Csengőfrász, kivégzések, koncepciós perek, internálás és egy megfélemlített társadalom. Ma már nehéz elképzelnünk, milyen lehetett a negyvenes évek végén Magyarországon élni, de azt igen, hogy mit jelentett egy-egy nagy győzelem a magyar társadalomnak. Takács Károly a Rákosi-diktatúra éveiben érte el legnagyobb sikereit, előbb 1948-ban, majd 1952-ben is olimpiai győztes lett a jobb keze elvesztése után már balkezes világklasszis, sikereit a kopasz diktátornak kellett megköszönnie. Győzelmei reményt adtak: a sors és történelem által többször arcul csapva is fel lehet állni, kitartással és szorgalommal fel lehet jutni a világ tetejére.
Ha van valaki, akinek el kell magyarázni, hogy miért vált fontossá a sport, az olimpiai szereplés Magyarországon (sajnos van), az gondolkodjon el a következő jeleneten.
1948-ban járunk, B-lista, kulákozás, internálás, Gulág, egy lelkileg és fizikailag is megnyomorított társadalom: több százezer megerőszakolt magyar lány és asszony, több százezer elpusztított magyar zsidó, több százezer halott magyar katona. Családok apák és fiúk, testvérek nélkül. Az országot az újra és újra kifosztott és megalázott nép próbálja felépíteni, kiemelni a második világháború romjai alól. A feljelentések, az ügynökök, a személyes és társadalmi bosszúk, a csengőfrász idejét éljük, az ÁVH emberei élet és halál uraiként járják az országot.
Ez év nyarán, júniusban Pócspetri falujában (is) statuál példát a hatalom, Vásárhelyi Miklós újságíró-elvtárs le is utazik gyorsan, és megírja a diktatúra által megrendelt hazugságot. Ugyanő a következő év elején „szánalmas féreg”-nek, „riadt gonosztevő”-nek nevezi a megkínzott, meggyötört Mindszenty József hercegprímást a későbbi Népszabadságban (ekkor még Szabad Nép).
Vádlóból vádlott, Vásárhelyi a Nagy Imre perben / Fotó: Fortepan.hu
Valaki, akinek nem nyomják le a fejét
Ez 1948 – száz évvel forradalmunk és szabadságharcunk után a mélyben kuporog az ország, honnan is sejthetnénk ma már, milyen értéke lehetett akkor egy felemelő hírnek. Hírt kapni valakiről, aki kiemelkedik, akinek nem nyomják le a fejét, hiszen az ő diadalát magáénak hazudja a rezsim, és így még az is belefér, hogy az illető „Horthy egykori katonája”. A következő győzelmek propagandaértékét növeli, hogy hősünk alulról emelkedett fel – tökéletes alakja lehet az új világnak, amely el akarja tüntetni a régi minden nyomát.
„Világcsúccsal győzött Takács Károly”
– írja címlapján a Népsport 1948. augusztus 6-án. A pisztolylövő, aki jobb keze elvesztése után ballal is megtanult lőni (lásd előző cikkem), győzelmével hivatalosan is a világ legjobbja lett.
Saját kézzel épített lőpálya
„Megvan az ötödik! És ebben a felkiáltásban nemcsak az öröm és a diadal hangját érezzük, hanem a meghatottságét is, Takács Károly olimpiai bajnokunk győzelme egy páratlan akaraterejű ember sikere. Valósággal legendába illő a történet, ahogyan ez a fekete, mokány ember eljutott az olimpiai aranyéremig” – írta a sportnapilap. –
Takács erre az olimpiára nagy szorgalommal és akarással készült. Láttuk Tatán, amikor saját kezével építette a lőpályát és nem lehetett olyan időjárás, amelyben ő ne tartott volna edzést, mert hozzá akart szokni az időjárás minden változatához.
Előkészületének most megvan az eredménye. A magyar nép büszkén gondol Takács Károlyra és sok sikert kíván neki továbbra is a sportban és a mindennapi életben egyaránt”.
Takács Károly egy bemutatón 1948-ban / Fotó: MTI
Takács Károly ekkor már a Néphadsereg alhadnagya és fegyvermestere. Természetesen még győzelme napján előléptetik – főhadnaggyá. A Szabad Nép cikkében erről is beszámol, valamint felkeresi az olimpiai bajnok szomszédságát, akik „elmondják, hogy Takács naponta ezer célratartással edzett.
Ez azt jelenti, hogy – amint pár perc ideje volt – otthon, a szobában is edzett. Célzásra emelté fel a nehéz pisztolyt, hogy balkezét erősítse. Takács nagyon vigyázott erőnlétére is. Mindenféle izgatószer (alkohol, feketekávé, dohány) feketelistán volt nála. A céllövés idegmunka, különösen az automatapisztolylövés”.
Ries István gratulál, két évvel később agyonverik
A tudósítás szerint Ries István igazságügy-miniszter (ekkoriban az MLSZ elnöke is) külön táviratban gratulál Hegyi Gyula elvtársnak a példátlan sikerekért. A szociáldemokrata társutas Ries ekkor még nyilván nem sejti, hogy 1950-ben előbb letartóztatják, majd agyonverik. De térjünk vissza Takács Károlyhoz: magabiztosságáról és céltudatosságáról mindent elárul, hogy már előre megírta a beszédét. „Amikor nyilatkoznia kellett a magyar rádió számára, jobb belső zsebéből elővett egy előre leírt győzelmi nyilatkozatot és felolvasta. A hatás lenyűgöző volt. Ez a vasember valóban nem babonás. Mégis, miért készítette el előre bajnoki nyilatkozatát? A válasz rendkívül logikusan hangzott: –
Nem vagyok szónok. Utálom a kapkodást. Szeretem a rendet, leírtam, amit mondani akartam, csak fel kellett olvasni”
– idézik a Képes Sport már 1985-ös cikkében.
Egy 1949-es válogatott labdarúgó mérkőzés előtt Szepesi “Galambos” György a csapat vezetőivel beszélget a találkozó előtt. Balra háttal Sándor Csikar, sötét kalapban Ries István MLSZ elnök, igazságügyminiszter / Fotó: Fortepan.hu
„Örülök, hogy erre a sportra is sikerült felhívni a figyelmet”
Takács Károlyból ekkora már országosan ismert sportoló lett, korábban kevéssé került reflektorfénybe, maga a sportág sem volt túlságosan népszerű. „Örülök, hogy erre a sportra is sikerült felhívni a figyelmet – mondta 1948 augusztusában a Szabad Népnek. – Eddig nem sokat írtak erről a lapok. Otthon a feleségem mondogatta is, hogy elhanyagolják, de én megnyugtattam: addig ne is írjanak, amíg meg nem nyerem az olimpiát.”
Csak szerényen, Rákosi pajtás
A londoni sikerek után az olimpiai bajnokokat a Magyar Dolgozók Pártja és Rákosi Mátyás is fogadta. A Képes Sport egész oldalas cikkben számolt be az eseményről, az oldalon hét fotó található, négynek a kopasz diktátor a főalakja. A legszürreálisabb a következő szöveg:
„A Horthy-korszakban is tartottak ilyen ünnepségeket, de ezeken az igazi >ünnepeltek< mindig a megjelent >előkelőségek< voltak, akik a szónoklataikban is saját magukat ünnepelték.”
Majd néhány sorral lejjebb:
„Rákosi Mátyás azonban a sportban is irányt mutatott, mint az élet valamennyi megnyilvánulásában. Hitet tett a tömegsport és az amatörizmus mellett. Tiltakozott a sport elüzletiesedése ellen és a további sikerek felé indította el a magyar sportot. Aki Ismeri Rákosi Mátyást, az tudja, hogy ígéreteit tettek követik.”
KepesSport_1948_2__pages135-135
Csak szerényen, akár Bástya elvtárs. Rákosiék ekkor már féktelenül tombolnak, saját elvtársait is felfalja a diktatúra, Takács közben teszi a dolgát: rengeteget edz, készül és győz és győz és győz. Az 1952-es olimpián is. „Takács gondosan kihasználta a két olimpia közötti időszakot, az olimpiászt. Akkor már a néphadsereg századosa volt (és nem századoshelyettes). Alkalmam volt Károlyt figyelni a verseny előtti napokban.
Ő aztán, igazán nem gondolt másra, csak a versenyre. A hinduk >egyhegyűség<-nek nevezik ezt a lelkiállapotot, az angolok >singleminded<-nek nevezik azt az embert, aki egyetlen célra összpontosítja minden testi és lelki erejét. Inkább céltudatosnak, mint megszállottnak nevezném a Takács Károly-féle embereket, ő rendkívül tudatosan kapcsolt ki elméjéből mindent, ami nem az ő olimpiai versenyszámához tartozott.”
Helsinki, 1952,
Takács Károly, az ötalakos gyorspisztoly olimpiai bajnoka, balra a második Kun Szilárd / Fotó: MTI
Hála Rákosi Mátyásnak, az olimpia sokszoros győztesének
Az 1952-es győzelemért – sőt, az egész helsinki sikersorozatért – egy személyben Rákosi Mátyásnak járt már a köszönet. Takács Károly sem kerülhette el a sorsát, a többi sportolóval részt vett azon az ünnepségen, amelyen a diktatúra kisajátította a magyar győzelmeket. Itt már szó sincs a korábbi álszerénységről, a reflektorfényben csak és kizárólag a kopasz moszkovita lehet.
1955, Ötvenhatosok tere (Sztálin tér), május 1-i felvonulás. Hidas István, Rákosi Mátyás, Dobi István a dísztribünön / Fotó: Fortepan.hu
„A Népköztársaság Elnöki Tanácsa a XV. olimpián elért nagy eredmények elismeréséül kitüntette a magyar olimpiai csapat vezetőit és tagjait – tudósított a Népsport. –
A hűvös parlamenti terem levegője forróvá vált, amikor Takács Károly céllövő olimpiai bajnokunk háláját fejezte ki népünk bölcs vezetője, a magyar sport nagy barátja. Rákosi Mátyás iránt. Ott ültek a különféle sportágak győztes bajnokai. s egybeforrasztotta őket a hála érzése, a köszönet szava azért a támogatásért, amely lehetővé tette az országok nagy versenyében való sikeres helytállást.”
NemzetiSport_1952_08__pages31-31
A sportolók ekkor már csak díszletek, kellékek voltak a színdarabban, de talán belül sejtették, hogy ők nem kerülnek a történelem szemétdombjára.
Tizenhét éves tanítványa lett a második
Takács még Helsinki előtt megjósolta saját aranyát és tanítványa, az őstehetség Kun Szilárd ezüstérmét.
Bejött: a tizenhét éves fiatalember valóban második lett. Kun Szilárd később nem ért el hasonlóan kiugró eredményeket, de Takács másik tanítványa, Hammerl László 1964-ben olimpiai bajnok lett.
Takács Károly edzés közben (1954) / Fotó: MTI
Takács Károly 1956-ban, Melbourne-ben is elindult, de sem ő, sem Kun Szilárd nem tudott fellépni a dobogóra. A kétszeres olimpiai bajnok később visszavonult, de a sportágtól természetesen nem szakadt el, előző cikkeim hozzászólásából is látni, mennyi embernek segített, milyen szerény, szimpatikus sportember maradt. Hosszú betegség után, 1977-ben hunyt el.
Utólag is köszönjük azokat a sikereket, amelyek tényleg fényt jelentettek a legteljesebb sötétségben.
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS