Akiknek fáj Trianon, és akiknek valami egész más fáj

Karácsony Gergely nem bírja ki, hogy ne csináljon mindenből kényszeresen politikát. Hosszú cikkel jelentkezett Trianon századik évfordulójára, amelyben elragozta azt az 1998-as választások óta harsogott panaszt, hogy a jobboldal kisajátítja a nemzethez tartozást. A derpegésnél viszont jóval fontosabb, hogy Karácsony belőtte az új irányt a baloldalnak: lenyúlni a patriotizmust.

A főpolgármester nagyesszéje rögtön azzal kezdődik, hogy a fájdalom száz évvel ezelőtt egyesítette a nemzetet, most meg már ez sem. Ezzel az állítással több gond is van. Egyrészt a nemzet egységét Trianonig nem kérdőjelezte meg semmi, másrészt ma éppen azok dolgoznak leginkább a nemzeti egység ellen, akik a magyarság történelmi traumáit, fájdalmát nem érzik, rosszabb esetben nem is értik, sőt kigúnyolják.

Azt azért el kell ismerni, hogy Gál J. Zoltán megemberelte magát, és a baloldalhoz képest helyenként vállalható szöveget írt vagy íratott a főpolgármesternek. Persze lehet, hogy ez csak kényszerű idomulás az évtizedes jobboldali kormányzás révén megváltozott közhangulathoz. Amíg a baloldali kultúrdominancia által letarolt ’90-es és 2000-es években beszélni is csak módjával lehetett Trianonról a lenácizódás veszélye nélkül, mára már gyászolni és méltón emlékezni is szabad. Karácsonynak viszont értelemszerűen meg kell felelnie az említett baloldal felé, hiszen száz százalékosan rájuk támaszkodik, nekik köszönhet mindent, amit a piac- és közvéleménykutatáson felül elért.

Azok is szeretnének hazafinak látszani, akik nem azok

Így aztán a cikkében jön is hamar a relativizálás, hogy mennyire különböző érzéseik lehetnek az egyes embereknek Trianonnal kapcsolatban. Hát valóban. Darabokra hasogatták az országunkat, magyarok millióit kényszerítették idegen elnyomás alá; ezen magyarok közül nem keveset meggyilkoltak, még többek életét megnyomorították az ezutáni időkben, és százezrével menekültek el otthonukból azok, akik nem akartak ilyen sorsra jutni. Családokat, falvakat, városokat, természetes régiókat szakítottak szét, zártak el egymástól drótkerítéssel. A békediktátum aláírásakor 3,5 millió elszakított magyarból mára hozzávetőleg 2 millió maradt. Mégis miféle különböző érzéseik lehetnek ezzel kapcsolatban az embereknek?! Oké, van, aki gyászol, van, aki haragszik, és van, aki magunkban is keresi a hibát. De ezek könnyen megférnek egy emberen belül is.

Karácsony viszont nem erről írt.

Sok rendes magyar hazafit ismerek, akiket nem érdekel már ez az egész

– így veti be a liberális posztmodern eszköztárát, ahol bármi lehet már bármi anélkül, hogy megfelelne a feltételeknek. A nő lehet férfi, a férfi lehet nő, a hobbikutya lehet gyerek, és lehet hazafi az, akit nem érdekel Trianon. Ez egyszerűen nem igaz. Trianon nem a magunk mögött hagyott múlt, hanem a velünk élő jelen, számos mai kényszerpályánk gyökere. Akit nem érdekel, az nemcsak nem hazafi, hanem fogalmatlan is.

Karácsony Gergely elnöktársa az országgyűlésben dühöngött, amiért a külhoni magyarok is kaptak járványügyi védőeszközöket Magyarországtól (Kép forrása: Youtube)

Nekünk nincs nemzetközi hálózatunk, csak magunkra számíthatunk

Utálom az egész mögöttünk hagyott száz évet, az elvesztett háborúkkal, az elvesztett területekkel, az elveszett emberséggel, az elvesztett életekkel, és a végén az elveszni tűnő hittel, hogy a dolgaink egyszer mégis jóra fordulhatnak. Hány ilyen történetünk van még? Mennyi szenvedés? És mennyi értetlenségünk mások szenvedése iránt?

– írja. Jogos kérdések. Válasz is van rájuk. Az a hit éppen azért nem tűnik elveszni, mert lassan megértjük, hogy a szenvedéseink iránt mások tökéletesen érzéketlenek. A magyarságnak nincs nemzetközi hálózata, amely szükség esetén megmozgatja a megfelelő szálat, nincs Gál J. Zoltánja, aki besegít, ha vissza kell lapátolni a szart a lóba, és nincs Indexe sem, amely rajongással óvja kívülről. A magyarság csak önmagára számíthat. Ha ezt észben tartjuk, akkor lesz jobb a következő száz évünk. A jó politikusok értik ezt. Karácsony Gergely nem.

A baloldal kizárta magát, és most felháborodva dörömböl

A többi pedig már aktuálpolitika, amikor azon panaszkodik Karácsony, hogy

akik harminc évvel ezelőtt a trianoni megemlékezéskor még kivonultak a parlamentből, azok ma fennhéjázó magyarkodással vitatják el mások jogát a Trianon-emlékezethez […]

Elképzelem, ahogy Bauer Tamás, Szabó Tímea vagy Jakab Péter őszintén szeretne megemlékezni Trianonról, de a piszok kormány nem hagyja. Nem, nem sikerült elképzelnem, nevezettek őszinte megemlékezése sehogy sem tud valós képnek tűnni. Mellesleg Szabó Tímea – a most Trianon felett bölcselkedő Karácsony Gergely elnöktársa – éppen a külhoni magyaroknak küldött járványügyi védőeszközök miatt gyűlölködött egy sort nemrég, Jakab úgyszintén. Magyar az, akinek fáj Trianon és az elszakított magyarok hétköznapi nyomorúsága. Rajtuk nem látszott ilyen jellegű fájdalom.

Lopják a patriotizmust

Így a magyar baloldalnak dolga van azzal, hogy ismét belakja a nemzet tereit. Hogy gátlások és zavarodottság nélkül beszélhessen Kassáról vagy Kolozsvárról, kárpátaljai vagy vajdasági magyarokról. Csíksomlyói búcsúról, székely autonómiáról, ukrán nyelvtörvényről, vagy akár a dunaszerdahelyi focimeccsről

– írja Karácsony, és a vergődés után ez a cikk lényegi része. Az elmúlt tíz év valóban annyira megerősítette a magyar nemzettudatot, hogy a baloldal lépéskényszerbe került. A mögötte álló fejek többsége már rájött, hogy idomulni kell az új helyzethez, nem érdemes köpködni a külhoniakra, a kettős állampolgárságra, a nemzeti emlékezet fontos elemeire.

Magyar baloldali vagyok én is. Patrióta, nem nacionalista

– jelentette ki. Amikor a jobboldalnak is ideje túllépnie a liberális gondolatként megszületett nacionalizmuson, és visszatérnie a konzervatív patriotizmushoz, akkor jön az internacionalista baloldal, és már benyúlkál az ablakon, próbálja ellopni a fogalmat.

Ebben a hazafiságban hiszek, amelynek »értékrendje, mércéi egyetemesek, és ezekhez méri nemzetét«

– buktatja le magát Karácsony. Hacsak nem a patriotizmus szerves részét képező kereszténység egyetemes mércéire gondolt, akkor ez bizony nem nagyon lehet más, mint a Marx agyából kipattant egyetemes mérce.