A történelemben persze nincsen mód megítélni, hogy mi lett volna, ha győz a forradalomból kibontakozó szabadságharc. De azt, hogy mire jutottunk nemzeti szuverenitás híján, nagyon alaposan meg tudjuk vizsgálni, hiszen apáink, nagyapáink, dédapáink, ükapáink nagyon is megtapasztalták mindazokat a következményeket, amelyek a nemzet szabad döntési képességének elvesztéséből következtek.
Hiba lenne, ha a sajnos máig általános, marxizáló, tulajdonképpen a magyar történelmi eliteket, a magyar nemzeti polgárságot is lenéző kommunista történetírást tekintenénk egy ilyen vizsgálat alapjának. Valójában nem a török hódoltság vezetett el Trianonhoz, nem is a magyar elitek tehetségtelensége, alacsony minősége, a nemzet adaptációs képességének hiányos volta, fejlődésképtelensége, hanem az, hogy a szabadságharc elvesztésével a Magyar Királyság fejlődési irányát a primitív osztrák politika szabta meg, amely pont olyan lendülettel vezetett a Monarchia és az osztrák császári hatalom pusztulásához, mint a történelmi Magyarország szétrablásához.
Amikor a Magyar Királyság szabadon működhetett, mindig képes volt olyan biztonságot nyújtani a Szent Korona alattvalóinak, amely az adott kor színvonalának megfelelt, sőt, a Magyar Királyság hatalmas elmaradása a tökéletes nyugati társadalomfejlődéstől, amely minden progresszív történész kedvelt toposza, egyszerre következik a nyugat sokszor alap nélkül vélelmezett felsőbbrendűsége előtti giccses meghódolásból, illetve a mindenkori haladárok, progresszívek azon csalódásából, hogy igazából néhány külső eredetű válságot leszámítva sem a magyarok, sem úgy általában a királyság népei, polgárai nem kértek belőlük és mindig kirívóan zavaros eszméikből.
A kiegyezés utáni két emberöltő egy csodálatos fejlődés volt a nemzet számára, de nem azért, mert az osztrákok idehozták az ő csodás képességeiket, hanem azért, mert a nemzet és az elitje önmagában képes volt erre, a soknemzetiségű ország képes volt egységként működni. A magyar nemzet, a magyar politikai elit számára mind a Monarchia, mind a magyar királyság szintjén értelmetlen volt területszerző háborúban gondolkozni. Siker esetén ezek az akciók értelemszerűen csökkentették volna a magyarság arányát és érdekérvényesítő képességét a saját országában és magában a Monarchiában is. Örök időre szóló tapasztalat, hogy a Monarchiához, a magyar királyként alig-alig viselkedő osztrák császárhoz való hűsége mennyit ért a magyar királyság és a monarchia nem magyar népeinek. A Kárpát-medence népei közös ellenségnek tekintették a Kárpát-medence legerősebb nemzetét, a magyarságot. Az egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mit köszönhetnek a balkáni viszonyokhoz képest a magyar állam biztonságának, ahol korábban demográfiailag fel tudtak nőni a magyarság mellé.
A XIX. században azonban Bécsnek nem volt érdeke egy erős és sikeres Magyarország, sem 1848 előtt, sem 1867 után. Az osztrákok mindig abban voltak érdekeltek, hogy a magyarság befolyását csökkentsék a birodalmukon belül. Ma már nehéz elhinni, miért is gondolhatták azt, hogy azok a népek, akiket bátorítanak a magyarok ellen, azok majd ezért hálásak lesznek a császárnak. Mindenesetre a század egyik nagy korszakában sem volt az ország és elitje abban a helyzetben, hogy a magyar nemzetállamot megerősítse annyira, hogy sorsa ne mások kezében legyen.
Magyarország egy olyan, világháborúvá szélesedő háborúba lépett a vélt osztrák érdekeket képviselő királya – aki mint mindig, ebben az esetben is osztrák császárként döntött – parancsa nyomán, amelyhez a szó szoros értelmében semmi köze sem volt. Ahogy soha később sem, Európa kis nemzeteinek 1914-ben sem volt érdeke egy, a kontinenst erővel és teljesen uraló Németország, német birodalom. Egy önálló, történelmi területein regnáló Magyar Királyság politikai elitjében bizonyosan nagyobb eséllyel lett volna elegendő bölcsesség, hogy kimaradjon a franciák, németek, oroszok, angolok háborújából. Nem lehet egyébként eléggé hangsúlyozni, hogy addig, amíg létezett katonailag is erős Németország, addig a nyugati hatalmak valahogy meg tudták oldani, hogy Oroszország az ő oldalukon álljon, viseljen hadat.
1848–49-ben a szabadságharc esetleges sikerével annak a lehetőségét szereztük volna meg, hogy talán okos politikával kimaradhattunk volna a XX. század nagy őrületeiből. 1989-ben azt hittük, hogy ha gazdasági értelemben nem is, de politikai értelemben a magyar nemzet visszaszerezte a szuverenitását, többé nem kell mások háborúiban oldalt választanunk. De az elmúlt 200 évben végig létező politikai irányzat mindig velünk maradt, az, amely a nyugati minták, parancsok, kívánságok, óhajok feltétlen követésében találta meg a saját triumfálásának és ebből következőleg a magyar nemzet létezésének értelmét.
A történelem csak a vérzivatarosságában és a geopolitikai kényszerek mentén ismétli magát, de azt a lehetőséget azért megadja, hogy ugyanazt a hibát elkövessük és egy újabb értelmetlen háborúban pusztuljanak el a gyermekeink, hogy aztán akár a nagyok asztalánál a győztesek között is a vesztesek sorsa jusson nekünk. Akik ma az országot bele akarják vinni a nyugat és a kelet között kibontakozó háborúba, azok semmit nem értettek meg március 15. alapvető felismeréséből, hiszen a szellemi frissességét már rég elvesztett osztrák császárhoz hasonlóan viselkedő brüsszeli elit kezébe akarják letenni minden szuverenitásunkat.
Nem tudom, milyenek voltak 1848 labancai, de a maiakat elnézve azokat sem az eszük emelte ki a tömegből, hanem az osztrák önkény. A nemzeti szuverenitásunk legfontosabb értelme az, hogy ha egy háborúból ki lehet maradni, akkor a magyar nemzet maradjon ki. A szabadság a saját döntési képességünk megőrzése is, hogy ne csak erővel ne nyomjanak el bennünket, hanem ideológiák és téveszmék se vegyék el a józan eszünket, a fiatalságunk eszét.
Minden nemzedék legfőbb dolga, hogy a következő kezébe adja a józan ész fegyverét, és a béke és döntési szabadság megtartásának képességét. Az erős külföldi nyomások ellenére a szabadságharc óta talán a legnagyobb döntési szabadsággal rendelkezünk; nem szabad eltékozolnunk ezt a lehetőséget.
Vezető kép: Hagyományőrző huszárok sorakoznak a XVIII. Nyíregyházi Huszártalálkozón az Országzászló téren, Nyíregyházán, 2023. augusztus 26-án. Fotó: MTI/Balázs Attila
Facebook
Twitter
YouTube
RSS