A Turul után egy szovjet emlékműre is ukrán címert tákoltak

Kijevben tudják, hogy mik a prioritások: miközben az országot éppen rommá lövik, a legfontosabb dolog, amivel foglalkozhatnak az, hogy mindenre ukrán címert raknak. Persze, az eredmény nem mindig szép (tulajdonképpen sosem az), de az utókor majd tudni fogja, hogy itt egykor ukránok éltek. Hacsak a háború végeztével valamilyen úton módon nem kerülnek vissza az eredeti szimbólumok.

Először jött a történelmi személyiségek ukránosítása. Bulgakov, aki Ukrajnára Kisoroszországként hivatkozott, hirtelen ukrán író lett, mert Kijevben született. Sevcsenkónak, a nagy ukrán költőnek átírták a versét, hogy ne határvidékként hivatkozzon a térségre, hanem Ukrajnaként. Aztán jöttek az utcanév-táblák.

Mivel Kijevben belátták, hogy Puskinból azért nehéz lesz ukránt kreálni, inkább ledöntötték a szobrát, és az összes Puskin utcát átnevezték. De a Gagarin utcákból is “ukrán űrhajósok utcája lett” (az ukrán űrhajósokat még keressük). Odesszában ledöntötték a várost alapító Nagy Katalin szobrát, a hivatalossá vált új múlt szerint már nem is ő rakatta le az első térkövet arrafelé, csak egy indokolatlan orosz fruska elnyomó alakjaként bántotta a szemeket. Persze, közben mindent kék-sárgára festettek és mindenütt megjelent a trizub, a háromágú címer. Majd, amikor már nem volt mit lemázolni, és nem volt hová kipakolni a jelképeket, akkor megkezdték eltüntetni a történelmi jelképeket, és azok helyére rakták a sajátjukat.

Így járt Munkácson a Turul-szobor, és Terebesfejérpatakon az a szerencsétlen latin felirat, amit ukrán barátaink nem tudtak elolvasni és azt hitték magyarul van, ezért lemeszélték. Haladó, európai. Most pedig Európa egyik legnagyobb szobra, a Kijev felé magasodó nőalak, amely egyik kezében kardot, a másikban sarló-kalapácsos pajzsot tartott. No, ezen a pajzson most már egy meglehetősen rondán kivitelezett trizub látható. Félreértés ne essék, azzal az égvilágon semmi bajunk nincs, hogy a szovjet jelképek eltűntek. A bajunk inkább a fenti képen is látható eredménnyel van, ami tényleg olyan, mintha egy közepesen részeg hegesztőre szignálták volna ki a kultúrateremtés feladatát. 

A legnagyobb probléma pedig azzal van, hogy mégis mi a céljuk ezzel a kedves szomszédainknak? Mondhatnánk, hogy semmi, de a jövőkép ennél azért pesszimistább. A valós történelmi emlékeket megsemmisítik, helyükre modern förmedvényeket raknak, egy olyan utókornak, ami talán még annyira sem fog ukránul beszélni, mint a mai átlag kijevi, hiszen az ország lakossága már a háború előtt sem közelítette meg a negyvenmilliót, azóta pedig egyes számítások szerint 15 millióan menekültek külföldre. Ahogy egy, még otthon élő barátom mondta:

Jó, ha 20 millióan maradtunk az orosz katonákkal együtt

A jövő archeológusai majd nagyot néznek, hogy mi volt az a nép, ami ilyen megrögzötten ragaszkodott a ronda szigonyokhoz…

Fotó: Telegram;