András atya és a székely őrség a testével védte a templomot – Emlékszilánkok a romániai forradalomról
„András atya nagydarab, erős fiatalember volt, lakatosként érte a hivatás. A forradalom után Székelyföldön is bandákba verődtek a fosztogató oláhok és előszeretettel leptek meg plébániákat, ezért a székelyek éjjel őrséget álltak a templomok körül. András atya nem tartott igényt őrségre. Mikor kérdeztem, mit csinál, ha éjszaka megtámadják, azt válaszolta nyugodtan: hát megverem őket” – székelyek, magyarok és csángók egymásra találása 1989-ben. Íme, Udvardy László írásának második része, amelyben a romániai forradalomra és a segélyszállítmányokra emlékezik.
„Én hiszek a csodákba”
(Mécs László)
UDVARDY LÁSZLÓ írása
Kicsit messzebbről kell kezdenem, hogy feltárjam a Mindenható kegyelmét, amely végigkísért utaimon. Az Újlaki Plébánián már 1988-tól megszerveztük az erdélyi menekültek segélyezését, amelynek anyagi háttere ingadozott. Hétfői napokon átlag 100 fő sorakozott a plébánia udvarában, a tárgyi segélyeken kívül pénzre is szükségük volt. Ennek fedezetéről a hívek támogatása mellett Gyulay Endre püspök úr gondoskodott (mellesleg a menekülttáborok felállításáról is). Három év alatt háromezer családnak nyújtottunk segélyt – közel tízezer embernek.
Dr. Cseresnyés Nándi bácsi, karitászvezetőnk az egyik vasárnapi mise után szólt, hogy nem tudja, miből fogunk pénzt adni másnap, mert a kassza kiürült. Mondtam, bízzuk a Jóistenre, hisz a magunk részéről mindent megtettünk. Hétfőn kora délután még mindig nem volt pénz, Gyulay Endre püspök úr Hortobágyon irányította a menekülttáborokat. A menekültek jöttek aznap is szép számmal, mikor egyszerre megjelent Szőke János atya és 400 ezer forintot hozott. A Jóisten nem akart szégyenbe kerülni.
A kegyelem gondoskodását minduntalan megtapasztalhattam. Egyik utunkon egy hatalmas szállítmányt vittünk, és többen csatlakoztak konvojunkhoz. Akkoriban az MTA selejtezte a villanyírógépeit, ezekből sikerült megszereznem öt darabot. Ezekből vittem Kolozsváron Kallós Zoltánnak, Tőkés Erzsébetnek, Marosvásárhelyen Sütő Andrásnak, Marosszentgyörgyön Bálint Jenőnek. Már csak egy darab maradt, ezt Gyimesfelsőlokra, Vas Ince plébánosnak vittem. Az egyik csoportot Marosvásárhelyen hagytam, a másikat Gyulafehérvárra küldtem, én a Csángóvidékre mentem, ahonnan éjfél körül értem vissza Szentegyházasfaluba.
Igen fáradt voltam és szerettem volna mielőbb ágyba bújni. Igen ám, de hiába dörömböltem, senki sem nyitott ajtót a plébánia épületében. Mit volt mit tenni, beláttam, hogy az autómban leszek kénytelen aludni. Február volt, egyetlen farmeröltöny volt rajtam és elég hamar fázni kezdtem. Hajnal 3-ig fészkelődtem, mikor elhatároztam, hogy lemegyek Székelyudvarhelyre a főplébániára, ott még tán hajnalban is beengednek. Beindítottam a kocsit és rémülten tapasztaltam, hogy a világítása nem működik, a kapcsolókar tönkrement. A nagy sötétben alig lehetett látni, az ég borult volt, a Hold sem világított. Nagy óvatosan elaraszoltam az országútig és ott tanácstalankodtam, hogy világítás nélkül akár fel is nyársalhat egy kóbor autó. Egyszerre csak a Hargita tetején egy magyar rendszámú Lada fékezett csikorogva mellettem és szépen levezetett Székelyudvarhelyre.
Milyenek voltak a románok?
Milyenek voltak a románok? Csupán a politika szintjén őrizték az ellenségeskedést, a hétköznapi élet román emberei kedvesek, jólelkűek voltak, együtt szenvedték a magyarokkal az elnyomatás keserveit. Mikor Gyimesfelsőlokra egy kamionnyi élelmiszert vittünk, a plébános megkért, hogy a misén a szószékről én magyarázzam el a híveknek, hogy a falu háromezer fős lakosságából csupán ezer embernek jut élelmiszer. Az osztáshoz áthívta a szomszéd ortodox pópát is, aki szeretettel megölelt és megáldott minket.
Egyszer Kolozsvár előtt, a feleki tetőn tönkrement a fékem, a fékhenger is kipukkadt és tanácstalanul próbáltunk autókat leállítani, hogy segítsenek, ugyanis alkatrészt kapni szinte reménytelen volt. Egyszerre csak megállt egy autó, amiből egy román férfi szállt ki és intett, hogy várjunk, hazamegy alkatrészért. Kisvártatva visszajött és szakszerűen megcsinálta. Kiderült, hogy Piteștiben dolgozott a Dacia gyárban és fékhengert csak ott lehetett beszerezni. Kétezer forint volt nálam, amelyet, mikor végzett, oda akartam adni. Erre ő a kocsimon lévő máltai emblémára mutatott és nem fogadott el pénzt.
Marosvásárhelyen a Nemzeti Felszabadítási Front egyik román ezredese ellátmányából egy szép halom benzinjegyet adott, mikor megtudta utunk célját.
Sajnos megtapasztaltam az ottani hatalom árnyoldalát is. Egy alkalommal órákig várakoztunk a határnál, mire végre az ellenőrzéshez érkeztünk. Akkoriban a román újságok felhívták a figyelmet arra, hogy a magyarok az ősi dáko-román föld tárgyi emlékeit próbálják kicsempészni! Füle Pista összegöngyölt hálózsákjában megtalálták a bizonyítékot: egy avittas báránybőr-darabkát, ami fejtámlául szolgált. A kocsimat nem engedték át, visszafordították.
Milyenek voltak a székelyek?
Hogy milyenek voltak a székelyek, azt sokan megtapasztalhatták a szívélyes vendéglátások során, a tisztes szegénység melletti szorgalom láttán, az egészséges jókedv kacagásában és magyarságuk öntudatában. Az öreg székelyek nemcsak a tekintély őrzői voltak, hellyel-közzel a szilajságuk is kitört belőlük. Mikor Szépvízen jártunk, a templom előtti téren két atyafi birkózott egymással a földön hemperegve, arcuk véres volt és a körülállók érdeklődve nézték. Pista barátommal kiugrottunk a kocsiból és szétválasztottuk őket, az egyiket a kerítéshez támogattuk. Az öreget kérdeztük, min vesztek össze?
Az öreg huncutul nevetni kezdett és szilajul azt válaszolta, hogy hát forradalom van, ilyenkor verekedni kell!
András atya nagydarab, erős fiatalember volt, lakatosként érte a hivatás. A forradalom után a Székelyföldön is bandákba verődtek a fosztogató oláhok és előszeretettel leptek meg plébániákat, ezért a székelyek éjjel őrséget álltak a templomok körül. András atya nem tartott igényt őségre. Mikor kérdeztem, mit csinál, ha éjszaka megtámadják, azt válaszolta nyugodtan: hát megverem őket.
Nagy lapátkezeire pillantva ez nem is volt elképzelhetetlen. Egyszer a csíksomlyói búcsún éppen gyóntatott és én nem akartam megvárni, hogy végezzen, beálltam a sorba. Mikor rám került a sor, odasúgtam neki: atyám, vétkeztem, cigarettát hoztam neked. Ő felhajtotta karingjét, zsebére mutatott, hogy hova rakjam a dobozokat, aztán halkan közölte: fel vagy oldozva, eredj a dolgodra!
Szentegyházasfalun többször vendégül láttak Pista bácsiék, akiről egy jellegzetes mondása maradt fenn emlékezetemben. A csíksomlyói búcsúra készülődtünk, gyalogos körmenettel a plébánián. Pista bácsiék vendége volt egy professzor hölgy, akivel az öreg nehezen tudott megbarátkozni. A sorakozónál Pista bácsi maga elé engedte a hölgyet, aki megengesztelődve mondta: Pista, nem is tudtam, hogy maga ennyire előzékeny. Mire Pista bácsi tömören így szólt: az asszonynak elől kell menni, mert a nő ravasz!
A székelyek igazi dinamikus mintapéldányát Csíkszeredán ismertem meg: Fikó Csabát, a Hargita megyei mozgássérültek vezetőjét. Fikó Csaba váratlanul megjelent Budapesten és meglátogatott. Sok mindenre lett volna szüksége, de akkor éppen kiürült a plébánia raktára. Mondta, tudhatom, hogy üres kézzel nem megy haza, vigyem el a máltaiakhoz. El is vittem és Kozma atya irodájának előterében várakoztunk. Akkor már külön vámosuk is volt, aki a papírokat ott helyben állította ki.
Egy fiatalember idegeskedett éppen a teremben, hogy miért nem vámolják már le a kamionját. Elmondta, hogy egy svájci ökumenikus szervezettől hozott nagy értékű orvosi felszereléseket, Erdélybe akarja vinni, de Budapesten feltörte kamionjának svájci plombáját, mert itt is leadott valamit és most már fél napja arra vár, hogy újra leplombálják. Dühösen mondta, hogy ha tovább packáznak vele, visszafordul az egész szállítmánnyal.
Irány Csángóföld
Csaba egyre jobban fülelt és megkérdezte, hova akarja vinni? A fiatalember azt válaszolta, hogy nincs meghatározva, hova vigye, az a célja, hogy minél távolabbi helyre juttassa el a felszereléseket, ahol más szállítmányok nem fordulnak meg és nagy a szükség rájuk. Meg aztán úgyis körül akar nézni a csángók vidékén, meg akarja ismerni az ottani körülményeket.
Csaba bemutatkozott és közölte, hogy rajta kívül kevesen ismerik az ottani körülményeket, ráadásul jól érti a csángók kacifántos beszédét és a nagyvilág előtt ismeretlen helyzetét. A fiatalember megörült és rögtön meg is egyeztek, hogy Csaba lesz az úti vezetője.
Ekkor végre kinyílt az ajtó és Kozma atya jelent meg elmaradhatatlan kísérőjével, Szepivel a sarkában. Mikor meglátott, hozzám jött és mondta, nagyon kell rohannia, a svájci fiatalemberrel nem tud foglalkozni, a vámkezelő is elment, találjak ki valamit és próbáljam megoldani a helyzetet, majd sietett ki a kocsijához. Mikor Guszti (a svájci) meghallotta, éktelen dühbe gurult, Csaba is értetlenül bámult rám. Én megnyugtattam őket és rájuk szóltam, hogy nem hallották? Nekem kell megoldani a problémát. Nem mondhatnám, hogy megnyugodtak, de én közöltem, hogy ezt már előbb is meg tudtam volna oldani, ha tudomásomra jut.
Közöltem, hogy most megszemléljük a kamiont. El is mentünk a Budapest Körszálló parkolójába, mert ott tudta letenni. Én elővettem a kocsimból egy fogót és csúnyán megrongáltam a sérült plombát, elvágtam a befűző szálakat és összekarcoltam a környékét. Guszti értetlenül nézte garázdálkodásomat, csak Csaba arcán fedeztem fel a vigyort, mert azonnal felfogta, mit csinálok. Mondtam Gusztinak, most már kész vagyunk, mehetsz és elmagyaráztam az útravalót.
A határnál egy svájci kamiont aligha fognak ellenőrizni, ha mégis megtörténne, te akkor vedd észre a megrongált plombát és kezdjél el szitkozódni, hogy ezek a magyarok micsoda tolvaj népség, még a kamiont is képesek feltörni. Guszti elképedt, hát ezt miért nem mondták eddig neki? Megmagyaráztam, hogy egy pap ilyet nem mondhat – nem véletlenül bízta rám a megoldást Kozma atya.
Mintha a pokolba kerültek volna
Gusztiék útja a várakozáson felül sikerült. Csaba mozgássérült-szervezete kétmillió forint értékű felszerelést kapott, egy kórház röntgenkészüléket és a moldvai csángók sok gyógyszert, tartós élelmiszert. Csaba elvezette Gusztit a román pokolba, az árvaházakba, ahol a pici gyerekeket saját piszkukban, állati körülmények között tartották – volt, aki csak nyöszörögni tudott, volt, aki ugatni, volt, akit egyszerűen kikötöztek, mint a kutyát.
Volt olyan intézet, ahol nem volt takaró és a gyerekek összebújva melegedtek. Ha sírtak, megverték őket.
Guszti videokamerával végigfilmezte a látott borzalmakat, a felvételt viszont nem volt mersze magával vinni, mert félt, hogy a határon elkobozzák tőle. Így a kazettákat Csabánál hagyta, aki átadta Bálint Jenőnek és ő hozta Magyarországra.
Azonnal elküldte Gusztinak, így szerzett tudomást a művelt nyugat a romániai állapotokról. Itthon, a tv-ben úgy emlékszem, francia közvetítéssel került a képernyőre a sokkoló képsor.
Fikó Csaba egy munkahelyi balesetben veszítette el fél karját, ekkor szervezte meg a mozgássérültek egyesületét háromszáz fővel, amely rövidesen tízszeresére duzzadt. Fél karjával és Trabantjával még Svédországig is eljutott, ahonnan 25 varrógépet szerzett, és Csíkszeredán varrodát alapított.
Két éve egy tervet mutatott egy nagyszabású elképzeléséről, egy közösségi ház építéséről, amelynek árát ötszázezer euróban határozta meg. Mondtam, hogy őrültség, ennyi pénz nem is létezik. Tavaly már szerkezetkész volt a ház, már csak 25 ezer hiányzott. Nem véletlen, hogy Böjte Csaba hathatós támogatásával sikerült nagyszerű tervét nyélbe ütnie és idén átadták az Összefogás Házát.
És a csángók
Útjaim során eljutottam a moldvai csángók vidékére is. Klézsén három generáció élt egy fedél alatt, ahol a családfő osztatlan tekintélye érvényesült. Kertész Mihály bácsi legidősebb fia, a 40 év körüli, nagydarab, erős férfi apjára sandítva cigarettát kért tőlem. Ekkor apja szigorúan ránézett, nem szólt egy szót sem, de ez a pillantás olyan megsemmisítő volt, hogy fia elvörösödve somfordált el mellőlem. A gyerekek már alig tudtak magyarul, de csokit csak akkor fogadtak el, ha nagyapjuk engedélyezte.
Egy csángó temetésre is elvittek az erdei út csapásain, ahol a patakokat még hidak sem ívelték át, egyszerűen át kellett hajtani a patak medrén, amelyben akkor a vízszint 50 cm lehetett. A tatár arcú halott nénike ékes népviseletben feküdt a ravatalon, körülötte a kendős siratóasszonyok. Egy öreg szemüveges varjúnéni nagy komolyan, egy kézzel írott, avíttas könyvből olvasta fel az imákat, amelyek szavai ősi veretességükkel az elmúlt évszázadok nyelvét őrizték meg háborítatlanul. Ezt a nyelvet még a nyelvújítás sem tudta megrontani, ebbe még nem költöztek be a nyugatról átvett fogalmi szimbólumok, az ősi jelképrendszer emlékét idézték teljes tisztaságukban.
A csíksomlyói búcsú liturgiájának végeztével a csobotfalvai templomban kezdődött a csángó mise, ahol mozdulni sem lehetett a nagy tömegtől. A mise kezdete előtt a pabbácsi felsorolta a csángó falvak nevét, ahonnan a hívek megjelentek. A csángók, mint az iskolás gyerekek, lelkesen nyújtották fel kezeiket falujuk nevének hallatán (Klézse, Pusztina, Szabófalva, stb.). Az egyik atyafi részéről reklamáció érkezett, hogy az ő falujuk neve nem hangzott el. Csak a helyesbítés után kezdődhetett el a szertartás.
Üldözendő könyvek
A könyvek egyre nagyobb veszedelmet jelentettek és a román hatóságok rendeletben szabályozták, hogy csak bibliát lehet átvinni a határon. Az ócsai raktártelepen óriási mennyiségű könyvet tároltak és ingyen el lehetett vinni. Megraktuk a kamiont és a jól látható helyekre bibliákat tettünk. A határra érve épp akkor fordították vissza a máltaiak két teherautóját könyvrakományostól. A sofőrünket alig tudtam rávenni, hogy álljon be a vámellenőrzésre, ahol iszonyatos lassúsággal folyt a románok vizsgálódása. Mi a személyautóval hamar átjutottunk és türelmetlenül vártuk a kamiont, amely már egészen a sorompóig araszolt.
Ekkor láttam, hogy nem jutunk előbbre. Felvettem egy máltai dzsekit és nagy garral a sorompóig mentem. Láttam, hogy az ellenőrző vámosok egy jóval hátrébb álló kamiont vizsgálnak, így rászóltam a sorompót kezelő kiskatonára, hogy ne bambuljon, a vámvizsgálat megtörtént, miért nem ereszti fel a sorompót? Szerencsétlen tanácstalanul nézett hátra és látta, hogy a tisztek bemennek egy helyiségbe. Felengedte a sorompót és a kamion motorja felbőgött, nagy sebességgel nekiiramodott és egyre fokozódó sebességgel elrobogott.
Még láttam, hogy az egyik tiszt kijön a helyiségből és vadul integet a kiskatonának, hogy eressze le a sorompót. Én a kocsimhoz siettem és gyorsan elviharzottam. A kamiont Kolozsvár határában értük utol, pedig 100 alatt nem nagyon mentem.
Impressziók
Erdélyi száguldozásaim során csak pillanatokra tudtam megcsodálni a meseszép tájat, a hallgató hegyek országában a fenyőfa sarjak életre kelését az óriások tövében, az Aranyos völgyének zúgó patakjait, a messziről látható tordai hasadékot, amely Szent László előtt nyílt szét, Déva várának romjait a tizenkét kőműves emlékével, a Gyilkos-tóból kimeredező facsonkokat, a hegyek ölelésébe rejtőző Szent Anna-tavat, a Zsil völgyét határoló meredek sziklákat, amelyek között valódi törpévé változik az ember. Láthattam Nagyváradon Szent László hermáját, az Ady által megénekelt Kanonoksort, Kalotaszeg fazsindelyes templomát, az utak mentén a szőtteseket áruló fejkendős asszonyokat, a lepusztult Királyhágót, a csucsai kastélyt, amelynek erkélyéről Ady szorongva nézte a románok bevonulását, Kolozsváron a Szent Mihály-templom oldalában Mátyás király lovasszobrát és az előtte éktelenkedő szörnyű Avram Iancu-szobrot, amely mint egy újkori Oszlopos Simeon idétlenkedett.
Bejártam a Házsongárdi temetőt, ahol történelmünk nagyjai alusszák örök álmukat, és szomorúan láttam a román újgazdagok nevével feliratozott kriptákat, amelynek hátsó felén ott szerénykedett az eredeti magyar nemesi család neve. Elrobogtam a tordai országgyűlés épülete előtt, ahol először mondták ki a vallásszabadságot, bolyongtam Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában, tisztelettel adóztam a Bolyaiak emlékének, láttam a Teleki-tékát, Székelyudvarhely határában a székelykapuk sorát, a városban nagyjaink szoborcsoportját, háltam a nagy kollégiumban.
A Küküllő mentén elvetődtem Zetelakára, ahol az iskolában kitüntető helyen olvashattam a Szózat megrendítő sorait, a Hargita tetején, Szentegyházán a várszerűen körülkerített templomot, Csíkszeredán a Taps teret, Csíksomlyón a Madonnát, Csobotfalván a templom oldalába helyezett Babba Máriát. Elvetődtem a gyimesi és a moldvai csángók otthonaiba.
A másik határátkelőn az aradi vértanúkra emlékeztem, imádkoztam a radnai Szűz Mária előtt, szedtem a köveket, amelyek Szent László elszórt pénzérméi voltak. Többször voltam Gyulafehérváron, bejutva az ezeréves székesegyházba, s mellette elképedve néztem a túlméretezett ortodox templomot, amely mint egy hatalmas sárkány terült el az ősi érsekség előtt. A nagyenyedi kollégium udvarán megemlékeztem az itt tanuló nagyjainkról, Medgyesen forgolódtam a szászok által épített díszes épületek között, láttam a pusztuló Segesvár szegénységét és Brassóban láttam a Feketetemplomot.
Jártam Zilahon, a koltói kastélyban, amelyet Petőfi tett emlékezetessé, a hepehupás vén Szilágyon, Fabinyi Tibor püspök úr (az evangélikusok johannita elöljárója) megbízásából Szatmárnémetibe bútorokat szállítottam, megcsodáltam Parajdon a sóbánya óriási termeit, tükörsima falaival. Még Bukarestbe is elvetődtem, kevés felemelő élménnyel.
Hogy Erdélyben mit jelent magyarnak lenni, arra felidézem néhány élményemet. Tempfli József püspök urat megkérdezték, hogyan jön ki a református Tőkés László püspökkel? Tempfli József csodálkozva azt felelte: mi nem hitvitázunk, mi magyarok vagyunk.
Torockón a költői lelkületű unitárius lelkésznek (Sándor Istvánnak) meséltem a gyimesi Vas Ince plébánosról, mire ő megszólalt: épp tegnap járt nálunk, magyar nyelvű könyveket hozott nekem.
Az írás első része itt olvasható: Segély erdélyi testvéreinknek, hegyen-völgyön, a Secu géppisztoly-sorozatain át – Felemelő visszaemlékezés 1989-ből
