját élete szintjén kell elmondani a politikát. Az MKP ehelyett elszakadt az emberektől, teljesen el volt foglalva saját magával, azzal, hogy utálja Bugár Bélát. Sokkal több reálpopulizmus kell.