A franciákat kérdezd, hogy kell csinálni!

A brazilok fölött aratott fölényes győzelemmel nyitották a franciák a férfi vízilabda-világbajnokságot. Ebből így önmagában nem következik semmilyen magvas igazság, ám könnyen lehet, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a francia válogatott felzárkózik az élmezőny közelébe, azaz rendszeresen a legjobb nyolcban lesz a világversenyeken. Ez pedig nem a francia vízilabda miatt esélyes, hanem általában a francia csapatsportok teljesítménye miatt, amelyek sportágakon átívelően a világ legjobbjai közé küzdötték be magukat, és folyamatos fejlődésre képesek. Erre oda kell figyelni, sőt kérdezni is érdemes lenne tőle.

A legutóbbi hét futball-világbajnokságból négy alkalommal döntőt játszottak a franciák, amiből kettőt meg is nyertek. Emellé nem kell odatenni kontrasztnak, hogy mi nem voltunk kint a legutóbbi kilenc világbajnokságon, mert önmagában is lenyűgöző eredmény. 1998-ban még azt hihették sokan, hogy a franciák ügyesen megrendeztek maguknak egy vb-t, amelyet – mint az angolok – behúztak hazai pályán, de nem lesz érdemi folytatása, és maradnak, amik voltak: az erős csapatok egyike. Azzal az emlékezetes ’98-as döntővel kezdődött ez a sorozat, amelynél komolyabb erődemonstrációt csak nagyon kevesen tudtak felmutatni. A brazilok 1938–1978 között kilenc világbajnokságon négyszer döntőztek (háromszor nyertek is), kétszer harmadikok lettek, egyszer negyedikek – vagyis kilencből hétszer a legjobb négy közé jutottak. Ugyanők 1994–2002 között háromból háromszor döntőztek, és kétszer nyertek is. A németek az 1966–1990 közötti hét világbajnokságból hatszor a dobogón végeztek, majd ugyanők 2002–2014 között négyből négyszer voltak dobogósok.

Ám a brazilok és a németek a két legsikeresebb futballnemzet, és már velük említhető egy lapon a franciák teljesítménye.

Mára ismert, hogy Franciaországban új alapokra helyezték az utóbbi évtizedekben az utánpótlásnevelést, és ennek a szakmai eredménye látszik játékosnemzedékeken át (na, meg persze az, hogy a futball szinte kizárólagos kitörési lehetőséget kínál a szegény bevándorlógyerekeknek). A francia sztori azonban nemcsak ennyiből áll.

Előtte viszont tegyünk egy kis balkáni kitérőt! Miért van az, hogy a szerbek, horvátok, szlovének, sőt a montenegróiak is tudnak focizni, de kézilabdában, kosárlabdában, valamint a szlovénok kivételével vízilabdában is számolni kell velük a férfi és a női szakágban egyaránt? Tito Jugoszláviájában óriási energiákat fektettek a csapatsportokba, hogy az így elért közös sikerekkel erősítsék a jugoszláv nemzettudatot. A Jugoszlávia 1941-es felbomlása és 1945-ös újraalakítása közti önfeledt években csaknem egymillió embert gyilkoltak meg egymásból a szerbek, horvátok és bosnyákok, így valóban volt mit behozni az újra egy államba összeterelt népek együvé tartozási érzése terén. A nemzettudat-projekt 1991–1995 közt, egy újabb négyéves önirtás képében megint csúnyán kudarcot vallott, ám a csapatsportokba beletett munka nem veszett el. A világ, és különösen a sportvilág már csak ilyen retrográd módon kegyetlen hely, ahol általában a munkának van tartós eredménye. A dirib-darabjaira hullott egykori Jugoszlávia majd’ minden szegletében mutatja magát ennek a munkának a nyoma, aminek a legfontosabb része a nemzedékeken átívelő működőképesség.

A jugoszláv iskola számos utódállamban és számos csapatsportágban tartja az erejét, illetve a hullámvölgyek után meg tud újulni.

Ne legyünk igazságtalanok önmagunkkal, a magyar vízilabda immár száz éve tudja ugyanezt: lerombolhatatlanul erős kulturális talapzat, élő és öröklődő tudás, szellemi folytonosság, megújulási képesség, újra és újra beköszöntő sikerkorszakok. De nálunk csak a vízilabdában maradt meg ez az erő, semmi másban.

A magyar vízipóló újra és újra produkál ilyen képeket, mert megvan hozzá az élő hagyományból táplálkozó ereje. Fotó: MTI

Franciaország viszont a korábbi jugoszláv általános fejlődéshez hasonlót tudott elérni az utóbbi időben. Érdemes csak úgy hevenyészetten végigmenni ezen. Férfi kézilabdában a ’90-es évek óta vannak az élmezőnyben, nagyjából az ezredforduló óta viszont az élmezőnynek is tartósan az elejében. A legutóbbi négy olimpiából hármat megnyertek, Rióban pedig a döntőt bukták el, és a világbajnokságokat, Európa-bajnokságokat tekintve egyértelműen a legsikeresebbek az elmúlt két évtizedben. A nőknél ugyancsak olimpiai arany és ezüst, világbajnoki és Európa-bajnoki aranyak, ezüstök, bronzok jelzik, hogy a franciák minden világversenyre a győzelem esélyével érkeznek. Az amerikaiak által ellenállhatatlanul uralt kosárlabdában a francia férfiak két ezüstöt, a nők egy ezüstöt és egy bronzot szereztek az ezredforduló óta megrendezett olimpiákon. Az Európa-bajnokságokon mindkét szakáguk rendszeresen érmes, időnként győz is, és a világbajnokságokon is beesett két bronz a férfiaknak.

Természetesen vannak más nemzetek is, amelyek kiemelkedőek a csapatsportok többségében, ám a franciákban az a különleges, hogy a ’90-es, 2000-es évekig nem igazán voltak azok. Mostanra ráadásul a férfi röplabdázóik szintén megérkeztek a legjobbak közé, tehát joggal gondolhatjuk, hogy a vízilabda is célkeresztben van náluk – főleg a javuló tendenciájukat elnézve. Azt pedig a más sportágakban végrehajtott erősödésükből sejthetjük, hogy ezt is képesek lesznek megcsinálni.

Ezen a ponton válik érdekessé a kérdés: Hogyan?

A sport – mint a világon minden – nem a terepen, élesben végrehajtott rögtönzés által sikeres, hanem szellemi munkával kezdődik. Ki kell találni előbb a szellemi alapjait, gondolkodási kereteit, aztán a módszertanát, majd annak a gyakorlatba átültetését, végül meg kell tudni szervezni a rendszer működését, és képesnek kell lenni az önreflexióra is. A franciákról most már elhihetjük, hogy az összes munkaszakaszra képesek. A hagyományos csapatsport-nagyhatalmakhoz képest később léptek be, így a franciákra kimondottan jellemző, általuk kifejlesztett iskolát, játékképet nem nagyon lehet beazonosítani. Lenyűgöző ügyességgel válogatták azonban össze és szabták saját magukra más európai sportkultúrák számukra használható elemeit.

Mindez miért érdekes nekünk? Ha a magyar nyári csapatsportok állapotára nézünk, akkor egyértelmű, hogy nem zökkenőmentes a fent említett szakaszok – szellemi alapok, módszertan, gyakorlat, szervezés, önreflexió – összekapcsolása, és az illesztések mentén gyakori a szivárgás.

Biztos vagyok benne, hogy a magyar futballnak, kézilabdának, kosárlabdának nagyon jót tennének francia edzők, sportfilozófusok, sportszervezők és a sportban járatos folyamatmenedzserek. Annál is inkább, hogy a franciák játéka rendszerint a magyar szemnek is kedves technikás, ravasz összképet mutat. Hamar megértenék, hogy mi fán terem a magyar sportsiker.