A temetésén sírtam. Nem mondom, hogy az volt az utolsó alkalom, de akkor nagyon. És talán még jobban, amikor néhány nappal korábban, este be lehetett menni a Parlamentbe a ravatalához.
Én ott, akkor nemcsak a miniszterelnököt gyászoltam. Hanem nagyanyai nagybátyámat (azaz nagymamám öccsét) is. Aki minden vasárnap este ott volt nálunk (dédmamám, az ő anyukája velünk lakott), az iskolai füzeteimbe rendszeresen szaró lovat rajzolt (kiválóan rajzolt és imádta a lovakat), mindig úgy fogott velem kezet (belevakart a tenyerembe), ahogy azok szoktak, akiket nem szabad néven nevezni a fészbukon… amikor egyszer egy temetésen a szomszéd ravatalozónál valamit szerelhettek, ezért kopácsolás hallatszott, ő odaszólt anyukámnak, hogy „te, itt valaki akar jönni”… hatalmas troll volt.
Ezeket a sztorikat időről időre elmeséltem már itt-ott, különböző műsorokban, de sosem elég. Akkor is az a kép maradt meg róla a magyarokban, hogy egy komor, szigorú, unalmas tudósember volt. Persze családtagnak sem kellett lenni, közeli munkatársai is tudták, micsoda humora volt. Néha-néha parlamenti válaszaiban ugyan megcsillantott ebből valamit, reagálva az SZDSZ valóban humortalan, görcsös gazembereinek támadásaira.
De mindig ügyelt rá, hogy ne bagatellizálja el a feladatot, amit vállalt, és egyszer el is mondta egy szűkebb körben tartott beszédében, hogy a felelősség súlya kényszeríti a komolyságra. Talán ha jobban elengedi magát, nem támadja meg a betegség…
Talán ha nem tartja magában, nem nyomja el az érzéseit, a fájdalmát amiatt, hogy milyen méltatlan módon bánnak vele nemcsak az ellenfelei, de azok is, akiket a barátainak gondolt (elsősorban Göncz Árpád), akkor nem belülről emésztette volna föl mindez, a rák formájában.
Budapest, 1990. december 18. Antall József miniszterelnök (j) felszólal az Országgyűlés ülésén. Mellette Morvay István, a Belügyminisztérium politikai államtitkára (első sor, b) és Katona Tamás, a Külügyminisztérium politikai államtitkára (első sor, b2). MTI Fotó: Szebellédy Géza
Ezek persze csak hipotetikus, pszichológiai feltételezések. Az viszont biztos, hogy nagy művét, Magyarország talpra állítását – közgondolkodásának átvezetését a kádári kommunizmus lélekgyilkos mentalitásából a magyar jobboldal hagyományain alapuló, de modern, keresztény-konzervatív értékrendbe – nem tudta befejezni. Sőt, úgy nézett ki, a posztkommunisták 1994-es visszatérésével az addigi remény is elveszett.
A Fidesz ’98-as győzelme ezt újra felcsillantotta, majd 2002-ben jött az újabb pofon. Akkor már nem sírtam, de az elkeseredés hasonló volt, mint 1994-ben. Mert anno Antall halálával nemcsak szeretett nagybátyámat vesztettem el, hanem a jobboldal is elveszítette – ma már tudjuk, Istennek hála, csak ideiglenesen – szellemi vezérét.
Gödöllő, 1993. augusztus 1. Antall József miniszterelnök és id. Surján László beszélgetnek, amikor a cserkészmozgalom tagjai emléktáborozást tartanak az 1933-as Cserkész Világtalálkozó emlékére, melyet szintén Gödöllőn rendeztek meg. MTI Fotó: Czech Attila
És sajnos ez az, amivel a mai napig sokan nincsenek tisztában, hogy ő mennyire az volt. Igen, Csurka István szellemisége is meghatározó volt, kettejük sajátos viszonyáról írtam is korábban, de Antall tudása, felkészültsége, a nagypolitikában való ösztönös jártassága nélkül a jószándékú, de dilettáns „népnemzetieknek” soha a büdös életben nem sikerült volna legyőzni 1990-ben az akkor még csak sunyin (nem úgy, mint 4 évvel később) a posztkommunistákkal kiegyező SZDSZ-gengsztereket.
Csinálhatott volna sok mindent másképp Antall József? Hát persze. És utólag könnyű is okosnak lenni. Akik folyamatosan számon kérik, hogy miért nem bánt keményebben a (poszt)kommunistákkal, azoknak lövése nincs a reálpolitikáról, az akkori geopolitikai helyzetről. Antallt nemcsak betegsége korlátozta sok mindenben, hanem a kommunisták által üresen hagyott államkassza, a már akkor erős nemzetközi baloldal politikai- és médianyomása, a parlamenti és kormányzati pozíciókon kívül minden más hatalmi pozícióban (oktatás, kultúra, média, erőszakszervezetek stb.) továbbra is domináns, vele végtelenül ellenséges hazai szereplők ármánykodásai, és számos egyéb ok miatt olyan kényszerpályán volt, ami predesztinálta őt az achillesi tragikus hős szerepére.
Petersberg, 1993. június 24. Antall József miniszterelnök június 23-25. között Helmut Kohl kancellár meghívására Németországba látogatott, ahol 24-én sajtótájékoztatót tartottak a Kancellári Hivatalban. MTI Fotó: Kovács Attila
De hős volt, ez nem vitás. Súlyos betegen is végigcsinálta, ameddig csak jottányi ereje is engedte. És még az utolsó pillanatokban is kristálytiszta józansággal látta, mi a helyes út, és ki az, aki képes lesz ezen tartani Magyarországot. Felismerte Orbán Viktorban azt az embert (meggyőződésem, hogy Isten súgta meg neki), aki az ő örökségét tovább fogja vinni. Nem „múzeumi ereklyeként”, nem önhitt, értelmiségi gőggel, nem naiv és idealista, Don Quijote-i önsorsrontással, hanem a gyakorlatban, a mai kornak megfelelően, tudomásul véve a valós, létező politikai arénát, az ellenfél erejét, taktikáját, az általa használt eszközöket, és ellene is fordítva azokat, glaszékesztyű helyett.
Azok pedig, akik Orbánon kérik számon, hogy miért nem az „igazikonzervatív” értékek szerint politizál, azoknak még annyira sincs lövésük a reál- és geopolitikáról, mint az Antallt támadóknak. Egyrészt ma egészen más helyzet van a világban, mint 30 évvel ezelőtt, másrészt ideje is végre a folyamatos alkalmazkodás helyett a határozott kiállásnak. Akkor is, ha támadnak minket érte. Épp attól csodálkoznak a legjobban az ellenfelek, hogy ma már nem lehet minket bekussoltatni. Orbán Viktort se kiköpni, se lenyelni nem tudják a sátáni baloldali erők. Antall Józsefet el tudták pusztítani. De a szellemiségét sohasem. Ő rakta le az alapot, amire ma Orbán Viktor épít.
Vezető kép: Antall József. MTI Fotó: Kovács Attila
Facebook
Twitter
YouTube
RSS