A Gulágról az Aranycsapatba – A megtörhetetlen Raduly József felemelő története

1954. július 4-én rendezték meg a számunkra máig megemésztethetetlen berni döntőt, ahol a világ egyik valaha volt legjobb együttese, a verhetetlennek tartott Aranycsapat kikapott a németektől. Most egy olyan legendát mutatunk be, aki játszott a nemzeti csapatban Puskásékkal, és talán ott is lehetett volna Svájcban, ha a kommunista Sebes Gusztáv is úgy akarja. Nem akarta… Raduly József Balatonszárszón nőtt fel, ahol látott egyszer egy ablakban egy kedves, mosolygó bácsit: ő volt József Attila. Zseniális költőnk nem sokkal később eldobta az életét, míg Radulyból remek futballista lett, de miután még kamaszként, akarata ellenére besorozták a Hunyadi Páncélosokhoz, a frontra került, majd szovjet fogságba. Radulyt (ahogyan több százezer honfitársunkat) a Gulágra hurcolták, ahonnan csak hat évvel később, 1951-ben tért haza. A jobbszélső a szovjet lágerben is futballozhatott, klasszisának is köszönheti, hogy túlélte a kommunisták emberdarálóját. Később válogatott lett, de aztán Sebes a szemébe vágta, hogy “hunyadisként” nála nem kerül be többet a csapatba. Kilencvenhárom évesen ő a legidősebb magyar válogatott focista, állandó vendégszerzőnk, Kovács Attila felelevenítette vele megrázó, mégis csodálatos és felemelő történetét. Következzen az első rész.

KOVÁCS ATTILA

A mai, eredményekben nem túl bőséges időkben a legidősebb magyar válogatott labdarúgó személye, aki még részese volt a nagy sikereknek, önmagában is különleges kuriózum.

Ám ha hozzávesszük azt is, hogy az illető éppen élete legreményteljesebb időszakában kényszerült 6 és fél évnyi szovjet hadifogságra, aztán ennek ellenére mégis képes volt beverekedni magát az Aranycsapatba, akkor egyszeriben különleges, páratlan pályafutás tárul elénk. Miután Raduly József nemrégiben ünnepelte a 93. születésnapját, a köszöntésen túl arra is felkértük, hogy idézze fel számunkra életútját. Azt az életutat, amely tragikus fordulatokkal és meghurcoltatásokkal is terhelt volt, de amely az Isten gondviselő szeretetének és a sportember rendkívüli, megtörhetetlen személyiségének köszönhetően végül mégiscsak jól végződött.

Az egykori kiváló jobbszélső, Raduly József nevét manapság még a sport iránt érdeklődők közül sem biztos, hogy mindenki ismeri. Ennek oka nemcsak az, hogy több évtizede visszavonult az aktív játéktól, és már régóta nyugdíjas, hanem sokkal inkább csendes, szerény, visszahúzódó személyisége. Távol áll tőle minden fölösleges megszólalás, kényszeres szereplési vágy. Megkeresésünkre azonban nem csupán kivételt tett, de mély részletességgel mesélt gyermekkoráról, a kényszerű bevonultatásáról, a GULAG-on eltöltött 6 és fél év gyötrelmeiről, valamint életének hazatérése utáni újjáépítéséről, és természetesen a futballról, amely – mint vezérfonal – mindvégig kísérte Raduly József pályafutását, életét.

A költőóriás, József Attila integetett neki

Bár Raduly József egyéves koráig Budapesten élt, a család ekkor szülei munkavállalása jóvoltából a Balaton mellé költözött. Ily módon fele részben „balatoni gyereknek” tartja magát.

Raduly József: „Igazság szerint semmilyen kicsi kori emlékem nincs a fővárosról, értelmem nyiladozásakor már Balaton-parti képek rögzültek bennem. Azt hiszem, a Balaton partján egyszerűen nem érezheti rosszul magát egy gyermek, mindig találhat magának elfoglaltságot. Így aztán érthető, hogy én is gondtalan, nagyon szép gyermekévekre emlékszem vissza még ennyi idő távlatából is. Az elemi iskola első három osztályát még Balatonszárszón végeztem.

Nyáron szinte végig a fürdésé volt a főszerep, azokban a hónapokban pedig, amikor az időjárás nem tette lehetővé a fürdőzést, akkor minden gondolatunk a labda körül forgott. Mi, ügyesebb fiúk gyakorta beálltunk a nyaraló felnőttek közé is játszani. Ilyenkor rendre megdicsértek, mondták, hogy ügyesen bánok a labdával.

Ha nem volna elcsépelt, akkor biztosan úgy fogalmaznék, hogy már az anyaméhben társam volt a labda, mert – anélkül, hogy pátoszos akarnék lenni – egész életemben bensőséges, különleges kapcsolat volt a labda és köztem.”

A kép illusztráció. 1936. Lengyelország / Fotó: Fortepan.hu, adományozó: LŐRINCZE JUDIT

A későbbi, válogatott csatár tehát itt kötött örök barátságot a labdával, s mint később kiderült, ennek a különleges barátságnak köszönhette nem csupán az Aranycsapatban való szereplését, de az életét is. A futball mellett egy különleges, kultúrához kötődő élményt is átélt Szárszón.

Raduly József: „Nyolcéves lehettem, amikor el kellett mennünk apám barátjához, aki szabó volt. Viszonylagos jó módban élt ez a szabó, és egy olyan nagy házban lakott, hogy szobákat is tudott kiadni másoknak.

A házának udvarán állt egy, amolyan nyárikonyha-szerű, különálló épület is, és ahogy mentünk befelé a házba, ennek az ablakán kinézett egy sovány arcú bácsi. Nekem, az akkor nyolcéves kisfiúnak ő egy felnőtt bácsi volt. Miközben apám a szabóval beszélgetett, én többször is odanéztem az ablakba, és kifelé menet ismét megláttam a bácsit, aki kedvesen integetett nekem. A szabó a kapuban mondta, hogy ne foglalkozzak vele, mert ő egy bolond, ám aztán apám hazafelé elmondta, hogy a bácsi nem volt más, mint József Attila.

A híres költő halálhírét már Budapesten olvastam egy újság címlapján, mert egy évvel később visszaköltöztünk a fővárosba.”

1930. Legendák. József Attila balra, Móricz Zsigmond középen / Fotó: Fortepan.hu, Adományozó: Magyar Bálint

A Fradi helyett a GULAG

A fővárosban, és szűkebb pátriájában, Kőbányán egy ideig nem találta a helyét. Hiányoztak a Balaton-parti barátok, a megszokott közeg, az iskolatársak. A gyermekek gyors alkalmazkodó-képességével azonban csakhamar itt is otthon érezte magát, új barátokra is lelt. Ebben kulcsszerepet játszott a labda, a futball.

Raduly József: „A futball iránti mély szeretetem egy pillanatra sem lanyhult, így Kőbányán, a környékbeli grundokon rendszerint sötétedésig futballoztam hasonszőrű társaimmal. Édesanyám rendszeresen kijárt a kispesti piacra vásárolni. Mindig elkísértem, s amíg ő megvette a szükséges dolgokat, én a piac szélén lévő területen futballoztam.

Nem akármilyen gyerekek voltak ott: a gyermek Puskás Öcsi és a Cucu, azaz Bozsik József. Hamar elfogadtak, sőt, olykor megválasztottak társukká is. Egy alkalommal megállt a pálya szélén egy idősebb úr, aki figyelte a játékunkat. Kisvártatva megszólított és megkérdezte, nincs-e kedvem a Fradiban focizni? Zöld-fehér érzelmű voltam, mi sem természetesebb, hogy boldogan igennel feleltem.

Az akkor jellemző tintaceruzájával felírta a nevemet egy papírra, majd közölte, hogy Manci nénit kell keresnem, ha kimegyek a pályára. A megbeszélt időpontban meg is jelentem, és Manci néniről kiderült, hogy ő a szertáros, akitől az edzésre szerelést kapok. Nagyon-nagy élmény volt, hogy a korábban csak Pluhár István rádióközvetítéseiből hallott nevek – Sárosi doktor, Gyetvai, Toldi, Háda, Tánczos és a többiek – egyszer csak ott játszottak a szemem előtt. Labdaszedőként kezdtem, ám nem nyúlt hosszúra ferencvárosi karrierem, mert édesapám nem nézte jó szemmel azt, hogy engem bizony a futball jobban érdekel, mint a tanulás. Számára nem is volt kérdés, hogy a tanulás állt a fontossági sorrend élén. Ráadásul sokáig úgy tűnt, hogy egyáltalán nem is lesz belőlem futballista…”

1947. Legendák. Mexikó, a Fradi túrája. Mike, Szusza (kölcsönjátékos), Sárosi dr, Puskás (kölcsönjátékos), Lakat. / Fortepan.hu, adományzó: Szabó József

Életére – mint sok millió magyar életére – alapvető hatással volt a háború. A frontszolgálatot ugyan megúszta, hiszen itthon, a hátországban, egy hadiüzemben dolgozott, ám elérkezett az idő, amikor már munkakörtől, életkortól és előképzettségtől függetlenül, aki csak élt és mozgott, megkapta a behívóját.

Raduly József: „Egyik este azzal fogadott otthon édesanyám, hogy megkaptam az úgynevezett SAS-behívómat. Ez meglepett, mert egy hadiüzemben dolgoztam esztergályosként, és egészen addig az ilyen típusú üzemekből nem vonultattak be senkit és nem is hallottunk olyan híreket, hogy ezen változtattak volna. Így hittem abban, hogy félreértésről van szó. Másnap természetesen elmentem a Mária Terézia-laktanyába, ahogyan arról a behívó rendelkezett. Egészen estig ott voltam, sőt, ott is aludtam. Ám mivel reggel semmilyen ellenőrzés nem volt, gond nélkül ki lehetett jönni onnan, nem is tétováztam. Fogtam magam és hazamentem.

Másnap este egy razzia során becsengettek hozzánk. Szüleim letagadták, hogy tudnak a hollétemről, és jól elbújtattak. Ennek ellenére a búvóhelyemen is tisztán hallottam, amint közli a tiszt, hogy amennyiben nem jelenek meg másnap estig a laktanyában, akkor édesapámat viszik el helyettem. Édesapám gondolkodás nélkül vállalta volna, hogy bevonul helyettem, ám erről hallani sem akartam.

Innentől kezdve nem volt kétséges, hogy visszamegyek. Így lettem besorozva a Hunyadi Páncélosok alakulatába. Még aznap este, vagonokkal vittek bennünket Dunaszerdahely mellé, egy iskolába. Élelem alig volt, és az ott talált padokkal tüzeltünk, hogy ne fagyjunk halálra.

Csakhamar egy SS-ellenőrzés közepébe kerültünk, akik magukkal vittek bennünket. Itt jobb lett az ellátásunk, ám az SS-egyenruhának már a látványa is nyomasztó volt, ráadásul rövidesen amerikai fogságba estünk. Végső soron egyetlen percet sem töltöttem el a fronton, nem vettem részt harcokban, így hamar el is engedtek haza. Nem volt szerencsém: 1945 tavaszán szovjet fogságba estem.

Onnan már nem is tértem haza, sokadmagammal együtt engem is bevagoníroztak és elhurcoltak a Szovjetunióba.”

Élet a GULAG-on

Mivel a II. világháború végét követően Magyarország erőteljes szovjet befolyás alá került, előállt az a jogi képtelenség, hogy honfitársaink százezreit ítélték el egy másik ország – jelesül a Szovjetunió – büntető törvénykönyve szerint.

Ennek fő oka az volt, hogy Dálnoki Miklós Béla, az Ideiglenes Kormány vezetője 1945-ben aláírt egy olyan megállapodást, miszerint hazánk együttműködik a háborús bűnökkel vádolt személyek letartóztatásában, kiszolgáltatásukban és elítélésükben. Ennek része volt az is, hogy Magyarország kiadja a Szovjetuniónak azokat a honfitársait, akiket a szovjet büntető törvénykönyv valamilyen paragrafusa szerint bűnösnek találnak. Ez a megállapodás több százezer magyar ember részére jelentett katasztrófát, ugyanis az így elítélt személyek a büntetésüket valamelyik szovjet koncentrációs táborban (GULAG-tábor) töltötték le.

Raduly József is a GULAG-ra került. [A Gulággal kapcsolatban érdemes felkeresni a Magyarokagulagon.hu című aloldalunkat, ahol a túlélőkkel készített interjúk olvashatóak – a szerk.]

Raduly József: „Marhavagonba zsúfoltak bennünket, amelyben egy kis nyílás volt középen, az volt az illemhely. Mondani sem kell, közös. Több napi zötykölődés után szállhattunk le először. Megtudtam, hogy a foksányi gyűjtőtáborba kerültem. Ez volt a szokás, hogy a foglyokat nem egyenesen a későbbi táborhelyére vitték, hanem különböző gyűjtőtáborokban töltöttek el egy kis időt. Ezeken a helyeken fizikailag is felmérték a transzportokkal érkezőket, s általában ez döntött az adott fogoly későbbi sorsáról. Nekem szerencsém volt. Nem azért, mert olyan rossz fizikai állapotban lettem volna, hanem azért, mert a szibériai lágerek nagy része akkorra már megtelt, így a GULAG legborzasztóbb >szigeteit< sikerült megúsznom. Engem végül a Kaukázusba vittek.”

Gulág, illusztráció / Fotó: Gulaghistory.org

Természetesen itt sem volt sétagalopp az élet, sőt, Raduly József számos fogolytársa már az utazást sem élte túl, és elhunyt a vagonban. A többiekkel a vonat a mai Grúzia területére ment. Itt került lágeréletének első állomáshelyére, mégpedig Rusztaviba, abba a történelmi városba, amely ugyan Grúzia egyik legrégibb települése volt eredetileg, ám még a középkorban, az Arany Horda idején lerombolták, s amelyet a szovjet időkben, a GULAG-foglyok munkájának kihasználásával építettek újjá.

Raduly József: „Rusztavi város építéséből – sokezred magammal együtt – alaposan kivettem a részem. Nemcsak honfitársaim, de német, román, sőt, japán fogolytársaim is voltak.

Rendkívül kemény, nehéz életünk volt, olyan, mint egy rémálom. Ám mindezek ellenére is azt mondom, hogy másokhoz képest szerencsésebb voltam. Ebben ne keressen senki ellentmondást. Olvastam jó néhány visszaemlékezést egykori GULAG-foglyok tollából, és voltak nálam sokkal szörnyűbb körülmények között sínylődő milliók is.”

Annak ellenére, hogy sorsát sokakénál szerencsésebbnek érezte, megkértük az egykori kiváló csatárt, hogy meséljen a fogolytáborban eltöltött hétköznapokról, arról, hogy milyen élete volt a Szovjetunióban egy elhurcolt magyar GULAG-rabnak.

Raduly József: „Azzal kell kezdeni, hogy a hat és fél GULAG-évemet nemcsak Rusztaviban töltöttem el, később a Kaukázusból további táborokba is átszállítottak.

Raboskodtam Mahacskalában, Sztálingrádban és Voronyezsben is. Ennek oka az volt, hogy fogvatartóink tudatosan arra törekedtek: sehol ne tudjunk megszokni, és ezáltal esetleg kapcsolatokat kiépíteni. A körülményekben kisebb-nagyobb változások mindig akadtak, de nagy vonalakban ugyanaz várt az emberre mindenhol.

A hajnali ébresztőt követően ki lettünk vezényelve munkára. A lehető legtöbbet igyekeztek kisajtolni belőlünk, ellenkezni nem lehetett. Az élelmezésünk ehhez képest a legminimálisabb volt. Mintegy 20 dekányi kenyeret kaptunk egy napra, amelynél tudni kell, hogy fekete kenyér volt, nem a nálunk megszokott és közismert fehér kenyér. A fekete kenyér súlyosabb, ami azt is jelentette, hogy abból a 20 dkg lényegesen kisebb volt, mint ugyanennyi tömegű fehér kenyér.

Sosem felejtem el, volt közöttünk egy úri gyerek, itthon talán valami banktisztviselőként dolgozott. Egyszer, amikor túl voltunk a kenyérosztáson, ült a földön, én pedig mögé léptem. Nem szóltam, csak láttam, hogy gusztálja a kenyeret, amit másnapra kapott. Amikor felemelte a fejét, és meglátott, csak annyit mondott elcsukló hangon: ’milyen kicsi’…

A kenyéradagot már este odaadták. Tanácsos lett volna nem hozzányúlni, hiszen ez volt egész másnap a kenyéradagunk, de hát mondja meg őszintén, ki tudta ezt megállni? Jó étvágyú, életerős fiatalember voltam, sokszor alig maradt másnapra a kenyéradagomból… Havonta kétszer engedélyeztek számunkra fürdést, az se tartott túl sok ideig. Így aztán élősködők voltak olykor bennünk, a lágerben pedig poloskák is voltak szép számmal. Priccseken aludtunk, nemegyszer többen is egy ágyban, párnaként egy összehajtott szalmazsákot használtunk.”

Gulág / Forrás: Magyarokagulagon.hu

A futball, mint tekintélyteremtő

A magyar labdarúgó-válogatott korelnöke ennyi év távlatából is kiemeli, hogy nem a fentiek okozták az igazi bajt. Bár embertelen körülmények között tartották őket fogva, ehhez végső soron egy fiatalember hozzá tud valamelyest szokni, és egy idő után már nem is tekinti annyira szörnyűnek.

A család hiánya, az otthon melegének nélkülözése volt az, ami sokuknál – így Raduly Józsefnél is – letargiát, lelki megrázkódtatást okozott. Radulynak azonban szerencséje volt, mert nagyon jól focizott, s ezzel komoly tekintélyre tett szert a lágerben.

Raduly József: „Azokban a fogolytáborokban, ahol én raboskodtam, jellemző volt a sport, és számomra ez jelentette a menekülési útvonalat. Általában szakmák szerint alakultak ki a csapatok, az azonos munkát végzők álltak össze csapatokba. Őszintén szólva az elején engem nem választottak be maguk közé. Nem voltam egy testes, nagydarab srác, így vélhetően azt hitték, hogy gyenge vagyok, azt pedig nem is tételezték fel, hogy ettől még esetleg tudok futballozni. Egyszer azonban többen is elkaptak valami kisebb hasmenéses járványt, amelynek révén nem tudtak pályára lépni az aktuális meccsen. Így, végső soron ennek jóvoltából kerültem be a csapatba.

Természetesen bizonyítani akartam, s ez sikerült is. Rögtön négy gólt szereztem, és gyors voltam, cseleim is bejöttek. Láttam az ámulatot a fogolytársaim arcán, megdöbbentek azon a felfedezésen, hogy jól játszom. Emellett egy másik szerencse is ért: megismerkedtem erdélyi fogolytársammal, Avar „Ricsivel”, aki korábban román és magyar válogatott is volt. Ő akkor már elismert futballista volt a lágerben, amolyan kapitánya volt ott a csapatnak. Mindig számított a játékomra.

Így a futballnak köszönhetően kicsivel könnyebb lett a lágerélet, mert a jó futballteljesítmény egyfajta renomét adott nekünk.”

Nemcsak Rusztaviban, de raboskodásának későbbi állomásain is kiemelkedő tudású futballistának számított, ami egyet jelentett azzal, hogy szép lassan megismerték a nevét a GULAG-on. A későbbi átköltöztetések alkalmával ennek mindig hasznát látta.

Raduly József: „Máig nem tudom, hogy az akkori viszonyok között ez miként volt lehetséges, mindenesetre tény: amikor Sztálingrádba, majd Voronyezsbe kerültem, megelőzött a hírem.

Már a megérkezésem napján keresték >Radulit<, ahogyan ott kiejtették a nevemet, és hívtak, hogy csatlakozzam az ott már meglévő csapathoz. Olykor kaptunk némi kedvezményt a munkában, és gyakran jutott részünkre plusz élelem is a szakácsoktól. Ennek jelentőségét csak az értheti igazán, aki raboskodott ilyen helyen, a több élelem ugyanis szinte a szó legszorosabb értelmében életmentő volt a GULAG-on.

Utólag visszatekintve a GULAG-on eltöltött hat és fél évemre, igazából két fő dolog volt, ami segített átvészelni a borzalmakat. A Jóistenbe vetett hit és a futball. Ez a két dolog tartotta bennem a lelket, és jórészt a futballnak is köszönhető, hogy sikerült túlélnem hat és fél évnyi fogságot.”