Parasztok és zsidók, avagy etűd az integrációra

Önéletrajzi ihletettségű könyvet adott ki Vajda Mihály az ún. „Budapesti iskola” egyik jeles képviselője, gondolom azért, hogy megossza élményeit, kételyeit, élete történetét az érdeklődő közönséggel. Bár, őszintén szólva, nemigen tudom, kit érdekelhet egy, a marxista szektából lassanként kifakuló, ma már meglehetősen jelentéktelen értelmiségi csoport története. De hát ez az író, a kiadó és az olvasók dolga. Én magam sem terveztem, hogy elolvasom, azonban a könyv eléggé nagy port vert fel, így megvettem és elolvastam.

A mű két részből áll. Az első rész Vajda emlékeit tartalmazza a „

Budapesti iskola

” tagjaihoz fűződő viszonyáról és a szellemi útról, melyet bejárt a marxista tévtanoktól a liberális tévtanokig.

Mondhatni hogyan jutott a csöbörből a vödörbe. Mesterének, Lukácsnak a művét parafrazeálva: utam Marxhoz és vissza.

Ebben a részben igazán csak egy érdekességet találtam, mikor Vajda őszintén elmeséli, hogy bizony az utóbb költött „

ellenzékiségnek

” nem sok köze volt ahhoz, hogy az iskola képviselői emigráltak, vagy ahogyan ők utólag ezt hőseposszá nemesítették: „

elűzték

” őket. A nevezetes korčulai nyilatkozat (Hellerék aláírtak egy nyilatkozatot a jugoszláviai Korčulán, melyben elítélik a '68-as csehszlovákiai bevonulást) után 4 évvel a csoport belekeveredett az MSZMP belső, bizantikus hatalmi harcaiba és rossz lóra tettek.

Ez konkrétan azt jelentette, hogy azok pártját fogták, akik Kádárt túl „liberálisnak” tartották és még akasztgatni szerettek volna.

Ezért aztán Kádár megmutatta, hogy ki az úr a házban, és megfenyítették őket, de még ez sem volt komoly, mert mint írja: „

Aczél megüzente Duczyńska Ilonával, hogy >>nyugi, nyugi, hamarosan elfelejthetjük az egészet<<”. Ennyit az ellenállás mítoszáról. Addig a rendszer kényeztetett kedvencei voltak, utazgattak nyugatra, előadásokat tartottak, jólétben és kényelemben éltek. Csak hogy legyen kontrasztja a dolognak, engem apám halálos ágyához nem engedtek kiutazni. „Kiutazása közérdeket sért” – hangzott a meglehetősen tömör indoklás. A könyv második része egy interjú Kardos Andrással, aki, mint azt a PestiSrácok tudósításából tudjuk, régi harcostársa Heller Ágneséknak és emellett gyakorló elmeháborodott. Ebben a részben hangzik el az inkriminált rész, mely akkora feltűnést keltett. Ide is idézem:

Ha ezt én írtam volna, lenne haddelhadd.

Vetni, aratni, állatokat tenyészteni akkor és úgy kell, ahogyan azt a szabályok megkövetelik.

A lenézés alapja a rajtakapott cseléd dühe.

És ebben – állításaikkal ellentétben – nem volt más racionalitás, mint a született szolga ájult úr-tisztelete.

Még mindig ők tudják jobban, hogy mi jó és mi nem jó nekünk. Nekünk, akiket ennyire nem értenek.